Hullámzó terek
„Lehet-e izgalmasabb élményünk, mint tetten érni az emberi élet, a testi tapasztalatok minden egyes részét átható áramlás, az idő egzisztenciális adományát? Kifürkészni a hullámzást, amely törvényt szab a természetnek. Csurka Eszter új kiállítása ezt kínálja. A tárlat, amelynek címe Pilinszky klasszikus négysorosát idézi a Harmadnapon című kötetből, a tengerről szól. A testet öltött tengerről, amely kifekszik a tengerpartra."[i]
Jó pár percig gondolkodom a feltett kérdésen, és közben próbálom összeszedni, hogy mit is tudok a művészről. Csurka Eszter (1969) kortárs magyar művész, fotós, performer és színházrendező, én leginkább festői munkásságával találkoztam. Ő az, akinek egyedi látásmódját, képi nyelvét és színhasználatát, körvonal nélkül elmosódóan mozgó, negatív, megfoghatatlan testeit mindig felismerem. A jelenlegi kiállítás nagyrészt új alkotásaiból jött létre.
Már az első kiállítótérbe belépve meglepés ér, kicsit nehezen járok, megsüllyedtem! Ami a padlón még pár méterről is puha fehér homoknak látszott, közelről megvizsgálva rizsszemekből áll. Az ezernyi lábnyom miatt óhatatlanul azt érzem, hogy sokan jártak már előttem, álltak ugyanott, ahol én és nézték ugyanazokat a képeket. A kihalt tengerpart-érzést felerősítik a lilás fénnyel lágyan megvilágított falak, és azon a sorban katonásan elrendezett, kevert technikával készült rajzok. A terem végében videó (Fényminta, videó, 2013) vonzza a tekintetet, a művek mentén egyenesen ide kell, hogy nézzünk. A különös, mikroszkopikus, nedves hatású képződmények, és a víz alatti tengeri hangok tovább erősítik a tengerpart-illúziót. Majdnem minden érzékemet egyszerre hozza mozgásba már az első terem is, érzem a talpam alatt a görgő rizsszemeket, az édeskés illat belengi a termet, hallom a tenger búgását, és csak ezek után látom és nézem meg tüzetesebben a kiállított rajzokat. Nőalakok, akik unottan a néző szemébe néznek, vagy éppen lehetetlenül kicsavart mozdulatba merevednek, mellettük macskák, nyulak, kiragadott tárgyak; fekete vonaluk beleolvad a ködös-szemcsés háttérbe vagy negatív tömegük szinte világít a sötét lapon. Ritkán szoktam izgatott lenni kiállításon, de az erős kezdés után várom, hogy Gulyás Gábor mit talált ki a következő termekben.[i]
Amilyen világos és hívogató volt az első helyiség, olyan sötét és barlangszerű a következő terem – az ajtóból visszatekintve még hívogatóbb a halványlila derengés és a hangok. A kis négyzetes kiállítótér fala érdes és durva, néhol finoman csillámló, gyűrt, fekete anyaggal van fedve. Itt síri csönd van, a szőnyeg miatt még a léptünk is hangtalan, puha. Három posztamensen különös szobrok állnak, egy-egy gyenge fényforrás világítja meg azokat, ez az egyetlen világosság a teremben. Különös, fojtott hangulat van itt, a szobrok szinte elfeledett kultusztárgynak tűnnek. Láthatóan szilárd anyagból készültek, mégis mintha hullámoznának, ”csápjaik”, kiálló nyúlványaik tengeri élőlényre hasonlítanak, ami mozgás közben kövült meg. A konzisztens címnélküliség itt zavart először. Egyrészt örülök, hogy semmi sem idegenít el magától a tárgytól, szabadon asszociálhatok arra, amire szeretnék (jelen esetben nyilván a kiállítás tematikáján belül), de mi van akkor, ha végletesen félreértelmezek valamit? Egyáltalán baj-e, ha nem az eltervezett módon érint meg egy tárgy, vagy a lényeg csupán a kapcsolat létrejötte lenne egyedül?
Érdekes az utolsó előtti tér. A piros falú, piros padlós, piros fénnyel megvilágított szobában szeretnék leülni és kicsit elgondolkozni a látottakról, de képtelen vagyok összeszedni a gondolataimat, hiába helyezkedtem el kényelmesen. Pedig a babzsákok azt sugallják, hogy ez pihenő-tér, de képtelenség ellazulni. Ahogyan becsalogatott az első kiállítótér a kellemes hatásokkal, annyira taszít innét ez az agresszív fény, mintha a kiállítás elhagyása előtt még egy utolsót lökne az emberen.
Összességében pozitív és maradandó benyomást keltett Csurka Eszter A tengerpartra című kiállítása, amely nem független az erősen értelmező kurátori munkától sem. A belépés első pillanatától kezdve felfokozott elvárásokkal néztem a kiállítás elé (az Ernst Múzeum amúgy is kiválóan alkalmas a kreatív térrendezésre, ahogy azt már sokszor demonstrálták), és bár úgy érzem, hogy indokolt volt a hagyományos kiállítótér és -rendszer használata, az egyetlen problémát ezek egyenlőtlen felosztása jelentette számomra. Az első izgalmas terek után, amelyek majdnem minden érzékszervemet megmozgatták, kicsit az volt az érzésem, mintha hirtelen egy másik kiállítás kezdődött volna. Míg az első termekben érezhető volt a választott idézetre történő utalás (a rizsszemek mint a tengerparti homok merülése, a tenger hangja, ezzel ellentétben a fekete terem mély csöndje mint a világ legvége), a többiben legföljebb egy-egy műben véltem felfedezni a kapcsolódást. A kiállítás végén elhelyezett, már többször is említett Pilinszky-idézet is a kurátori koncepciót erősíti, amely azonban érzésem szerint kissé erőltetetten kapcsolódik a tárlat témájához, hiszen a magányos tengerpart-illúzió csak a termek felében érhető tetten.
„A tengerpartra kifekszik a tenger,
a világ végén pihen a szerelmem,
mint távoli nap vakít a szivem,
árnyéka vagyunk valamennyien.”
Ha tehát a művek többségét önmagában, semleges közegben látnám, akkor nem valószínű, hogy azonnal a tengerpart párhuzam jutna eszembe. Mindez azonban nem zavarja a befogadói élményt, hiszen A tengerpartra ezzel együtt is érdekes, nem egyszer szokatlan elemeket is felvonultató kiállításként fog megmaradni bennem.
Csurka Eszter, A tengerpartra
Ernst Múzeum
2013. május 25. – 2013. július 28.
Kurátor: Gulyás Gábor
[1]http://ernstmuseum.wordpress.com/2013/06/04/csurka-eszter-a-tengerpartra/
[2]http://www.es.hu/gyorgy_peter;a_kuratori_munkarol;2011-12-07.html
Facebook-hozzászólások