A halál sem biztos

Budapest egyik legnívósabb éttermében ültem, a pincér szinte hang nélkül termett mellettem, feltűnően udvarias köszöntésére összerezzentem. Arról, hogy csak egy milánói makarónit kérjek, egy darabig hallani sem akart, de végül meggyőztem, kerül, amibe kerül, csak hozzon egy tányérral. Egy 1983-as évjáratú Bordeaux-i Château Margaux-ból kértem hozzá nagyvadászt. Arca vörösén ekkor már titkolhatatlan izzadságcseppek kanyarogtak végig.

Lanczkor Gábor első nagyregénye szerfelett nehéz fogás, prózájába a szerző sajátos lírai eszközöket vegyít, az ezekből kapott „egyvelegben” pedig sorsfordulatokkal és kusza szálak szőttesével, nagyszerű stílusban tálalja az egyszerű történeteket, melyben a valóság és az álom közti különbség olyannyira csekély, hogy gyakran egymásba vész a két világ. Érzékeinknek köszönhetően ébren tudatában vagyunk éberségünknek, ám álmunk látszatszerűsége legtöbbször számunkra is titok. – Ezt az élményt használja föl a regény az olvasó elbizonytalanítására, roppant figyelmet igényel tehát a fonalak követése.

Jogos értetlenséggel fogadhatja az olvasó az olykor már feleslegesnek vélhető, és csak az álomszerűséggel hitelt kapó miszticizmust, mely terjedelmes leírásokat szakít meg: Londonba, Rómába, Shimlába, Bilbaóba nyerhetünk betekintést útirajzos részletességgel. E precizitás minden bizonnyal a szerző hozzáértéséből és rendkívül jó helyismeretéből származik: az utcák, terek, nevezetességek felsorolása és alapos bemutatása cseppet sem felületes, hozzájuk kapcsolódó történelmi tényekkel tarkított.

A hangszereket és azok használatát szintén aprólékosan ismerteti Lanczkor, kinek hozzáértését mi sem bizonyítja jobban annál, hogy a Médeia Fiai együttes egyik alapítójaként a regénybeli Anarchitecture zenekar egy albumát is elkészítette és közzétette az interneten. A szerző tehát mintegy bennfentesként ír a helyszínekről, feltételezhetően átélt, látott vagy hallott eseményeket alapul véve, csak a női oldal marad számára mindvégig rejtély, a beleélés ebben az esetben ugyanis nem eredményez kompromisszumok nélkül élvezhető megoldásokat a történetben.

A szereplők jellemrajzai a részletekbe menően kidolgozottak, bár kicsit idegennek, sterilnek érezhetjük őket a túl sok számadat használata következtében. Ebbe a mértanilag pontos, letisztult világba keverednek a titokzatos erők, melyek előbb megbontják a rendet, majd összekapcsolják a szálakat, a fátum végül mindenkit utolér.

Az olvasásból hirtelen kerekedett lárma zökkent ki. A drága étterem megtelt: az utcán leszakadt az ég, bemenekültek az emberek, egy-egy ásványvizet vagy kávét kérve csupán a Michelin-csillagos vendéglátóhelyen. A tumultus után tekintetem ismét a makarónin időzött el, a tészta kuszán tekergőzött előttem, a paradicsomszósz és a sajt összeragasztott néhány szálat, mások a lehetetlenségig gubancolódtak. Talán nem is kell minden szálat kibogozni, a rend megöli az élvezetet. A Természet és a Társadalom Chaos édesgyermeke – derül ki a kötet epilógusából, mely magyarázatot igyekszik adni a regény álombeli zűrzavarára. Talán tényleg alig történik valami a valóságban, ám minden valósnak tűnő esemény tartogat egy-egy újabb fordulatot az életben, vagy az élet látszatában.

A hosszú, szabatosan megfogalmazott, helyzetleíró körmondatokat a regényben esetenként rövid, csupán hangulati töltéssel bíró, vagy csak kevés információt közlő tőmondatok váltják fel, sajátos ritmust adva az írásnak, melyeket különös érzékkel még versekkel is tovább szaggat az író. A stílus és a személykezelés bravúros, az álombeli karakterek határukat vesztik, az „ő”-ből csakhamar, szinte észrevehetetlenül „én” lesz, és a szereplőre hivatkozás sem marad egyezményes, több névvel történik, a homályba vesző határokkal szegélyezett ingatag világba azonban remekül illenek e megoldások. Mindezek által az olvasóból egyszer tettestárs lesz, máskor tanú, esetleg bekapcsolódhat egy izgalmas és indulatokkal teli nyomozásba.

A történetek e személyzavar és az álomvilágba keveredés nélkül minden bizonnyal érdekességüket veszítenék, többségében klisékkel felvázolt puritán eseményekkel találkozunk a regényben, a leírások pontossága és a szövegbeli ritmikai megoldások pedig csak szerény vigaszul szolgálhatnának számunkra a nyers, durva obszcenitásra a rókatetem, a megerőszakolás vagy a máglyára küldés visszataszító elemeinek kissé hatásvadász bemutatásában. Végigkövethetünk többek közt egy megingó hitű papot külső és belső zarándokútján, máskor homályos vagy józanító emlékképek derengenek fel a fülledt koncerttermekből, a londoni utcákról, esetleg indiai szállodákból, vagy az angliai magyarok karácsonyi civódásaiba nyerhetünk bepillantást, a vége ugyanaz: a valóságba vetett hit néhány képtelen kép hatására remegni kezd.

A kusza szálak a könyv végére érve elfogynak, vagy összeérnek, a problémák megoldódnak, vagy szőnyeg alá söprik őket, a személyek meghalnak, vagy csak álmodják halálukat – mindegy. Ha becsukjuk, elhajítjuk vagy a polc mélyére suvasztjuk is a kötetet, újra megkeressük, és kinyitjuk, mihelyst eszünkbe jut egy újabb „hogy is volt?” kapcsolódási pont, hogy eredetét visszakeressük a szövegben.

A makarónim elfogyott, a tésztaszálak összevisszaságával mit sem törődve faltam be őket, mire ismét kisütött a nap. Egy elsőrangú közegben makarónit és nagyvadászt kérni szentségtörés ugyan, de garancia is egyben. A Folyamisten módfelett egyszerű fogás, mely a profi elkészítéssel és a magával ragadó tálalással mégis igazán zamatossá válik.

Zavartan ébredek az asztalnál az étterem helyett egy koszos, dél-pesti lakásban, előttem az üres tál és a félig tele pohár nagyvadász, felemelem a fejem, Lanczkor Gábor ül velem szemközt. Kárörvendőn néz rám. Nem tudom, mikor álmodok.

LANCZKOR Gábor, Folyamisten, Libri, 2014. 310 oldal