A Harry Potter nemzedék Equusa

Azok közé tartozom, akik számára az Equus a Pesti Színház legendás előadása maradt, Gálffi Lászlóval és Darvas Ivánnal. Ezért mindig is vakmerő vállalkozásnak tekintettem, ha valaki újból színpadra kívánta állítani a darabot. Pedig az utóbbi időben több színház is belevágott a kísérletbe: a kassai Thália Színház, a szabadkai Magyar Társulat, és a Debreceni Csokonai Színház is műsorára tűzte, s e sor gondolom, még folytatható lenne. Vajon mi izgatja a mai színházcsinálókat egy bestseller szerzőnek mondott író művében, amely felett, valljuk be, kicsit eljárt az idő? Peter Shaffer eredetileg 1973-ban, a londoni Old Vic-ben bemutatott darabja, melyet annak idején ezres szériában adtak elő a Broadway közegében, szólhatott nagyot 1980-ban, a Pesti Színházban is, de több mint 30 évvel a pesti sikert követően vajon mit lehet belőle kihozni? Pedig az oxfordi egyetemen kortárs színházművészetet is oktatott, Golden Globe és Oscar-díjas Sir Shaffer (1926) darabját Angliában is újra műsorra tűzték, a 2007-es előadás fiú szerepét épp az a Daniel Radcliffe játszotta (időnként anyaszült meztelenül), akit inkább a Potter-filmekből ismerhet a magyar közönség.

A Győri Nemzeti Színház előadásának motorja-rendezője Funtek Frigyes (1958), aki sikeres színészi pályakezdés után Franciaországba költözött, Párizsban, majd Cannes-ban élt, többek közt az Udinei Színi Akadémián tanított, és 2008-tól a győri teátrum prózai tagozatának művészeti vezetője. Az újrafordított darab most a kortárs magyar drámaíró, Hamvai Kornél magyarításában került színpadra, és Funtek láthatóan nagy kedvvel vágott bele a rendezésbe – s nem is eredménytelenül. A győri Equus lebilincselő előadás, mely talán nem hibátlan, de foglyul ejti nézőit, és képes megújítani a majd negyven éves darabot. Ráadásul dacára annak, hogy a Kisfaludy teremben adják elő, úgy tűnik, jót fog tenni a győri színház és közönsége kapcsolatának is.

A darabról sok mindent elmond már az az a téglatest alakú bennfoglaló forma, amely játéktérként szolgál. A közönség dfelé nyitott kubus élre fordulva áll szemben a közönséggel, a hátsó két fala átjárható fehér függöny. A fekete színházi közegbe beleállított fényes fehér játéktér előre sejteti az előadás egyszerűségét, intellektuális telítettségét és vizuális hatásmechanizmusát is. Nem is csodálkozunk, amikor az első jelenetben a hátsó fehér függönyfalon vetített képek jelennek meg: az Equus megjeleníthetetlen kulcsszereplőinek, a lovaknak ez lesz egyik vizuális létmódja. Ugyanebben a jelenetben, megjelenik két félmeztelen férfi, akikről kiderül, hogy ló és lovasa, s egy táncszerű mozgássor végén a meztelen felsőtestű férfi fejjel lefelé látszik keresztre feszülni – természetesen a hatalmas termetű férfitáncos által alakított ló hátáról lelógva. A fehér tér tehát egyszerre fogja megjeleníteni a pszichológus rendelőjét, ahol a tudatalatti sötétjéből, a hátsó színpadról a tudat világosságára kerülnek, és ezzel meggyógyíttatnak a bűnök, szenvedélyek és lelki torzulások, és az istállót, ahol az elemi ösztönök kiélik a maguk fékezhetetlen életét.

Ennek az egyszerre puritán és fantáziadús, érzelemgazdag és ironikus előadásnak a lovak testi megjelenésmódja is fontos eleme. A fiút rabigába ejtő hátasokat táncosok alakítják, mégpedig direkt e célra kiválogatott és – amennyire avatatlan szemmel meg tudom állapítani – jól felkészített és tehetséges táncosok. A dramaturgia Funtek francia feleségének, a táncos Monet Robiernek a műve, és újabb kifejezési eszközt biztosít a produkció számára. A lovak mozdulatait leképező táncnyelv igen hatásos, például a csúcsjelentek egyike az állatok szemének kiszúrása, és ez csakugyan katartikus élményt nyújt, a maga alig artikulált, fékezhetetlen erejű megnyilvánulásaival. És külön is kiemelendő az Equust alakító Demcsák Ottó teljesítménye, aki színészként és táncosként egyaránt fontos támasza (a szó szoros értelmében, ló-untermannként szolgálva) a fiú alakításának.

