Francis Bacon, az érzékek festője

Gilles Deleuze egyik legismertebb művét Francis Bacon festészetéről írta. Magyarul alig egy éve jelent meg először Seregi Tamás nagyszerű fordításában, az Atlantisz Könyvkiadó gondozásában. Bacon képeinek sajátos művészetelméleti értelmezésében Deleuze újszerű, a szokványostól bizonyos szempontból eltérő művészetkoncepciója rajzolódik ki, ami tulajdonképpen közelebb viszi a szerzőt művészetfogalmának interpretációjához, és a modern festészet tendenciáinak mélyebb megértéséhez.

Deleuze elemzésének alappillére a festészet figuratív, illusztratív és narratív jellegének felszámolása, ugyanis szerinte a festészetnek nem szabad sem modellt ábrázolnia, sem történetet mesélnie; a művészetnek bizonyos értelemben el kell határolódnia a puszta reprezentációtól. A figurativitás korrelációja ugyanis a narrativitás, azaz a feltételezés, hogy az ábrázolt Alakok[1]között valamilyen narratív viszony van, így egyfajta történetet mesélnek el. Francis Bacon portréfestészete ebben a kontextusban azért jelentős Deleuze számára, mert Bacon folyamatosan olyan alakpárokat alkot, amelyek nem mesélnek el semmilyen történetet: a híres triptichon tábláin olyan Alakokat láthatunk, amelyek határozottan el vannak különítve egymástól, mégis szinte mágikus kapcsolat áll köztük, amit nem lehet leírni narratív eszközökkel. Deleuze gyakran idézi a könyvben Baconnek a festészetről tett kijelentését, miszerint a festészetben három alapvető összetevő létezik: az anyagi struktúra (structurematérielle), a kerekded körvonal (rond-contour) és a létrejött kép (image dressée). A síkok háttérként való funkcionálását és a körvonalat a hely, a porond vagy a kör teremti meg, amelyben az Alak létezik. Az Alak fogalmához szervesen hozzátartozik a test, a hús és a lélek, amelyek az Alak anyagát képezik, nem pedig a struktúráját. Bacon portréfestészetében az Alakok arctalanok, ami igazán hangsúlyos számára, az maga a fej: a test és az eleven hús; a csupasz, állati lélek megidézése a fej és a hús által.

Deleuze tizenhét fejezetből álló könyvében a fent vázolt alapfogalmak ismertetésével építi fel a kötet szerkezetét, majd kitér arra is, hogy az ún. régi festészet hogyan viszonyul a figurativitáshoz és az illusztrációhoz. Ez azért fontos, hogy megértsük, milyen formában érhető tetten ugyanez a modern festészet kialakulásában. A szerző szerint a fotó megszületése gyakorlatilag átvette az illusztráció szerepét dokumentációként, ezért a modern festészet küldetéséhez ez már nem tartozhat hozzá, ahogy a vallási érzület kifejezése sem abban az értelemben, ahogy a régi festészetben benne volt a „vallási lehetőségek” ábrázolása. A modern festészet egyik legnagyobb kihívása megszabadítani a festészetet azoktól a mindenki által ismert képektől, vagyis a fotóktól és a kliséktől, amik uralják a látást, és rátelepszenek a szűz vászonra, mielőtt a festő munkához láthatna; többek között ez vezetett a figurativitással való szakításhoz az absztrahálás révén. Deleuze szerint a figurativitás felszámolásához (vagyis az illusztráció és narrativitás együttes meghaladásához) két út vezet: az egyik az absztrakt forma, a másik pedig az Alak felé visz. Az utóbbit nevezte Cézanne-érzetnek: az Alak az érzethez köthető érzéki forma, eleven test, ami az idegrendszerre hat (43). Ebben az értelemben a szerző Cézanne-hoz mint nagy előképhez köti Bacon festészetét, bár nyilvánvaló különbségek vannak köztük. Mégis, Deleuze szerint mindkettő „az érzet festője”(44). Cézanne mellett felmerül Beckett neve is a festővel bizonyos értelemben rokonítható alkotók sorában, ugyanis Bacon alakjainak mozgása nagyon hasonló Beckett alakjainak mozgásához, akik egy kijelölt térben, körben mozognak, ahol a mozgáson túl egyfajta mozdulatlanság uralkodik: plasztikus alakok, amelyek csak látszólag vannak ott, létezésükben korlátozottak, és nem tartanak semerre. Deleuze természetesen igyekszik átfogó képet adni Bacon művészetéről azáltal, hogy külön fejezetekben tér ki Bacon festészetének különböző korszakaira és aspektusaira, részletes elemzéseket nyújt a festő legfontosabb képeiről, melyekkel alátámasztja az elméleti vizsgálódásokat.

