Giorgio Agamben: A profán dicsérete

Néhány utalástól eltekintve a magyar kulturális életben jószerivel ismeretlen az olasz filozófus, esztéta, jogász neve. Ez persze csak annyit jelent, hogy számunkra ismeretlen, hiszen G. Agamben nemzetközileg elismert, egyéni stílusban alkotó szakíró. (Talán még emlékeznek páran nemzetközileg is botrányt kiváltó tettére, amikor az amerikai külpolitika elleni tiltakozásból lemondta New York-i egyetemi kinevezését.) Írásainak témája körbebarangolja az esztétika, a művészettörténet, a politika és a filozófia területeit. Első magyar nyelven megjelent műve egy esszégyűjtemény: A profán dicsérete. A könyv hátoldalán olvashatunk néhány kiemelt szövegrészletet az utolsó előtti fejezetből, amelyen azonnal észrevehető az író kifinomult stílusa. A könyv fellapozásakor beleütközünk a tartalomjegyzékben szereplő tíz fejezetcímbe. Mindegyik rész egy új bölcselkedés, melyek bár tartalmilag különböznek, mégis hidat képez közöttük a szerző azáltal, hogy gyakran visszautal valamelyik korábbi esszéjére a gyűjteményben. A fejtegetéseiben szereplő témákat a metafizika, a nyelvfilozófia és a nyelvészet eszközeivel világítja meg. Eme értekezések segítenek képet alkotni arról, hogy mit gondol a szerző a profán és a szent kapcsolatáról, azok megjelenési formájáról. Természetesen a tartalmi különbségek, az anekdotázások mind-mind a profanációra utalnak. Az összes fejezet az utolsó előttit készíti elő: A profanáció dicséretét. Mindezek mellett változatos fejezeteket olvashatunk a fotográfia elméletéről, a paródia eredettörténetéről, a mágia és a boldogság kapcsolatáról, kiegészítve Walter Benjamin és számos kortárs véleményével.

Már az első fejezetben megtapasztalhatjuk Agamben nagyszerű nyelvérzékét és óriási szellemi háttértudását, amely végigkíséri az összes esszét. Mindennek ellenére a filozófiára vágyakozó olvasó rövid időre elkeseredhet, hiszen a szerző az első fejezetekben csak felvillantja zsenialitását, amely a könyv közepétől kezd kitörni belőle. Eme műve alapján megismerni az Agambenben rejlő ragyogó filozófust csak akkor fogjuk, amikor elérünk az utolsó előtti fejezethez: A profanáció dicséretéhez.

A gyűjtemény egy olyan politika-filozófiai elemzés, amely támadást indít a kapitalizmus ellen és elmeséli, hogy az miképpen tette tönkre a világunkban megjelenő szentet és profánt. Agamben a római rituálékhoz nyúl vissza és mutatja be, hogy milyen fontos az áldozati rítusban megszentelt javak visszakerülése az ember tulajdonába. Ez az emberi és az isteni világ közti kapcsolat - amiről a szerző értekezik - megsemmisült a kapitalizmus miatt. A profanizáció elmaradása a világot egy tulajdonlás nélküli kiállítássá teszi, múzeummá, amelyben mindenki csak lézeng és nézelődik, ahol a kiállítási tárgyaknak nincsenek gazdáik, sem az istenek, sem az emberek világában. Ennek az állapotnak a kapitalizmus az előidézője, amely mintegy szekularizált vallásként jelenik meg és veszi át az uralmat a világ felett.

A miértek és az okok keresésére invitál minket a könyv, valamint ösztönöz minket, hogy ne változtassuk világunkat múzeummá, magunkat pedig múzeumlátogatókká.

Ennek ellenére lesznek, akik a kötetet nem értik meg teljesen. Ennek oka az, hogy a könyv megértéséhez rendelkezni kell kellő háttértudással, illetve valamennyire ismerni kell Agamben eddigi munkásságát.

A könyv segítségével bepillanthatunk az agamben-i univerzumba. Ezek után reménykedhetünk, hogy talán itthon is elindul Agamben műveinek értő tolmácsolása és megismerkedhetünk a szerző egész életművével, amely visszamenőleg is magyarázatul szolgálhat a könyv által inspirált és megválaszolatlan kérdésekre.

 
Giorgio Agamben: A profán dicsérete. Typotex. 2008. 1900 Ft.
Fordította: Krivácsi Anikó