Funtek előadásának főszereplője az intelligens, kiábrándult és a szenvedélyek létjogosultságáért mégis utolsó leheletéig küzdő pszichiáter, akit Rátóti Zoltán alakít, rutinosan és rokonszenvesen. De a show-t nem ő viszi el, hanem a pszichésen torzult fiút játszó Fándly Csaba. Ragyogóan tehetséges, és láthatóan nagy energiákat fordít az alkatának megfelelő és így hálás szerep megformálására. A pszichiáterrel vívott küzdelméből az általa alakított fiú azért tud győztesen kijönni, mert a színésznek sikerül egy tiszta és ártatlan alakot formálnia, aki szülei katasztrofális nevelési módszereinek, valamint a prűd és az agresszív televíziózás által megmérgezett kor ártatlan áldozata. Még arra is képes, hogy apai érzéseket ébresszen a pszichiáterben, aki zsákutcába jutott házasságával, elfojtott szexuális és a hétköznapiságba fulladt intellektuális életével bizonyos szempontból maga válik a fiú érzelmi és a darab kulturális kritikájának célpontjává.

Érdekes és elgondolkodtató a fiú kispolgári hibakatalógust megtestesítő szülői párjának megformálása. A Török András által megjelenített elvhű öreg szocdem és Varga Mária által alakított bigottan vallásos tanárnő két egymás mellett élő, de magába záruló világ, akik talán őszintén szeretik fiúkat, de a maguk módján mindketten hozzájárultak a tinédzser általuk mélységesen szégyellt lelki összeroppanásához – ha mással nem, azzal, hogy egymást nem tudták jól, testileg is felszabadultan és természetesen szeretni.

Velük szemben jó példát a nőalakok nyújtanak. A Pápai Erika által formált bírónő és a Bátyai Éva által játszott fiatal lány párosa épp a női lélek érzékenységét, gyógyító-szelídítő hajlamát és egyszerre szerelmes és anyáskodó természetét tudja megmutatni.

A verseny és a tekintély uralta felnőtt társadalom hazugságra, képmutatásra és elfojtásra épül, a szenvedélyeket az emberi életből száműzni igyekszik, ugyanakkor a felnövekvő nemzedék testi-lelki igényei iránt érzéketlen – ezt az üzenetet ugyan kissé ideologikusan vet fel Shaffer darabja, de a komoly és magával ragadó előadás mégis képes azt új életre kelteni. És ezzel tudja megszólítani a rendszerváltás kudarcával szembesülő mai magyar nézőt, aki a fiú, szülei és a pszichiáter tragikus példáján keresztül saját felelősségére is ráébredhet a tekintetben, hogy a felnőtt világ agresszív és autisztikus belső vitáinak egyértelmű áldozata lehet a fogyasztási vadkapitalizmus első felnövekvő generációja, a rendszerváltással egyidős, Harry Potteren felcseperedett nemzedék.

Peter Shaffer: Equus, Győri Nemzeti Színház

Fordította: Hamvai Kornél

Rendező: Funtek Frigyes

Szereplők: Rátóti Zoltán, Fándly Csaba, Török András, Varga Mária, Pápai Erika, Bátyai Éva, Rázga Miklós, Fehér Ákos, Rádler Judit, Demcsák Ottó

Lovak: Lukács Levente, Szepsi Szilárd, Bokor Attila, Pélyi Bettina, Varga Boglárka Díszlet-Jelmez: Csík György

Koreográfius: Monet Robier

Koreográfus asszisztens: Eliezer Dibritto

Film: Kiss Sándor

Zene: Timon Nikolas

Súgó: Fenesi Ottilia

Ügyelő/Rendezőasszisztens: Bedi Eszter

Bemutató: 2011. január 22.

A képek forrása a Győri Nemzeti Színház honlapja.