A fehér szalag

Michael Haneke osztrák filmrendező, forgatókönyvíró (A zongoratanárnő, Rejtély, Farkasok ideje, Furcsa játék) nem tudott kibújni a bőréből és legutóbbi, Gloden Globe-díjas alkotásában is szokásához híven az emberi kegyetlenségről, erőszakosságról mesél nekünk. Egy kort, egy nemzetet, a németeket, a poroszos nevelést mutatja be a tőle megszokott brutalitással és igazságra való érzékenységgel.

Nem sokkal az első világháború kitörése előtt járunk, egy észak-németországi protestáns faluban, ahol különös balesetek és egy idő után brutális bűncselekmények következnek be. Minden a falu orvosának lovasbalesetével kezdődik, ezt követi egy parasztasszony halála, a báró kisfiának brutális megverése, egy pajta fölgyújtása, a bábaasszony fogyatékos gyermeke ellen elkövetett erőszak. Ami bűnt elkövethet az ember egy másik embertársa, akár még a gyermeke ellen is, azt itt elkövetik: több gyilkossági kísérletet, öngyilkosságot, gyújtogatást, családon belüli erőszakot, pedofíliát, házasságtörést.

Mindezek ábrázolására egy igen érdekes módszert választott a rendező. A film dokumentumfilmek hangulatát kelti fekete-fehér képi világával és a narrátori alámondással. Az eseményeket a kis falu tanítójának visszaemlékezései alapján ismerhetjük meg, aki mint  korabeli önkéntes „nyomozó” próbál a különös események után járni. Először csak gyanús lesz neki, hogy a helyi gyerekek, a tanítványai mindig az események környékén ólálkodnak és mindig csak „segíteni” akarnak. Végül arra a következtetésre jut, hogy a szörnyűségeket maguk a gyerekek követték el. De hogy ez valójában így van-e, nem derül ki, mert kitör a háború.

A rendező a nézőre bízza a döntést és csak sejteti, lebegteti az eseményeket. A bűncselekményeket (amiket emberek ellen követnek el) szinte egyszer sem látjuk közvetlenül, mindig csak a következményeket; azokból is csak leheletnyit. Kivétel egy fogyatékos gyerek ellen elkövetet támadás, ebben az esetben közelről és a szörnyű tett teljes totalitásában szembesülünk az eredményekkel. Látjuk a kisfiút és azt, hogy megpróbálták megvakítani, kinyomni a szemeit. Hogy miért pont ezt mutatja meg a nekünk Haneke? Talán ezzel akarja érzékeltetni, hogy a legsúlyosabb bűn, amit elkövethet az ember az, ha egy olyan másik embertársát bántja, aki fokozottan elesett, több védelemre szorulna. Más esetben pontosan tudjuk, hogy ki az elkövető, mégsem tehetünk semmit sem, amikor a lelkész vesszővel veri meg a gyerekeit. Csak kintről halljuk, az előszobából, hogy mi történik a szobában, és csak az onnan kiszűrődő hangokra és a fantáziánkra bízzák a készítők, hogy elképzeljük a történteket. Ezzel a megoldással gyakran él a rendező. Nem mutat meg mindent, elhallgat, vagyis inkább elrejt, eltakar fontos részleteket. A nézőnek inkább a hallására és a fantáziájára, a következtetőképességére kell hagyatkoznia ahhoz, hogy megalkossa a teljes képet, hogy megoldja a rejtvényt.

Ez egy igen sötét film igen komor történettel, amin a remény sugarai csak foszlányokban tudnak utat törni maguknak. De az a két soványka fénycsóvácska mégis enyhítést képes adni. Az egyik ilyen a tanár karaktere, akit Christian Friedel alakít. A tanár, aki keresi a bűnöst, a bűnösöket és az igazság érdekében nem fél szembenézni még a falu köztiszteletben álló lelkészével sem. Ugyanakkor marad ideje a hősszerelmes szerepére is. Bármit képes lenne megtenni a szeretett hölgy, Eva kedvéért. Kettőjük kapcsolata üde színfolt a brutalitások között. A másik a lelkész egyik kisfia, Gustav (Thibault Sérié). Ő a remény, hogy talán nem mindenkit rontott meg a kor, a környezet, vagy a szigorú, érzelmektől mentes nevelés. Az a szeretet, amivel ez a fiú viseltetik egy madárka sorsa iránt, de még inkább az a szeretetteljes gesztus, amit az apja felé tesz és mindezek bemutatásához Thibault Sérié angyalian aranyos kis arcocskája, ha nem is garancia, de remény arra, hogy nem maga az ember rossz, csak olykor a döntései azok.

Hogy miért következnek be az események? A kor szelleme, az ember alapvető elfajzottsága, romlottsága miatt, ami kiterjed a gyerekekre is? Vagy csak a rossz példa követése, hogy az agresszió agressziót szül, a merev és szigorú poroszos nevelés az oka az egésznek? Nincs egyértelmű és egyetlen válasz, és éppen ez adja a történet, és ezáltal a film többrétűségét. Haneke alkotását lehet egy kor lenyomataként kezelni, vagy egy bűnügyi krimi-szerű filmként, gyermekdrámaként, mély erkölcsi tanulságokat kimondó filmdrámaként, vagy egyszerűen csak egy szokásos német filmnek is tekinthetjük, amiben megint saját történelmüket, sorsukat, önmagukat igyekeznek megérteni.

A fehér szalag (Das weisse Band - Eine deutsche Kindergeschichte)
fekete-fehér, feliratos, német-osztrák-francia-olasz filmdráma, 144 perc, 2009
16 éven aluliak számára nem ajánlott 

Rendező, forgatókönyvíró: Michael Haneke
Operatőr: Christian Berger
Jelmeztervező: Moidele Bickel
Producer: Stefan Arndt, Veit Heiduschka, Margaret Ménégoz
Látványtervező: Christoph Kanter
Vágó: Monika Willi
Szereplők:  Christian Friedel (tanár), Leonie Benesch (Eva), Maria-Victoria Dragus (Klara), Leonard Proxauf (Martin), Levin Henning (Adolf), Johanna Busse (Margarete), Thibault Sérié (Gustav), Janina Fautz (Erna),

Az információk forrása: http://www.port.hu