Esztétika kulcspozícióban

Esztétika kulcspozícióban – ez az alapvetése, a központi gondolata Wolfgang Welsch írásainak, hiszen a szerző a „posztmodern kor változásaihoz” az esztétikán keresztül tud közelebb kerülni, ezáltal ad látleletet a korról.   

Az 1946-ban született német professzor fő kutatási területe az episztemológia, a filozófiai esztétika, a művészetelmélet és a kultúrfilozófia, főként ezek felől vizsgálja a ’80-as évek végének kulturális-társadalmi és gondolkodásbeli változásait, melyek e kötetben összegyűjtött tanulmányainak „élményanyagát” adják. Ez az az időszak, melyet „a hétköznapi élet esztétizálódásaként”[1] (szociológiai szempontból) már jól ismerünk; és amelyet Richard Shusterman Pragmatista esztétikájában[2] „a szépség megélése és a művészet újragondolása” felől értelmezett.

Welsch érdeklődése középpontjában egyrészt az esztétikai tapasztalat áll, melyet episztemológiailag próbál leírni, másrészt (részint ezen keresztül) a posztmodern fogalmát is megközelíti. Tanulmánykötetének tematikája ugyanakkor túl sokfelé ágazik, és fogalomhasználata sem teljesen egységes. (Persze mindezt akár úgy is értelmezhetjük, mint ami a posztmodern megragadhatatlanságát önmaga formájaként is megvalósítja.) Tény, hogy sokszor nehéz követni gondolatmenetét: azonban a koncentrált mondanivaló olvasását az olykor felbukkanó ironikus megjegyzések és a konkrét művészeti utalások gördítik előre.

A Welsch gondolatmenetén való elinduláshoz először azt érdemes tisztázni, mit is ért esztétika alatt: „mindenfajta észlelés tematizálását”, a szellemi, a mindennapi, az életvilágbeli, valamint a művészi észleléseket. Ugyanakkor a kifejezés már „maguknak e fenoméneknek a struktúráját is” (11. o.) jelenti. Éppen ezért látja az esztétikát – pontosabban az esztétikai gondolkodást – a leginkább alkalmasnak a kor leírására. A végbemenő esztétizálódási tendenciát Welsch az esztétika–anesztétika párosával írja le, mely így a színét és fonákját is megmutatja a jelenségnek: „Amíg az esztétika erőssé teszi az érzékelést, addig az anesztétika az érzékelésnélküliséget tematizálja; ez a veszteség, a szenzibilitás megakadályozásának vagy lehetetlenségének értelmében, több szinten is megjelenik: a fizikai tompaságtól a szellemi vakságig.” (12. o.) Azonban nem egymást kizáró, és nem is pozitív vagy negatív pólusokról, hanem egymással összefonódott, dialektikus fogalompárról van szó: „az esztétizálódás egy gigantikus anesztétizálódásba csap át; minden csinos izgalom és szakértői megrendezés végén létrejön az egyhangúság.” (14. o.) Mindennek a következménye, hogy az esztétikai értékek animációs értékké silányulnak, hiszen „ennek a mediális világnak a képisége drasztikus anesztétizálódási potenciált tartalmaz.” (15. o.)

E jelenségek megragadására – Welsch gondolatmenetét követve – valóban az esztétikai gondolkodás tűnik leginkább alkalmasnak. Mindezt részletesen Az esztétikai gondolkodás aktualitásáról című esszében fejti ki a szerző. Adorno azon „kívánságából” indul ki, hogy „a differenciáltságot egyszerre kell esztétikai kategóriaként és megismerés-kategóriaként „megragadni” (35. o.). Gondolatmenete igazolására és a kor gondolkodásmódjában végbement változások leírásaként a posztmodern vezető gondolkodóit hozza példaként (Derrida, Lyotard, Foucault, Baudrillard, Peter Sloterdijk stb.). S merthogy az esztétikai gondolkodás „mindig a konkrét megfigyelésekből és észlelésekből indul ki” (43. o.), így az esztétikai nemcsak a reflexió tárgya, hanem a gondolkodás lényege is. Mindez egyrészt azt eredményezi, hogy a művészet is kulcspozícióba kerül az esztétikai gondolkodás „bevezetésével”. Ez nem is igazán meglepő, az a következtetés azonban annál inkább, hogy az esztétikai gondolkodás megjelenése a politikában éppen ezért (tehát mert az esztétikai gondolkodás „mindig a konkrét megfigyelésekből és észlelésekből indul ki”) lenne releváns, hiszen a heterogén formák laza hálózata, mely a jelenlegi társadalmat jellemzi, sokkal inkább megérthető egy, az észlelést kultiváló, tematizáló módszerrel. Mindez persze annak függvényében értelmezhető így, ha feltételezzük, hogy a politika a társadalmi jelenségek megértésére törekszik.

Ehhez a megközelítéshez a korunkat jellemző posztmodern fogalmának és jelenségeinek vizsgálata elengedhetetlen. Az új valóságviszonyok megértéséhez pedig a modern és posztmodern fogalmain, és ezek viszonyának feltárásán át vezet az út. A részletes elemzés helyett talán elég csak azt kiemelni, hogy a posztmodern „a sokaság mellett száll síkra”, és a modern művészet által elindított törekvéseket kéri számon, az érzékelés fontosságát hangsúlyozva. Mindebből pedig oda kanyarodik vissza Welsch, hogy „a jelenkor megértésének tulajdonképpeni filozófiai feladatát inkább a művészet, mint a filozófia vette magára” (77. o.). Gondolatmenete nem meglepő módon Nietzschétől indul, majd Adorno és Lyotard írásait értelmezve építkezik, s a könyv zárófejezeteiben már a dizájn perspektíváival vet számot. Tehát az esztétizálódás útját járja végig – akár azt is mondhatjuk, hogy napjainkig, hiszen a kötet és magyar fordításának megjelenése között eltelt tizenöt év alatt ez a folyamat nem vett más irányú fordulatot, mint a Welsch által felvázoltak. A welsch-i gondolatmenet fő csapásvonalán, az esztétikai gondolkodás aktualitásán haladva kikristályosodik annak az igénye, hogy ne külső szempontokra támaszkodva, hanem a valóságból kiindulva gondolkodjunk, cselekedjünk. Az utolsó oldalakon már az antropocentrizmus meghaladásáról van szó, azaz hogy az emberileg determinált és határolt tudásunkkal és tapasztalatunkkal szemben az embert mint „a világgal összefonódott lényt” kellene megragadni, hiszen így „az emberi tapasztalatok egy olyan módot képviselnének, amelyben a világ önmaga tudatára jut.” (158. o.)

Wolfgang Welsch: Esztétikai gondolkodás. Fordította: Weiss János. Budapest, L’Harmattan, 2011.