Hátrafordulni és játszani

Azt hiszem, nekünk, akik az emberélet göröngyös útján oly gyakran elveszünk az útközben adódó teendőkben, s akikkel oly sűrűn megesik, hogy a pillanatnyi célon nem látunk túl –érjem el a buszt, valahogy vészeljem át különösebb súrlódás nélkül a napot, teljesítsem a vizsgát, és még a napi bevásárlásról se feledkezzek meg – nem lehet eleget beszélni a haszontalan játék gyakorlati hasznáról, az öröm és az ünnep jelentőségéről, szellemi, inspiratív és hitben megtartó erejéről. Nekünk, mindannyiunknak, akik – miként Ferenc pápa fogalmaz – hajlamosak vagyunk felvenni a „nagyböjti stílust”, s megfeledkezni arról, hogy a húsvét mindig rohanó lépteink nyomában van, csak elég lenne megállni, nagy levegőt venni, és hátrafordulni. Aztán elkezdeni játszani, örülni és ünnepelni. A játszó ember című kötet valóban egy hiány-tapasztalatból született: annak észleléséből, hogy az emberek a célracionalitás, a haszonelvűség miatt elvesztették a felszabadult, örömteli játékra való képességet. A szerző, Hugo Rahner kiindulópontja Johan Huizinga Homo ludens című művének utolsó szakasza, amelyben a holland történész az emberi szellemet Platón és a Példabeszédek könyve alapján annak mintájaként írja le, aki a világmindenséget alkotta. Ezt a gondolatmentet folytatja Hugo Rahner. Míg Huizinga a kultúra „játék-dimenzióira” figyel, addig Hugo Rahner kötetének igazi tétje, hogy a játék teológiájának létjogosultságát kimutassa a szellemtörténet ludimagisterein, játékmesterein keresztül. Vagyis azon gondolkodók segítségével, akik nagyban hozzájárultak a játékról való gondolkodáshoz.

 

 

És Rahner figyelme nem csak a játszó emberre irányul, miként azt kötetének címe első ránézésre sejtetné. Hiszen – ahogy azt a szerző is kiemeli – a játszó Isten nélkül nem lehet a játszó emberről beszélni. Éppen ezért a Teremtő játékán keresztül igyekszik megérteni a játszó embert, valamint azt a teret, ahol ez a játék itt, a földön, közösségben realizálódik: az Egyházat. Ez a játszó közösség előképe az üdvözültek által járt mennyei táncjátéknak, amelynek a Logosz az előtáncosa, s amelynek liturgikus megjelenítését a Sevillában élő úrnapi szokás, a seises tánc is példázza. A sevillai katedrálisban seises-t járó gyermekek példáján kívül Rahner számára még fontosak a középkori franciaországi szertartáskönyvek leírásai, amelyek számot adnak az ünnepi táncrendről és az azt kísérő labdajátékról. A jezsuita szerzetes a liturgiától az eutrapelia fogalmának „rehabilitációján” keresztül vezeti vissza olvasóját a mindennapokhoz. 

Rahner értelmezésében a játék a kultúra legfejlettebb formájának megnyilvánulása, olyan alkotó tevékenység, amely a lelket és a testet összhangba hozza. Ezen aktivitás attribútuma a könnyedség: „játékról akkor beszélünk, ha a szellemnek ez az uralma a test fölött fürge könnyedséggé, a »megtenni tudás« lebegő eleganciájává tökéletesedett; ha a szó, a hang, a gesztus a szellem készséges és hajlékony eszközövé vált, ha az, ami testileg látható, egy önmagában nyugvó teljesség kifejezése lett. Ezért a játék önmagáért való tevékenység – értelmes, de minden céltól szabad.” (23-24.) Ez a játék azonban nem a felelőtlen könnyedség játéka, szépsége abban áll, hogy magába foglalja az öröm, a humor és a komolyság dialektikáját: „A vidám szellemi felszabadultságnak – mondhatnánk lelki eleganciának –, a legyőzhetetlen biztonságnak az embere […] éppúgy a tragikum embere is: egyaránt a nevetésé és a sírásé. És épp ez a fesztelen irónia az, amivel az ember az élet játékának tragikusan nevetséges maszkjain átlát, és ez az az irónia, amivel földi életének nyomasztó korlátait felméri. […] Ha csak vidám lenne, komolytalannak, hanyagnak kellene neveznünk; ha csak tragikus, kétségbeesne.” (52-53.)

Hugo Rahner kiemeli, hogy a világ és az ember alkotása mélységesen értelmes, de semmiképpen sem tekinthető Isten részéről szükségszerű cselekedetnek. A teremtményben Isten jósága és végtelen bölcsessége nyilvánul meg. Már Hérakleitosz és Platón filozófiájában is megjelenik az a gondolat, hogy az istenség által létre hívott világrendben az ember a legnemesebb játékszer. Tehát a teremtmény számára sem marad más, nemesebb elfoglaltság, miként azt Rahner Platónra hivatkozva állítja, minthogy „szépen és komolyan utánozza Isten teremtő erejét” (51).

