A genovai dózse tragédiája

A Simon Boccanegra nem tartozik a népszerűbb Verdi-operák közé: a 2011-es felújítás alkalmából húsz év után láthatta újra a művet a budapesti közönség, hogy aztán az idei színházi szezonban a Verdi-ritkaságfesztivál keretein belül mindössze két előadást éljen meg, és a következő évadban már ne legyen műsoron.

Pedig a Boccanegra különleges helyet foglal el Verdi életművében: az 1857-es első változat még a mester középső alkotói korszakának sikertelen alkotása volt, majd az 1881-es második változat már az életmű utolsó darabjaival együtt keletkezett remekmű. Mert minden esetlensége ellenére a Simon Boccanegra hitelesen és megrendítően jeleníti meg a címszereplő drámáját; a magával ragadó, a barcarolára épülő, népies dallamvilág a vissza-visszatérő zenei motívumokkal pedig egészen erőteljes drámai atmoszférát teremt, olyat, amilyennel talán egyetlen más Verdi-operában sem találkozhatunk. A szövegkönyv bonyolultsága persze megnehezíti a befogadást és sokat ront a darab színpadi hatásosságán, de − mint annyi más opera esetében − a szövegkönyv gyengeségeiért a zene sokszorosan kárpótol. Érdemes tehát megismerkedni ezzel a ritkán játszott operával és érdemes lenne hozzá méltó színpadi megvalósítással műsoron is tartani. Azonban a tavalyi bemutató rendezői koncepciója méltatlan a darabhoz és úgy néz ki, hogy az idei Verdi bicentenárium alkalmából megtartott két előadás után a darab hosszabb időre lekerül a Magyar Állami Operaház színpadáról.

A rendező, Ivan Stefanutti nem sok eredetiséggel állította színpadra a művet. Nem tudta élettel megtölteni a színpadon zajló eseményeket: az énekesektől semmilyen színészi játékot nem követelt meg, ezért azok nem tettek mást, mint kijöttek a színpadra, elénekelték, amit kellett, majd levonultak a színpadról. A díszletek egy B kategóriás fantasy film látványvilágát idézték, mindenesetre legalább a baljóslatú alaphangulatot képesek voltak megteremteni. A színpadon olykor-olykor felbukkanó gyíkembereknek semmilyen funkciót nem tudtam tulajdonítani, ahogyan azt sem értettem, mit keresnek sellők a Grimaldik kertjében, amely Stefanutti víziójában egy tengerparti öbölben végződik. A tenger egyébként mindig jelen van a háttérben, csak éppen az nem világos, mi a szerepe? Tény, hogy látványos, ahogy ott hullámzik a háttérben, ahogyan az is, hogy a szereplők több esetben is énekelnek a tengerről, és magával a címszereplővel is kapcsolatba hozható: Boccanegra kalóz volt és lányát tengeri kalózok ragadták el tengerparti kunyhójukból. De Stefanutti semmilyen gondolatiságot nem tulajdonít a tenger jelenlétének, az csupán illusztrációként jelenik meg.

A zenei megvalósítás is kissé felemásra sikerült: az igazán átütő erejű produkció elmaradt. Kálmándi Mihály megformálásában Boccanegra alakja melankolikus és méltóságteljes volt; a mélyebb lelki rezdülésekre is érzékeny dinamikával énekelte szerepét, de baritonja kevésbé szélesen áradó, hangmatériája nem nagy sűrűségű, ennek következtében nem igazán volt képes kellőképpen súlyt adni figurájának. A Fiescot megformáló Giacomo Prestia baritonja a mélyebb és a magasabb hangfekvésekben is szépen és erőteljesen szólt. A szerepformálás magasiskoláját nyújtotta: Fiesco alakja az ő értelmezésében nem egyszerűen egy rideg, kőszívű nemes, hanem olyasvalaki, aki ellenfeleivel szemben megvető és távolságtartó (Paolo és Boccanegra), míg a hozzá közelállókkal szemben egy sokkal bensőségesebb, érzelmesebb hangot üt meg (Adorno és Amélia). Alik Abdukayumov színpadi jelenléte esetlen és kevésbe meggyőző volt, nem volt képes elhihetni velem, hogy Paolo egy hatalomra törő, majd tervei meghiúsulása után egy bosszúszomjas gazember.Énekesi teljesítménye se volt illúziókeltő: hangja majdhogynem végig egy színben szólt, kevés dinamikai árnyaltsággal, és nem volt kellőképpen erőteljes sem. Adorno nem túl igényes tenorszólamát Pataki Adorján énekelte. Korrekt teljesítményt nyújtott, de nem többet: semmi pluszt nem tett hozzá szerepéhez. Énekléséből hiányoltam az egyéni színt és a hatásosságot. Az Améliát megformáló Boross Csilla nagyon szép és lírai szoprán hangot birtokol, kifejezőeszközökben gazdag énektechnikája bővelkedett a dinamikai árnyalatokban. Szerepformálása Améliát egy határozott és méltóságteljes fiatal nőnek ábrázolta.

A kórusra ebben a Verdi-operában is nagy feladat hárult. A Boccanegra több hatásos tömegjelenetet is tartalmaz, az Operaház kórusa pedig hozta szokásos színvonalát: szépen, kiegyenlítetten és kellő árnyaltsággal szólt.

Vashegyi György vezénylését kissé visszafogottnak éreztem. Kevésbé engedett teret a drámai érzelmek áradásának és a lírai részleteket sem sikerült neki kellőképpen hatásosan megoldania. Átgondolt interpretációját adta a darabnak, korrekt teljesítményt nyújtott, némi egyéni színt is vitt vezénylésébe, de én nem éreztem túl hatásosnak teljesítményét.

A közönség mérsékelt tapssal jutalmazta az előadást. Nem volt telt ház és sokan nem várták meg az est végét: voltak, akik a prológus után, és voltak, akik a szünetben távoztak, a függöny végső legördülése után pedig egyesek szinte menekültek a nézőtérről mindenfajta tetszésnyilvánítás nélkül. A Verdi-ritkaságfesztivál utolsó előtti előadása sajnos kevéssé sikeredett ünnepire.

Giuseppe Verdi: Simon Boccanegra

Szövegíró: Francesco Maria Piave, Arrigo Boito
Rendező: Ivan Stefanutti
Díszlettervező: Ivan Stefanutti
Jelmeztervező: Ivan Stefanutti
Világítástervező: Claudio Schmid
Karmester: Vashegyi György

Szereposztás:
Amélia - Boross Csilla 
Boccanegra - Kálmándi Mihály
Jacopo Fiesco - Giacomo Prestia
Gabriele Adorno - Pataki Adorján
Paolo Albiani - Alik Abdukayumov
Pietro - Bakonyi Marcell
Az íjászok kapitánya - Csiki Gábor
Amélia komornája - Simon Krisztina

Előadások: 2013. május 29., 31.