Feje tetejére állított hübrisz

Egyszerre düledezőnek ható, mégis gondosan felépített konstruktivista építményt idéző tér tárul elénk az Ódry színpadon, Sipos Balázs negyedéves hallgató rendezővizsgáján. A görög Amphitryon-mítoszt feldolgozó Moliére-darab nyomán írt Kleist-színmű átdolgozását látjuk: korokon átívelő hagyománnyal dolgozott Fekete Ádám dramaturg. Ez a sokféleség, a  különböző források használata a nyelvi regiszterek keverésében is megnyilvánul. A patetikus szóvirágok és az egyszerű, profán megszólalások egymásmellettisége humort, a színpadképhez hasonló eklektikusságot és izgalmas nyelvi lüktetést biztosítanak a darabnak.

Bár az előadás követhető, ez nem azt jelenti, hogy az elejétől fogva tudjuk, mi miért történik. Inkább szó szerint követjük a látottakat: fokozatosan rakjuk össze a különböző elemeket és szálakat. Az információk megfelelő adagolása, a jól felépített és fenntartott feszültség leköti a figyelmet, amit a jelenetek precíz szerkesztése tovább fokoz. A filmes vágásokhoz hasonló játék a fénnyel és a térrel (amelynek egyes – eddig jelentéktelennek hitt – pontjairól másznak elő a szereplők) ugyan a felszínesség veszélyét hordozzák, de erről itt szó sincs. Ezek az elemek erősítik a darab dinamikáját és a feszültséget, mozgalmassá teszik az előadást. Ez még akkor sem veszít sokat lendületéből, amikor a helyzet már egyértelművé válik a néző számára, bár a szereplők még nem értik, vagy nem akarják érteni, hogy melyik alak melyik személyt takarja. Amphitryon, thébai hadvezér és szolgája, Sosias alakjában két istenség (maga Jupiter és Merkúr) jelenik meg, hogy elcsábítsák feleségeiket. A látványos és meglepő megoldások ott is új meglepetésekkel szolgálnak, ahol a történet már tisztának tűnik. Ilyen kulcsjelenet például a darab zárása előtt a szereplők félhomályban, különböző dobokon és vasakon végzett dobolása, ami a befejezés érzelmi előkészítésének is tekinthető.

Az alaptörténet akár egy klasszikus félreértésekből álló, helyzetkomikumokon alapuló komédiát is eredményezhetne, de – ahogy azt Sosias is kifejti az alkotók által átalakított nyitómonológjában – a helyzet nem ilyen egyszerű. Persze az előadás így is szórakoztató. A már említett nyelvi játék mellett a színészek is remekül hozzák az esendő, emberi figurákat; a szöveg és a rendezés önironikus reflexiói is tovább erősítik a humoros hatást. A már említett, nézőknek szóló első monológ mellett hasonló, a klasszikus komédiák eszköztárát megelevenítő hatással él a szolgáló és Charis veszekedése. Ebben ugyanis Sosias megfeddi feleségét, hogy az elkezdett „félrézni” (azaz kifele, a nézőknek beszélni) párbeszédük alatt. A hosszas vita kitűnő példa Sipos Balázs rendezésének egy sajátjára: a nézőt végig a színházi „illúzió” fenntartásának és lerombolásának hatása alatt tartja.  Az explicit reflexiók mellett ez a labirintusszerű teret felidéző környezet kapcsán is megjelenik, ahol csak egészen lehetetlen módon tudnak közlekedni a szereplők. Ez a tér még csak jelzéseiben sem hasonlít a szöveg szintjén megjelenített térre, ahogy az emberi alakot öltött istenek sem „hasonmásaikra”, lévén különböző színészek játsszák a szerepeket. Mégis az előadás legnagyobb erénye, hogy a kizökkentő elemek mellett mégis bevonódunk a történetbe, és érdeklődéssel követjük az előadás ezen szintjét is. Ez a kettősség teremti a feszültséget a játék során.

