Forráskód

Az amerikai katona (Jake Gyllenhaal) egy idegen férfi testében találja magát a vonaton. Emlékei töredékesek. Vele szemben minden jel szerint a barátnője (Michelle Monaghan) beszél hozzá, akit soha nem látott. A vonat nyolc perc múlva felrobban. A katasztrófa után, melyben látszólag ő maga is életét veszti, kiderül, hogy minden, amit észlelt egy szimuláció része volt, melyet forráskódnak hívnak. A továbbiakban a program rejtélyes üzemeltetői a robbanás előtti nyolc percbe küldik vissza újra és újra a katonát, amíg meg nem találja a merénylet elkövetőjét, hogy a további terrortámadások megelőzhetőek legyenek.

Duncan Jones a rendhagyó koncepciójú Holdat követően thrillerbe csomagolt sci-fit, vagy sci-fibe csomagolt thrillert rendezett – ízlés szerint. A feszültségkeltésben a film mindenesetre jobban teljesít, Jones folyékonyan beszéli a zárt térben játszódó thrillerek formanyelvét. Ezt a vonalat erősítik már a nyitó képsorok is a régi Hollywoodot idéző, nagyzenekarra komponált, hangulatos thriller-szólamokkal, miközben a kamera a gyanúsan steril Chicago látképe felett siklik. A Forráskód sikerrel szögezi a székéhez a nézőt, holott a nyolc percbe zárt valóság ismétlődései, a „versenyfutás az idővel a robbanásig” elkoptatott filmes témája könnyen monotonná válhatott volna. Itt azonban minden újabb vesszőfutással tágul a bejárható világ, a katona találékonyan zongorázza végig a lehetőségeit a nyomozás során, de a film legjobb húzása mégis az, ahogy lassan változik a játszma tétje is. Annyira, hogy mire a merénylővel való leszámoláshoz érkezünk, az már nem is igazán fontos.

A talányok sorát gyarapítja a kapszula, melyben a főhős az egyes küldetések után egy monitoron keresztül kommunikál az akció vezetőjével (Vera Farmiga jórészt webkamerán keresztül látható, mégis az ő karaktere a legélőbb az összes figura közül). A kapszula, melybe a hős végig be van zárva, a film legelmésebb trükkje. Miközben játszik a nézői elvárásokkal, összeköti a rejtélyeket: a memóriavesztés kérdését, azt, hogyan került a hős a projektbe, és elvezet a legnagyobb dilemmához, ami természetesen magát a forráskódot övezi.

Kevésbé működnek a főszereplő múltjában lapuló lezáratlan tragédiával foglalkozó részek. A tragikus múlt feldolgozásának motívuma szinte összeforrt az amerikai katona figurájával, itt azonban elég fárasztóan hatnak az érzelmes betétek az amúgy feszes forgatókönyvben. Lélekemelőbb a feldolgozása a „Mit tennél, ha csak nyolc percből állna az életed?” kérdésnek, aminek a fáradhatatlanul dolgozó halál ad kellő komolyságot a pusztulás lírai szépségű képsoraiban.

Az alkotók mértéktartását dicséri, hogy a szépséges Monaghan-nel végig alacsony hőfokon tartották a romantikus lángolást, pedig a színésznő édesebb az összes Disney hercegnőnél. Kár, hogy a szerepe inkább csak jelképes, ő az, akivel egy jobb életet remélhet a főhős. A forgatókönyv szinte teljesen kihasználatlanul hagyja azt a szálat, hogy a katona pont az ő barátjának a testét bitorolta el – mondjuk a pár perces küldetések alatt nehéz megtárgyalni az ilyesmit. A lezárás, mely új távlatokat nyit a személyiségcsere területén is, magára hagyja a nézőt a kérdéseivel.

Se szeri, se száma az időhurkokkal (vesszőparipájuk az utólagos helyrehozhatóság problémája) és a szimulált valóságokkal (ahol rendszerint a személy szabadságának/manipulálhatóságának lehetőségei kerülnek elő) foglalkozó alkotásoknak, mégis ebben, a többi szálhoz képest felületesen kezelt elemben szolgál a film a legtöbb eredetiség-faktorral. A Forráskódban nem valódi időutazásról és nem is igazán szimulációról van szó. (Most kapnak majd a fizikatanárok a szívükhöz!) A forráskód – már ha a kelletlenül elhadart pár mondatos magyarázatot jól értelmezem – valamiképp az agyműködést kísérő elektromágneses térre csatlakozik, amely itt úgy képzelendő el, mint a kollektív emberi emlékezet alkotta alternatív univerzum. Nem „mátrix” tehát, hiszen nem előre megszerkesztett, hanem egy dinamikus valóság, melyben minden tényleges percepciókon alapul. Valóság, ha a valóságot az agyműködés által keretbe foglalható dolgokra szűkítjük. Itt előkerül a látszat-látszatának problémája, felvillan az „agy a lombikban” filozófiai kísérlete, és tűnődhetünk az egyén választási lehetőségein a látszatvilágban.

De ha mindez gyanúsnak tűnik az olvasó szemében, nyugodjon meg, valószínű, hogy az alkotók sem bíztak igazán a koncepciójukban. Ott hagyták abba, ahol tényleg érdekessé kezdett volna válni. Ez a hozzáállás az egész filmre jellemző: remek ötletek, sziporkázó tehetség, de a felületesség langymelegétől nem eltávolodva. Persze a Forráskód alapjában véve egy jól működő közönségfilm kíván lenni, ami a döntően pozitív szakmai- és közönségvisszhangot tekintve sikerült is neki. S hogy mi ezzel a baj? A sci-fi műfaja olyan kincsesbánya, mint a westerné. Ha valamelyik rendezőnek megadatik, hogy készítsen egyet, akkor mindent belead, hogy felnőjön a klasszikusokhoz, és a nézők is úgy ülnek be rá, hogy jó eséllyel valami nagy dobás következik. Az ehhez szükséges merészség hiányzik a Forráskódból.

Forráskód (Source Code)

színes, feliratos, amerikai-francia akcióthriller, 93 perc, 2011 (12)

rendező: Duncan Jones

forgatókönyvíró: Ben Ripley

zeneszerző: Chris Bacon, Clint Mansell

operatőr: Don Burgess

producer: Mark Gordon, Philippe Rousselet, Jordan Wynn

vágó: Paul Hirsch

szereplő(k): Jake Gyllenhaal (Colter Stevens) Michelle Monaghan (Christina) Vera Farmiga (Carol Goodwin)

video