Hugo Rahner a játszó Egyházról szóló fejezetét Krisztus megtestesülésével kezdi, hiszen az Ige inkarnációja egyúttal azt is jelenti, hogy Isten játszótársunkká lett. A jegyesi misztika képeivel írja le a keresztények közösségének megszületését, amely annak a helynek az előképe, amelyet Isten városának, a Mennyei Jeruzsálemnek neveznek: „Krisztus a férfi, az emberi természet a nő: és ekkor kezdődik közöttük a szerelem csodálatos játéka, amelyben a nő formálódik, védelmet kap és megváltást nyer, hogy belőle legyen az a menyasszony, akit úgy nevezünk, hogy Anyaszentegyház, Ecclesia sancta.” (80.) Így jön létre az Egyház, amelynek liturgikus mozdulataiban érhető tetten a játék: „Az emberré lett Logosz Egyháza a maga legmélyebb titkát mindig szép mozdulatok, kimért léptek és nemes öltözetek bőségébe fogja burkolni. Mindig »játszó Egyház« lesz. Azért veszi »isteni-komolyan« az embert, a testet.” (86-87.)

Rahner azonban nemcsak a látható Egyházra koncentrál, hanem az örök élet, a mennyország azon elképzeléseire is kitér, amelyekben a vidám játék és a tánc áll a középpontban: „A keresztény ókor embere is játékról és körtáncról kezd dadogni, ha földi szavakkal és képekkel akarja ecsetelni a menny boldogságát. Egy szarkofágra komolyan játszó puttókat farag.” (94.) Ezért sem meglepő, hogy a két karthágói vértanú, Perpetua és Felicitas mártíraktáiban azt olvassuk, hogy az üdvözült mártírokat a mennyország lakói játszani küldik.

 

 

Rahner kötetében a kontemplációs, a liturgikus, valamint a mindennapi élet szintje az utolsó fejezetben kapja meg tényleges szintézisét. Már az ókori hellén kultúrában megjelenik a játék, s egyáltalán a kikapcsolódás fontosságának felismerése, hiszen ezek az alkalmak elengedhetetlen feltételei a frissebb, hatékonyabb munkavégzésnek. Tudták ezt jól a sivatagi atyák, s tudta ezt Szent Ágoston is. Ehhez kapcsolódik egy fontos erény, az eutrapelia, amelyet főként ellentéteiből érthetünk meg. Rahner rámutat arra, hogy először Arisztotelész Nikomakhoszi etikájában tűnt fel ez az erény, amely annak a személynek a sajátja, aki ismeri a helyes mértéket a szellemességben, és magáénak tudja azt a bölcs humort, amellyel képes a földi világ furcsaságait szóvá tenni. Ezzel szemben áll a bómolokhosz, aki képtelen tartani a mértéket a tréfában, és vásári komédiájával egyetlen célja az, hogy sikere legyen és szórakoztasson. Az agroikosz azonban a merevség netovábbja, aki nem tud nevetni és feloldódni a játékban. Rahner bemutatja az eutrapelia jelentésváltozásait, nem titkolva, hogy Pál apostolnál már kifejezetten negatív, az elvetendő kétértelmű beszéd megfelelőjeként szerepel az Arisztotelésznél még erényt jelölő terminus. Sok idő elteltével Aquinói Szent Tamás lesz az, aki ismét megfelelően tudja értékelni az arisztotelészi ideáltípusokat.

A Frész Attila Timóteus ferences szerzetes fordításában, a Kairosz gondozásában magyar nyelven megjelent kiadvány utolsó lapjain olvasható Karl Rahner megemlékezése testvéréről és rendtársáról, Hugo Rahnerről, akinek emberségéről és ihletettségéről így ír: „Fő ereje jámbor embersége volt. Ez tudományos munkájának legjellegzetesebb vonása is. Nem csoda, hogy egyik legjobb műve a »játszó emberről« szóló könyvecske. […] Mondanivalójában is tudott lendületes és lelkes lenni. Fontoskodni, saját magát különösebben komolyan venni – ehhez nem értett. Könnyedségének azonban aranyfedezete volt.” (158-160.)

 

 

Valóban a játszó ember könnyedsége jellemző Hugo Rahner esszéisztikus stílusára. Szövege egyetlen pontján sem okoskodó vagy túlmagyarázó: jól vezeti gondolatmentét, mindig az adott résznek megfelelő szentírási szakaszt, szerzőt kiválasztva, legyen az ókori görög, római, alexandriai filozófus, egzegéta vagy középkori misztikus, netalán Hugo Rahner kortársa. De ugyanilyen természetességgel mutat be egy képzőművészeti vagy ikonográfiai összefüggést, vagy egy középkori hagyományt. S azon túl, hogy fontos teológiai, filozófiai, esztétikai, szellemtörténeti megállapításokat tesz, munkájának valódi aranyfedezete abban érhető tetten, hogy képes reményt adni. Reményt arra, hogy lehet bátran hátrafordulni, felfelé tekinteni, s elkezdeni az eutrapelia erényét gyakorolva játszani, örülni, ünnepelni, s végső soron élni. Szépen, szellemesen, a világ komolytalan komolyságán nevetve, az igazi humort elsajátítva, az eljövendő boldogság reményében, a mindennapi nyűgök ellenére is.

Hugo Rahner: A játszó ember. Fordította: Frész Attila Timóteus OFM. Budapest, Kairosz, 2013.

AJÁNLOTT CIKKÜNK:

Ikker Eszter: Az „Érintés” hatalma (Heidl György: Érintés)

Facebook-hozzászólások