Sipos Balázs rendezésében a lehetséges komédia helyett sokkal érdekesebb kérdéseket kapunk: leginkább az emberek és emberek, illetve az emberek és istenek viszonyának kérdéseit és problémafelvetését. Ezúttal nem egy nagyravágyó, az istenekkel és a sorssal dacoló (Oidipusz-szerű) embert látunk, hanem egy feje tetejére állított hübriszt: az istenek akarnak olyanok lenni, mint az ember. Jupiter egyszerűen irigy Amphitryonra, és hiába mindenhatósága, csak a hadvezér bőrében tudja megszerezni Alkménét (a darabban kiemelkedő teljesítményt nyújtó Mészáros Blankát).  Amphitryon a maga esendőségében és gyengeségében azonban a néző szemében mégsem összetéveszthető az istennel, és nem csak a folyamatos illúziórombolás következtében. Éppen az esendőség az, amiben a főisten különbözik a halandótól, ez az, ami eleve kizárja a teljes hasonlóságot. Nem a hősi, hanem az emberi tulajdonságok azok, amelyekre féltékeny Jupiter, amelyek számára vágyottak és elérhetetlenek.  Paradoxon, hiszen ahhoz, hogy tényleg olyan legyen, mint Amphitryon, természetfeletti hatalomra van szüksége, és éppen ez a hatalom gátja az igazi azonosulásnak. Az istenek egyszerűen képtelenek olyanná válni, mint az emberek, és (ahogy arra a darab szokatlan végkövetkeztetése rávilágít) a nézőnek ezt a nyereség oldalán kell elkönyvelnie.

Sajnos a szépen felépített és végigvitt előadás íve kurtán-furcsán zárul. Éppen csak, hogy kimondásra kerül a félreértés, máris vége az előadásnak; alig egy-két perc jut a hangzatos konklúzió megfogalmazására. Jupiter szavai visszhangzanak a ránk oltott sötétben, aminek túlzott drámaiságát az „én vagyok a fény” vaksötétben elhangzó mondata enyhíti egy kicsit. A pislákoló fényben megjelenik Amphitryon, aki (hirtelen túltéve magát a nem mindennapi élményen, meglepő gyakorlatiasságról téve tanúbizonyságot) hős gyermeket kíván az istentől. Ő megígéri, hogy Herkules nevű fia az Olümposzon fog „üdvözülni”,  megteremtve ezáltal az istenek és emberek szintézisét. A hirtelen és már-már hatásvadász befejezés az eredeti Kleist-darabból hiányzó zárómondata („Megmarad, hiszen ember”) noha szintén elég bombasztikusan hangzik, ennél fontosabb szerepet kap az értelmezésben. Jupiter Alkménéről szóló szavai egyszerre hordozzák a már említett irigységet, de kellően ironikusan is hatnak egy halhatatlan lény szájából. Másrészt utalhatnak arra az emberi alaptulajdonságra, miszerint képesek vagyunk mindenhez hozzászokni, mindent túlélni, elfelejteni. Hiszen nagy kérdés, hogy mi lesz ez után, folytatható-e minden tovább, mintha mi se történt volna.

Kleist: Amphitryon
Ódry színpad

Szereplők:
Domokos Zsolt: Amphitryon
Mészáros Blanka: Alkméné
Mohai Tamás: Sosias
Rainer Micsinyei Nóra: Charis
Orosz Ákos: Jupiter
Szabó Zoltán: Merkur
Csapó Attila: Hadvezér, isten, háznép
Tóth András: Hadvezér, isten, háznép

Díszlet- és jelmeztervező: Ondraschek Péter
Zeneszerző: Kovács Adrián
Dramaturg: Fekete Ádám
Osztályvezető tanár: Bodó Viktor
Osztályvezető tanár: Székely Gábor
Rendezőasszisztens: Kautzky-Dániel Máté
Rendező: Sipos Balázs

Bemutató időpontja: 2014. február 25.