Hogy élvezetesebb legyen

Britten születésének századik évfordulója alkalmából különleges eseménnyel készült az Operaház, a Lukrécia meggyalázása című opera koncertszerű előadásával. Noha csak egy alkalmat hirdettek meg, az érdeklődést így sem lehetett elsöprőnek nevezni: meglehetősen foghíjas volt a nézőtér és az ”emeleteseknek” ingyenjegyet osztogattak a földszintre.

Végül is ez érthető, hiszen Britten nincs benne a köztudatban, továbbá a zenéje igazi kortárs, XX. századi alkotás, a befogadása mindvégig feszült koncentrációt igényel. A magyar közönség 2008-ban már láthatta Szegeden, a MEZZO operaversenyén ezt a darabot, Telihay Péter rendezésében, ám komolyabb kritikai visszhangot inkább a Szentivánéji álom (Zsótér Sándor: 2001), vagy a Csavar fordul egyet (Kovalik Balázs: 2004) keltett.

A Lukrécia meggyalázása igazi kamaraopera: a zenekar összesen tizenkét tagból áll, és Britten nyolc énekes szerepet írt, épp ezért a koncertszerű színpadra állítás magától értetődőnek tűnhet. Mégis hívtak hozzá egy rendezőt, Csányi Jánost, akinek köszönhetően a közönség néhány süllyesztőből feltűnő tablót, egy keretjátékot és díszlet híján vetítést is láthatott. Kicsit talán feleslegesen, mert ilyen képi aláfestésre nem szorult maga a darab. Elgondolkodtatóbb lett volna, ha a dramaturgiai hiányosságokkal próbál meg kezdeni valamit a rendezés, mert a régi római legendán alapuló történet, amit André Obey drámájából adaptált Ronald Duncan, néhol komoly kérdéseket hagy maga után.

A történetet a kórusként megnevezett férfi vezeti be, aki elmondja, hogy Róma az idegen vezetés alatt miként züllött le, továbbá, hogy a belső bajt kendőzzék, háborút indítanak a görögök ellen. Ezután kezdetét veszi a cselekmény három férfi beszélgetésével, témájuk a nők hűtlensége. Collatinus, Junius és Tarquinius (Cser Krisztián, Gradsach Zoltán és Rezsnyák Róbert) végigveszik asszonyaikat, és egyedül Lukréciát (Simon Krisztina), Collatinus feleségét találják erényesnek, ezért Tarquinius elhatározza, hogy megszerzi magának a nőt. Az éj leple alatt visszalovagol Rómába, ahol menedéket kér a férje után áhítozó asszonytól, majd vendégszeretetét kihasználva megerőszakolja őt. Lukrécia kétségbeesésében üzenetet küld férjének, aki hazaérve megbocsátásáról és szeretetéről biztosítja az asszonyt. Hiába, Lukrécia megöli magát, és a mű sugallt tanulsága szerint áldozatával az önfeláldozás krisztusi jelképévé válik.

Ahogy Britten, úgy a rendezés is egy ”tanmeseként” értelmezi a történetet. Erre utal az előadás kezdőképe: egy fehérbe öltözött csoportból kilép egy férfi és egy nő, vastag könyvet tartva a kezében, melyet aztán kinyitva a földre helyeznek. A Sors könyve, a Végzet – nézőként erre asszociálhattunk, de nem marad sok időnk a gondolkozásra, hiszen megérkeznek az énekesek, talpig fehérben, amiről szintén közvetlenül következtethetünk a tisztaságra, az erényre. Bár az előadás koncertszerű, az énekesek ruhaválasztása elmozdulás a színjátszás irányába, és inkább ők azok, akik a cselekmény érzelmi részét hordozzák, nemcsak hangjukon, hanem gesztusaikban is. Az egyes jeleneteket illusztráló, süllyesztőből felbukkanó, történelmi ruhába öltöztetett statiszták inkább tűnnek bábuknak, még akkor is, ha mozogtak; sőt, néha kifejezetten zavaró a rendezői döntés, hogy a képzelet terhét így vegye le a nézők válláról.

Tarquinius, Róma hercege a bortól és az éjszakától megbódulva Lukrécia megszerzését hatalmának bizonyítékaként látja, szenvedélye örvényként kavarog, ahogy ezt az eseményt narrátorként kísérő kórus el is mondja, és ahogyan láthatjuk, hiszen a fekete alapon a fehér hangjegyek (csillagok) spirálban mosódnak el. Talán azért, hátha valaki nem venné a fáradságot, hogy felnézzen és elolvassa a szöveget; ugyanis az eredeti, angol szöveget nehézkesen lehet megérteni.

