A filozófia kínos napja

Napjaink bölcseleti életének egyik vissza-visszatérő siráma, hogy korunk már nem kedvez a filozófia művelésének. Rohanó világunkban az átlagember számára a filozófia kevés izgalmat vagy gyakorlati hasznot nyújt, a filozófusok pedig elefántcsonttornyukba zárkózva írnak mindenki más számára érthetetlen nyelvükön. Hogy az említett filozófiaellenes tendencia tételezésében mennyi igazság van, abban nem kívánok állást foglalni, minden esetre érdemes megfigyelnünk, ahogyan egyes kortárs gondolkodók igyekeznek teóriát és praxist egymáshoz közelíteni, vagyis a filozófiát ismét életközelivé tenni.

Ezen folyamat egyik alternatívája a filozófia integrálása a populáris kultúrába. Félreértés ne essék: tömegkultúra és filozófia találkozásának kifejezetten érdekes végeredményei is lehetnek. Bizonyos filmek valóban (még ha szükségszerűen leegyszerűsített formában is) konkrét filozófiai problémákon nyugszanak: a Ghost in the Shell című anime például a test-lélek kapcsolat problematikus összefüggését járja körül, többször (már címében is) megidézve a karteziánus bölcseletet, a Mátrix filozófiai háttere kapcsán pedig olyan kortárs gondolkodók fejtették ki véleményüket, mint Daniel Dennett. Más kérdés, hogy ezek a találkozások inkább a populáris művészeteket, mintsem magát a filozófiát teszik izgalmasabbá – de kétségtelenül egy teljesen új közeggel is megismertetik a filozófia kérdéseit.

Tömegkultúra és filozófia összefonódásának azonban van egy kevésbé üdvös oldala is. Ilyenkor mindenfajta bölcseleti háttér nélküli, viszont annál népszerűbb televíziós sorozatok torkán igyekeznek a végletekig lecsupaszított és félremagyarázott filozófiai morzsákat lenyomni lelkes gondolkodók. Ezen kétes értékű próbálkozások eredményei az olyan beszédes című tanulmánykötetek, mint a Dr. House és a filozófia, az Elveszettek (Lost) és a filozófia, valamint az írásom apropójául szolgáló könyv, a 24 és a filozófia. Az alábbiakban ezt a “remekművet” vizsgálom meg, hiszen a filozófia napjainkban betöltött státuszának megértéséhez nem csak a bölcselet legújabb eredményeire kell felfigyelnünk, hanem időnként annak vakvágányaira is. Előre leszögezném, hogy a 24 és a filozófia - nem meglepő módon - utóbbi kategóriába sorolható: a témában járatlan érdeklődőnek a kötet alapján ugyanis a filozófia jó eséllyel egy teljesen értelmetlen tudománynak fog mutatkozni.

Mi is tehát a 24, melyben a filozófia önjelölt népszerűsítői ily emelkedett gondolatokat véltek felfedezni? A 24 egy – nyolc évad után idén befejezett – amerikai akciósorozat, melyben Jack Bauer (Kiefer Sutherland), a szabályokat meglehetősen szabadon értelmező szövetségi ügynök kalandjait követhetjük nyomon, aki gyakran kényszerül radikális módszerekhez nyúlni (kínvallatás, ártatlan emberek feláldozása) az éppen aktuális terrorista-fenyegetést elhárítandó. A cím a széria sajátos időkoncepcióját jelzi, ugyanis a sorozat minden egyes évadja egy teljes nap eseményeit mutatja be “valós időben”, huszonnégy egyórás epizódon keresztül.

Összességében egy pörgős, izgalmas, kellően klisés és hatásvadász sorozatról van tehát szó, melyet egyébként magam is nagyon kedvelek, bár közel sem azért, mert bármiféle filozófiai hátteret (vagy akár művészi értéket) vélnék benne felfedezni. Joggal merülhet fel a kérdés a gyanútlan érdeklődőben: hogyan lehet ebben az egészben filozófiát találni? Odáig még rendben lenne a dolog, hogy a 24-ben hangsúlyosan jelen vannak bizonyos morális-dilemmák, melyek megragadásához az etika történetének jelentős alakjai nyújthatnának segítséget. A kötet szerzői azonban szemmel láthatóan kerülik, hogy az akciósorozaton szocializálódott nézőket a morálfilozófia zavaros mélyvízébe dobják: az erkölcsi kérdések témájába tartozó tanulmányok egyike sem tesz kísérletet arra, hogy az utilitarizmus és deontologikus etika legalapvetőbb tanításain túlra merészkedjen. Az erkölcsfilozófia szerteágazó tudományából általában csak olyan régi – bár tagadhatatlanul jelentős – elméleteket sikerül kiragadni, mint Arisztotelész boldogság köré szerveződő etikája, vagy Kant kategorikus imperativusza. Talán mondanom sem kell, hogy az említett morálfilozófiák részletes kifejtéséről, társadalmi-történelmi hátteréről értelemszerűen szó sem esik, sőt, a 24 köszönőviszonyban sincs az említett filozófusokkal.

A fenti célt kitűző könyv szerzőiben fel sem merült, hogy a modern kor egyre szövevényesebb döntési helyzeteinek megértéséhez kortárs gondolkodókat hívjanak segítségül – MacIntyre neve például csak egy lábjegyzetben szerepel. Mindenfajta posztmodern etika (pl. Richard Rorty) hiányában a tanulmányok többnyire csak olyan fantasztikus tanulsággal szolgálnak, mint hogy a kanti etika nem segít ki minket az olyan döntéseknél, hogy megkínozhatunk-e valakit, ha ezzel megakadályozhatjuk egy atombomba felrobbanását – a 18. századi Königsbergben valószínűleg ez nem volt központi kérdés.

