Fegyelem, alázat és érzékenység

A José María Sánchez García iroda 5 évnyi munkával állította helyre a spanyol Méridában található, ókori római Diána-templom környezetét. Maga a templom a Kr. e. 1. század vége felé épült; egykor a város fórumának egyik központi épülete volt. 1970 körül az állam vásárolta meg a területet, majd nem sokkal később, Dionisio Hernández Gil építész vezetésével 1986 és 1992 között renoválták a már omladozó épületet. 2005-ben aztán García pályázaton nyerte el a templomhoz tartozó terület felújításának jogát. A végeredmény a romok és archeológiai leletek újrafeltárása és renoválása mellett egy nagyjából L alakú, mészkőhöz hasonló anyagból készült ház, amely körülöleli a fórum megmaradt területét, látszólag elválasztva azt a környező épületektől.

Ez az elválasztás és a vele párhuzamos kiemelés egy rendkívül színpadias beavatkozás, amellyel az épület és tere újra a város részévé válik. Ez azért lehetséges, mert pontosan az elválasztás növeli meg a templom értékét, ezzel jelezve annak különleges mivoltát. Azonban az értéknövelés nem az épület művészettörténeti jelentőségéből fakad, hanem a kollektív emlékezetben genius lociként betöltött szerepéből. A templom tehát a hozzátapadt kulturális múlt okán válik értékessé, amelyben Mérida minden lakosa akaratlanul is részesült és részesülni fog. García rehabilitációja a múlt, a jelen és a jövő kulturális örökségének megőrzésére irányult.

Ennek legegyszerűbb módja az lehetett volna, hogy a templomot felújítják és bejárhatóvá teszik. Ez azonban már önmagában is súlyos műemlékvédelmi kérdéseket vet fel, hiszen szembeállítja a restauráció és a megőrzés híveit, arról nem is beszélve, hogy közvetlen alkalmat kínálhat a vandalizmusra. Ezért García megoldása egy második tér lefektetése; egy olyan épület, amelyen erkélyszerűen körül lehet járni a templomot, ezzel egy olyan perspektívát és azon keresztül a templomhoz képest kialakított emberi viszonyt létrehozva, amely eddig nem volt lehetséges.

A rehabilitáció érzékenysége abban mutatkozik meg, hogy az épület körüljárhatóvá, de nem bejárhatóvá vált, ezzel csökkentve a templom fizikai és kulturális elszigeteltségét, viszont növelve emberi dimenzióját. Az ókori épület újra a saját szándékolt szintjén válik értelmezhetővé az emberek számára, a város részeként, nem pedig a város romjaként. Ez a különbségtétel rendkívül fontos, hiszen ez választja el az emberek által elérhető és ezért potenciálisan értékkel felruházható, belakható helyeket az elérhetetlen, helyettesíthető, így maradandó értékkel fel sem ruházható auge-i nem-helyektől.

A saját szintjén történő körüljárhatóság egy kifinomult aranyközépút a bejárhatóság és látogathatóság között. Ez a megoldás nemcsak az erkélyi sétányból fakad, hanem García épületének tömegformálásából is. Az épület egy monolitikus tömbnek tűnik, amely városfalként határolja a védelemre szoruló belső értékeket, azonban ez csak a látszat, hiszen az épület alsó részei szinte teljes mértékben átjárhatók, így teremtve meg a kapcsolatot a két tér, illetve a jelen és múlt között. A két köztér találkozása így remek alkalmat szolgáltat a kollektív öndefiníció újrafogalmazására, amelyen keresztül az egyes egyének is újraértelmezhetik a világban elfoglalt helyüket.

Azonban az épület hiába átjárható, ahhoz túlságosan anyagszerű, hogy „lebeghessen”. Jelenléte tehát egyértelműen észlelhető, de nem zavaróan, hiszen a környezetébe olvad. Ennek oka egyrészt a házat alkotó kő szép anyagisága, amely rendkívül természetesen harmonizál a templom eredeti márványával, így hozva létre az ókori múlt és a jelen közötti, szó szerint kézzel fogható folyamatosságot. Ennek megteremtésében azonban részt vesz a ház megformálása is, amely csupasz geometriájával csupán háttérré válik, jó értelemben vett színpadi díszletté, ahelyett hogy környezetére tekintet nélkül a saját jelenlétét harsogná.

A David Chipperfield irodája által jegyzett berlini Neues Museum renoválásához hasonlóan, ez a geometrikus formálás a maga csendjével és ürességével szabad teret ad a gondolatoknak és emlékeknek, nem tolakodik be a kulturális és emberi térbe, hanem a pawsoni minimummal láthatatlanná válik. Az épületre jellemző milleri alázat mögött felsejlik, hogy a ház valójában mennyire erőteljesen képes a társadalmilag észlelhetőt alakítani, és mivel azt ennyire ódzkodva teszi, ezért jár sikerrel. Az épület pontosan azért képes percepciónkat megváltoztatni, mert elkerüli azt, hogy figyelmünk középpontjába kerüljön.

José María Sánchez García tehát elemi érzékenységgel és fegyelemmel volt képes az ókori római templomot és terét újra a város és a kulturális emlékezet részévé tenni. Ezt egy olyan új épülettel tette, amely az embert a templom szintjére emeli, ezzel egy új, gazdag pozíciót alakítva ki, amely képes önjáróan újraértelmezni saját magát a figyelmet el nem terelő, geometrikus környezetben, amely ritkán látott alázattal viszonyul a múlthoz és ezért voltaképpen az élethez is, gondozva és jobbá téve azt.

További képek: http://www.archdaily.com/201918/temple-of-diana-jose-maria-sanchez-garcia/

Az írás a "Lant és parittya" kritika-pályázat első helyezettje.