A következő képben már Lukrécia otthonában vagyunk, ahol az asszony szolgálói körében szerelméről énekel. Lukrécia az eddigi elbeszéléshez képest itt ölt emberi alakot: az erény hótiszta szobrából egy élő, vágyakkal telt nőt látunk, akit az a szerelem tesz gyönyörűvé, amelyet a férje iránt érez. Mikor Tarquinius szállást kér éjszakára, érezni a feszültséget a zenében, az énekesek mozdulataiban. Az első felvonás úgy ér véget, hogy a Sors fehérbe öltözött figurái egy könyvjelzőt tesznek a könyvbe, majd becsukják, jelezve, hogy azért még nincs vége, csak egy kis szünet következik a történetben.

A második felvonás értelemszerűen velük kezdődik, a nyitány alatt körbejárnak a színpadon, és különféle trükkökkel nyitnak ki könyveket anélkül, hogy hozzányúlnának. Talán ezzel akarták elmondani, hogy az emberi élet számtalan kisebb történetből áll. Vagy egyszerűen csak a második felvonás alatti nyitányt kellett kitölteni valamivel... Szerencsére nem kell ezzel sokáig foglalkoznunk, hiszen hamarosan már a nyugovóra térő Lukréciát látjuk. Az énekesnőt a színpad közepén, mögötte pedig a süllyedőből kiemelkedve egy alvó, női figurát. A vásznon megjelenik egy fehér rózsa, hogy akik messze ülnek, azok is lássák, itt bizony gyalázatos dolog leszakítani az ártatlanság tiszta rózsáját. Bár kérdéses, hogy a férje öleléséről álmodó asszony mennyiben tekinthető fehér rózsának, hiszen elképzelhető olyan olvasat is, amely szerint a történet inkább egy őszinte szerelem, mint a tisztaság megrablásáról szól. Épp ezért furcsa a kórus hasonlata is a krisztusi áldozatról – valóban, itt is egy ártatlan szenvedett, de nem tudni, hogy ez a szenvedés kit váltott meg.

A szörnyű éjszaka után csodaszép reggel virrad (a vásznon az éjszakát szimbolizáló, fekete alapon fehér hangjegyek kivilágosodnak), ám Lukrécia számára már sosem fog ragyogni a nap. Talán az operatörténet egyik legszebb jelenete, ahogy a hazatérő férj megpróbálja a feleségét megvigasztalni, (Simon Krisztina és Cser Krisztián kettőse gyönyörű) ám már nem lehet helyrehozni a helyrehozhatatlant. Lukrécia önkezével vet véget az életének, miközben áldozathozatalát a kórus Jézuséval azonosítja. Ugyanakkor sem a darab, sem a rendezés nem ad megnyugtató választ, hogy kinek a bűnét mossa le az ártatlan vér? Az volt Lukrécia halálának magasabb célja, hogy Róma fellázadjon az idegen hatalom ellen? Az opera íve nem ebbe az irányba mutat, és ahogy a Sors figurái néhány gyerek kíséretében becsukják a könyvet, az a kellemetlen érzésem támadt, hogy ha Lukrécia története egy keresztény tanítás, akkor az a könyv a Biblia.

Eközben Britten arcképe és az évforduló száma rajzolódik ki a szereplők háta mögött, és a végén maga a rendező is meghajol, távozóban a nézőnek mégis az a benyomása, hogy nem látott teljes értékű színházi előadást. Koncert volt, kompromisszumos megoldásokkal – néhány vetített képpel, hogy befogadhatóbb legyen.

Benjamin Britten: Lucretia meggyalázása (The rape of Lucretia)
Magyar Állami Operaház
Előadás időpontja: 2013. november 22.

Zeneszerző: Benjamin Britten
Librettó: Roland Duncan
Fordította: Róna Frigyes
Rendező: Csányi János
Karmester: Hámori Máté

Szereposztás:
Férfi kórus: Csiki Gábor
Női kórus: Wierdl Eszter
Lukrécia: Simon Krisztina Tarquinius
Etruszk herceg: Rezsnyák Róbert
Collatinus, római generális: Cser Krisztián
Junius, római generális: Gradsach Zoltán
Lukrécia dajkája: Balatoni Éva
Lukrécia szobalánya: Jakab Ildikó Emese
valamint a Színház és Film Intézet tanulói és a Magyar Állami Operaház statisztái