Hogy keletkezett a Tudod, hogy tévedek című versem?

Ahogy már Térey János is jelezte ebben a rovatban, kicsit problémás dolog saját versről írni. Ezért én egy nagyon-nagyon régi darabot választottam. Harminchárom éve készült el, bőven lett volna ideje, hogy megutáltassa magát velem. De ma is szeretem. Vele kezdődnek az összegyűjtött verseim.

Tudod, hogy tévedek

Tudom, hogy tévedek

A Gyógyfűért megyek

Amerre Gilgames

Hatalmas istenek

De könnyes istenek

Szívemre majd esőt

Negyven nap öntenek

Eső a földre hull

A Föld a Napra hull

A Nappal hullni kell

Tovább, gyanútlanul

Gyanúmra Nap nevet

Mert mégse tévedek

Egyszer majd lányt hozok

S kábító gyógyfüvet

Ez a vers egy olyan belépőféle a felnőttkorba. Vagyis igazából egy egész gyerekkort kéne ideírnom, mint a vers keletkezésének történetét. De rövid leszek, és csak kettőt emelek ki a gyerekkorom nagy témái közül. A sci-fit és a mítoszokat.

Első sci-fi-élményem az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai című német tévésorozat volt. Ebből öt-hat évesen megtanultam, hogy a tudományos-fantasztikus művek a jövőben játszódnak. Majd tízéves koromban az apám kezembe adta az Aster című regényt (Kulin György csillagász írta Q. G. Lynn álnéven), amiből megtanultam, hogy a tudományos-fantasztikus művek nemcsak a jövőben játszódnak, hanem a távoli múltban, a közelmúltban (második világháború) és a jelenben is, tehát bármikor és bárhol. Majd rögtön ezután elolvastam H. G. Wellstől Az időgépet, amiből meg az derült ki (a Kulin-könyv optimista, kommunisztikus jövőképével ellentétben), hogy az emberiség elkorcsosul, és két részre szakad, az egyik csoport vadássza és megeszi a másik csoportot, majd kihalnak. Úgy nem féltem könyvön soha, mint azon. Rettegve bár, de sci-fi-rajongó lettem. Galaktika-olvasó, Csernai Zoltán- és Zsoldos Péter-fan. Még tizennégy éves korom előtt azt is megtudtam egy olasz sci-fi-novellából, hogy az emberi tudatot úgynevezett álomfilmekkel fogják stimulálni a jövőben, és ezáltal az emberiség egy mesterséges álomvilágba menekül a haláltudat elől. (Ez például a Mátrix-filmek alaphelyzete is, hogy kicsit közelebb hozzam a mához a problémát.) Ezenkívül még a gimnázium előtt (majdnem végig)olvastam Várkonyi Nándor Sziriat oszlopai című könyvét, ami arról szól, hogy mi történhetett a Földön a történelem előtt, milyen népek honnan jöttek (Atlantisz, Mu), hogyan keveredtek, hova vándoroltak. Majdnem kívülről tudtam Thor Heyerdahlnak a Kon-Tiki-expedícióról szóló könyvét, ami bebizonyította egy vándorlási elmélet lehetségességét: Polinézia őslakói Dél-Amerikából tutajozhattak át a szigetvilágba. Mindezt és sok-sok más olvasmányt végigkísérték az apám magyarázatai technikai fejlődésről, visszafejlődésről, ufókról, letűnt civilizációkról. Ezenkívül a családom nagy része írt (az asztalfióknak), és nekem is természetes volt, hogy írnom kéne. Szóval ott álltam gimnazistaként egy saját álomvilággal, ez azonban, sajnálatos módon, tudományos és (főleg) fantasztikus alapon állt, amit az akkori költészet elég mélyen lenézett (persze Weöres Sándor, mint mindenben, ebben is kivétel).

Tizenhét éves korom körül kezdtem komolyabban verseket írni. Illetve csak próbáltam. Tizennyolc múltam, amikor először azt hittem, hogy sikerült. A vers A klasszikus módszer címet kapta.