Francis Bacon: Három tanulmány egy önarcképhez, 1983. Winwood Gallery

Bacon festészetének egyik fontos alapfogalma Deleuze értelmezésében a „hisztéria”, amely momentumként jelen van a műveiben: a test önmagából való kifordulásának ábrázolásai, a test eleven valósága, az érzékenységen túli érzéketlenség, ami nem a festő vagy a kép hisztériája, hanem a hisztéria művészetté válása a festészet által. Deleuze vizsgálódásában fontos szerepet játszik a szem és a kéz viszonyának értelmezése a festészet aktusában: hogyan viszonyul egymáshoz  a vizualitás és a manualitás az alkotás folyamatában, azaz technikailag és elméletileg milyen viszony áll fenn a színhasználat és az ecsetvonások között? A filozófus szerint ez a bonyolult és összetett folyamat különösen hangsúlyos Bacon festészetében, aki túllép az optikai téren, és szinte megérinti a színeket. Sajátos ecsethasználatával, akrillal vitte fel a homogén tereket, és olajfestékkel formálta meg a figurákat mindenféle előzetes vázlat nélkül. A szerző azért is sorolja Bacont a Cézanne-ista művészek sorába, mivel festészete nem elsősorban a taktilis-optikai térre korlátozódik, hanem a teljes idegrendszerhez kötődik, amiről részletesebben is beszélget a neves műkritikussal, David Sylvesterrel az 1963-as interjújában, amiben arról nyilatkozik, hogy képei közvetlenül az idegrendszerre hatnak.

Deleuze maga is birtokolt néhány Bacon-festményt, amelyek párizsi otthonát díszítették, és egészen biztosan nagy hatással voltak a francia gondolkodóra. A mű 1981-ben jelent meg először franciául, majd 2004-ben angolul is kiadták Daniel W. Smith fordításában, aki bevezetőjében idézi Bacon szavait: „gyakran próbáltam a festészetről beszélni, de a festészetről írni vagy beszélni csak egyfajta megközelítés, mivel a festészet maga is egy nyelv, amit nem lehet szavakba önteni”.[2] Francis Bacon képei Gilles Deleuze írásával különös szimbiózist alkotnak, amin keresztül a befogadó nemcsak a brit festő képi világához és művészi hitvallásához kap egyfajta megközelítést, hanem a francia filozófus sajátos gondolkodásmódjához is. Ezen keresztül a modern festészet esztétikájához is közelebb kerülhet az olvasó. Francis Bacon festészetének, úgy gondolom, meghatározó szerepe van Deleuze kivételes filozófiai útján, ami fontos részét képezi a francia filozófus sajátos gondolkodási egységének, hiszen olyan viszony alakult ki Deleuze gondolkodásmódja és Bacon képei között, amilyen például Heidegger filozófiája és Hölderlin költészete között. Így tulajdonképpen művészetükön keresztül szólal meg a filozófus gondolati világa. A Bacon-tanulmány tehát a brit festő művészetének megértésében alapvető olvasmány, továbbá közelebb visz a 20. század legalapvetőbb művészeti irányzatainak megértéséhez is.

Gilles Deleuze: Francis Bacon. Az érzet logikája. Budapest, Atlantisz, 2014.

Ajánlott cikkünk:

Kapelner Zsolt: Rend a káoszban (Gilles Deleuze – Félix Guattari: Mi a filozófia?)