Hasonlóan eredményesek a 24 politikai vonulatát (korrupt elnökök, háborús kérdések, stb.) vizsgáló írások, melyek többnyire azzal a tanulságokkal szolgálnak, hogy a politikai-etika bizony más kérdésekkel szembesül, mint a hétköznapi döntésekhez elengedhetetlen morál, így más eszközökkel és célokkal is rendelkezik. Hogy ezen triviális gondolat megfogalmazásához miért volt szükség Max Weber vagy Sartre megidézésére, az számomra rejtély. Ezen a ponton említeném meg, hogy a kötet olvasásakor csak elvétve volt olyan érzésem, hogy egyetemi előadók írásait olvasom, nem pedig unatkozó diákokét, akik felületes filozófiai műveltségüket váltják aprópénzre némi siker reményében.

Pedig a 24 alapját képező kérdések (a terrorizmus, vagy a Guantánamo kapcsán ismét előtértbe került kínvallatás problémája) megvitatása valóban részese lehet, illetve része is kell, hogy legyen egy önmagát komolyan vevő filozófiai diskurzusnak – a 2001-es terrortámadás után például több filozófus is kifejtette gondolatait a témában (lásd például a kötetben csak röviden említett Derrida és Baudrillard vitáját), ahogyan napjainkban is folyamatosan érkeznek filozófiai reflexiók a témában. Azonban a terrorizmus súlyos kérdését sematikusan vizsgálni egy szórakoztató akciósorozatot ürügyén nem túlságosan szerencsés.

A kötet mélypontja számomra egyértelműen Stephen Snyder Jack Bauer Dionüszosz és Apollón világában című tanulmánya, melyre érdemes külön kitérnünk, minthogy remekül megmutatkozik benne az egész kötet minden hibája. Ahogyan azt a cím is jelzi, Snyder Nietzsche korai remekét felhasználva igyekszik szemléltetni Dionüszosz és Apollón viszonyát, mely szerinte remekül megmutatkozik Jack Bauer féktelen habitusa, illetve a CTU (a sorozat terrorista-elhárító ügynöksége) szabályokhoz között működése közötti kapcsolatban. Hogy A tragédia születése alapján mi is pontosan az említett kettősség, arról természetesen nem sok szó esik.

Saját tapasztalatból tudom, hogy Nietzsche filozófiájának belemagyarázása a populáris művészetekbe nem mindig vezet értékelhető eredményre. Persze ha valaki úgy érzi, hogy a dionüszoszi energiát legjobban a 24 főhősével tudja megfelelően példázni, hát tegye. Kevésbé üdvözlendő azonban, ha valaki egyetemi tanárként – a humor és az önreflexió legcsekélyebb jele nélkül – egy közel húsz oldalas tanulmányt jelentet meg arról, hogy a 24 a nietzschei művészet-mitológia adekvát képi megfelelője. Az írás egyetlen világos igazsága számomra az volt, hogy Snyder művészetfilozófusi státusza ellenére valószínűleg több energiát fordított a 24 egyes epizódjaira, mint A tragédia születésének megértésére. Személy szerint ugyanis kétlem, hogy az individuális jelleg dionüszoszi mámorban való feladása egyenértékű lenne azzal, hogy Jack veszélyes munkája során elveszíti magánéletét, valamint azt is, hogy Dionüszosz feltámadását jól tükrözi az az epizód, melyben Jacknek leáll a szíve néhány percre… Snyder tanulmánya jól mutatja, hogy a közhelyekké degradált filozófiai bölcsességeket bármibe bele lehet látni, ezáltal pedig a kötet teljesen érvényét veszti. Kellő leegyszerűsítéssel és félreértéssel Szent Tamás vagy Gadamer is ugyanúgy belemagyarázható lett volna a 24-be (vagy bármilyen hasonló filmbe és sorozatba), mint az említett filozófusok.

A 24 és a filozófia tehát formailag és tartalmilag egyaránt zavarba ejtően igénytelen, kezdve a humorosnak szánt szerzői bemutatkozásoktól a mottó gyanánt diszkréten egymás mellé helyezett idézetekig Platóntól és a 24 banális párbeszédeiből. Szerencsére a fordítás csak ritkán produkál magyartalan mondatokat és kifejezéseket, jóllehet ez nagyrészt a filozófiai terminusok óvatos használatából is fakad. Ahogyan azt már említettem, a kötet emellett még komolyan is veszi önmagát, pedig a meglehetősen komikus koncepció igényelt volna némi ironikus hozzáállást. A tanulmánykötet kevés írása él ezzel a lehetőséggel, és válik ezáltal valóban szórakoztatóvá: ezen szerencsés esetekben a szerzők a 24-et mint felgyorsult globális világunkat modelláló jelenséget, vagy a filmsorozat műfaji sajátosságait (például annak időkoncepcióját a dráma időbeliségének tükrében) vizsgálják.

Mindez azonban kevés ahhoz, hogy a kötet összképét megváltoztassa, így a 24 és a filozófia egy bő 300 oldalas rossz vicc marad, mely éppen annak fáj majd igazán, aki nem csak a leegyszerűsített közhelyek szintjén érdeklődik a kötetben felvonultatott filozófusok munkássága iránt.

Jennifer Heart Weed (Szerk.): 24 és a filozófia (Ford.: Kállai Tibor, Hajnal kiadó, 2010)