Nyugodt a villanás

acél az érbe les

piros kis illanás

kopár de kellemes –

Pár bántott testű sejt

súg tiszta vízbe bort:

vak tűzszínűbe rejt

agyat mi úgyse volt –

A cellamarkú ér

a végre tárt burok

megáld – ez még elér –

és csöndbe csábulok

Két fő bajom volt ezzel a verssel: nem derül ki belőle egyértelműen, hogy miről szól, vagyis az érfelvágós öngyilkosságról, a másik baj pedig az, hogy hazug. Kamaszos szépelgés, mert valójában nem akarok öngyilkos lenni. De sokáig mégis ez volt a legtökéletesebb versem, és attól féltem, hogy ez volt az utolsó, és innen már csak lefelé visz az út. Fél évig csak rosszabbat írtam. Pedig mindennap próbálkoztam. El voltam keseredve, és mit számított ehhez képest, hogy közben leérettségiztem, és felvettek az egyetemre. Kisebb csoda volt, hogy a nyár vége felé váratlanul mégis írtam valamit, ami így kezdődött:

Tudod, hogy tévedek

tudom, hogy tévedek

az Ősfűért megyek

amerre Gilgames

Ugyanaz a verselés, mint A klasszikus módszerben. De ez tényleg tetszett. Sokkal tágasabb volt, mint az. És érdekes módon ezt a verset egyáltalán nem éreztem hazugnak, pedig őszintén mondom, sose tartottam magam sumér vagy bármilyen hérosznak. És mégis tudtam, hogy ez végre az! Volt még hozzá három versszak, de a nagy részét másnap reggel vastagon kihúztam. (Most, hogy ezt a visszaemlékezést írom, két sort valahogy sikerül elolvasnom mégis: „a börtön természetellenes / a természet börtönellenes”. Hm. Hogy a börtön hogy jött az előzőkhöz, azt nem tudom, de az „ellenes” nyilván a Gilgamesre rímelt.) Az utolsó szakaszt nem húztam ki rögtön: tartok tőle, hogy azért, mert tetszett… Most kissé szégyenkezve ideírom, mert annyi azért látszik belőle, hogy volt valami fogalmam a vers végéről.

Bocsáss hát meg nekem –

S a Fű hasis legyen…

Rúzsfelhős alkonyát

mutassa meg nekem

De aztán kihúztam, és csak az eleje maradt. Mindenesetre 1980. augusztus 21-étől volt négy sorom, amiről tudtam, hogy ezzel kezdődik a legjobb versem. Csak folytatni kéne. Ami nem sikerült. De nagyon nem. Eltelt még egy év rosszabbnál rosszabb versekkel, és egyre biztosabbnak láttam, hogy ezt a verset soha nem tudom folytatni. És közben valahol ott volt a fejemben az a kínos érzés, hogy aki nem írja meg húszéves koráig a maga programversét, mint József Attila a Tiszta szívvelt, az ne is vegyen többet tollat a kezébe. És vészesen közeledett a huszadik születésnapom. Talán az ettől való rettegés miatt ’81. augusztus 9-én újabb csoda történt.

Hatalmas istenek

A könnyes istenek

szívemre majd esőt

negyven nap öntenek

Eső a földre hull

A Föld a Napra hull

A Nappal hullni kell

tovább, gyanútlanul

Ez a pár sor olyan természetes és egyszerű volt, mintha mindig is készen lett volna. Pedig szinte remény nélkül vártam rá tizenegy és fél hónapja. Viszont itt megint elakadtam, mert valami szép utolsó négy sor kellett volna, de csak ilyenek jutottak eszembe:

Arcom riadtfehér

Arcom csak arra kér

ne lássam hol vagyunk

Temess kezedbe Tér!

Ez borzalmas, de annyi látszik belőle, hogy az utóbbi két sor a fentebb említett álomfilmes-mátrixos sci-fi-problémára próbál utalni. Ezt a szakaszt kihúztam, de bizakodóbb hangulatban voltam, mert a vers háromnegyede megvolt, éreztem, hogy most már meglesz a vége is. És – igaz, hogy két héttel a huszadik születésnapom után – tényleg meglett az utolsó négy sor: visszajönnek a vers témái, a hasist meg az álomfilmet sikerül „kábító gyógyfűvé” változtatni, a „rúzsfelhős alkonyt” pedig „lánnyá” egyszerűsíteni. Aztán még pár igazítás, és kész. Életprogram-vers. Jöhet a bármilyen jövő.