Interjú Jelenits Istvánnal

Miért döntöttek úgy, hogy esztétika szakot kell indítani a Pázmányon?

A Katolikus Egyetemen, amelyhez baráti szálak fűztek, kitalálták, hogy kellene egy esztétika szakot kialakítani. A Pázmányon akkoriban már jelen volt az irodalom- és a művészettörténet-képzés, katolikus egyetemként pedig igyekezett ezekhez a tudományokhoz hozzátartozó világnézeti elmélyülést is felkínálni a hallgatóinak. Egy egyetemnek az adja meg a méltóságát, ha égboltot nyit a tudományok fölé; ez vezetett minket ahhoz, hogy a filozófia mellett elindítsunk egy esztétikaképzést is. Tulajdonképpen a keleti blokkot tekintve nem volt ilyen szellemű képzés. A filozófiaoktatás sem volt más, mint marxista szellemű, amelynek biztos volt egy-két rejtett műhelye, ahol tudományos szinten folytatták, de a nagyközönség számára ez tömegideológia volt, amit nyomtak, mint a hurkába a belevalót. Az esztétika tanszék eredetileg egy kis tanszéknek indult, évente 20 embert akartunk ide felvenni. De most az új rendszerben már ez lehetetlen, és azok is felveszik az óráimat, gondolom, akik nem akarnak mind esztéták lenni, mert akkor csak állástalanok lesznek, de érdekli őket, ők is érzik ennek a tudománynak a szükségét. Az esztétika hátteret ad, egy világnézeti elmélyülést, hogy mit jelent a művészet az ember életében, nem csak konkrét műalkotásokkal, elemzéssel foglalkozik.
 

Hogyan lett tanszékvezető?

Kerestek valakit, akinek megvolt a megfelelő képzettsége. Ezekből az emberekből nem volt sok akkoriban Magyarországon és közülük is jó páran hegeliánus, vagy marxista, Lukács-féle esztétikát tanultak. A másik magyar hagyomány Sík Sándor volt, aki a Szegedi Egyetemen alapozta meg az esztétikatanítást. Tulajdonképpen ő is csak úgy belecsöppent az egészbe. Irodalomtanár és pap volt, amikor Klebelsberg Kunó meghívta Szegedre irodalom professzornak. Itt rájött, hogy jó volna a növendékeinek esztétikát is tanulniuk. Elkezdett először esztétikai kollégiumokat tartani, aztán megírta az Esztétika című könyvét. Többek között ezért kértek fel engem is a szak vezetésére, mert közel állok az ő szellemi örökségéhez, mint piarista. Részben hasonló cipőben jártunk: ő is szerzett egy teológiai és egy irodalmi végzettséget és ennek segítségével eljutott az esztétikához – azt gondolták, hogy ezt én is meg tudom csinálni. Volt egy olyan doktorátusom, amit elfogadtak Phd-ként, és ez kellett a tanszék megalapításához. Meg, nem tudom megmondani miért, de bizonyos tekintélyre tettem szert addigra, mint olyan ember, akit szeretnek a tanítványai, és ez ritka dolog. és írtam pár dolgot, ami a maga nemében érdekes, rádióban szerepeltem alkalomadtán. Ez mind segített, és egy szűkmarkú bizottság, látva, hogy én vagyok a tanszék vezetője, viszonylag korán akkreditálta a szakot. Kovács ákos tanár úr pedig biztos nagyon jól előkészítette az egész programot, megszerkesztett minden szükséges iratot.

Sík Sándor azt mondta, „szépen élni” a legfontosabb. Hogy segít ehhez hozzá az esztétika?

Kedvet csinál ahhoz, hogy a világot szebbé tegyük. Az esztétikum nem csak valami külső csinosság, az esztétika nem arra tanítja az embert, hogy a szobáját szépen rendezze be. A szépnek, ahogy azt mi értelmezzük, egy mélyebb jelentése van.

Hogyan került kapcsolatba az atya az esztétikával?

Elsősorban az irodalom volt számomra fontos. A többi művészet is érdekelt közönségként, de hivatalosan az irodalomhoz volt közöm. Inkább a művészetekhez voltam közelebb, középiskolában a filozófiával is foglalkoztam valamelyest, érdekes módon az esztétikával nem. Később a Hittudományi Akadémián tanultam teológiát, az egyetemen pedig marxizmust, amit nem nagyon lehetett filozófiának nevezni abban a formában, ahogy azt ott tanították. A Hittudományi Akadémia filozófiatanárai közül legfőképpen Kecskés Pál óráira emlékszem vissza szeretettel, neki szeminaristája is voltam. Itt akartam szakdolgozatot írni, de kiderült, hogy ott nem lehet filozófiából írni, talán ma sem. Szóval végül egy morális jellegű teológiai dolgozatot írtam, aminek a témája az egzisztencializmus, a hit mint életet alakító megismerés volt: Hit, mint elkötelezettség. Hiszen a hit nem csak egy intellektuális megismerés, hanem egzisztenciális odafordulás az igazsághoz. Ennek suttyomban tulajdonképpen van valami köze a művészethez is, de akkor még nem foglalkoztam ezzel. A művészethez az irodalmon keresztül volt közöm, tanítottam és magam is írtam verseket. A két dolog nem is az esztétikában találkozott először, hanem amikor felkértek a biblikus tárgyak tanítására, amely egyszerre művészet és teológia, Istenismerés.

Említette, hogy eredetileg egy kis szakot szerettek volna létrehozni. Azzal, hogy tömegszakká lett, nem veszett el az eredeti törekvés?

Azok között a paraméterek között kellett próbálkozni, amelyek kínálkoztak. Kényelmesebb lett volna azt mondani, ez nem jó, és nem csinálunk semmit. Gondoljon az Eötvös Kollégiumra a két világháború között. Szinte kivétel nélkül onnan kerültek ki azok az emberek, akik később számottevő alakjai lettek a magyar szellemi életnek. Egymást is számon tartották, hol vitáztak, hol együttműködtek, de megbecsülték egymást. A Pázmány nem a Kollégiumhoz, hanem az Egyetemhez lett hasonló, amely nagyobb tömeget szólít meg és nem ambicionálhatja azt, hogy olyan intenzíven foglalkozzon velük, mint azt az Eötvös Kollégium tette.

Mondjuk Rousseau és az Iskola a határon nevelési eszménye között merre egyensúlyoz a keresztény eszmény?

Sokszor ott van előttem Keresztelő Szent Jánosnak az a mondata, hogy: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.”. A keresztény nevelés nem poroszos, nem egyenlő azzal, amit Makarenko úgy fogalmaz meg, hogy az új ember kovácsa. Jézus azt mondja, az emberek halászaivá teszlek benneteket. A halászok nem kovácsolják a pacienseiket. Esetleg összefogdossák őket – bár nem tökéletes a kép, mert a halnak nem feltétlen jó ez –, de mindenképp más dolog az emberek halászának lenni, mint kovácsának. A keresztény nevelésben fontos figyelni a gyerekeket, és segíteni, hogy azzá váljanak, amihez adottságuk van, támogatni őket. Ennyiben hasonlít a rousseau-i nevelésre. Van egy régi zsidó történet, ahol azt mondják, hogy a pénzdarabok mind egyformák, hiszen mindegyikre a császár képe van rányomva. Isten viszont annyira gazdag, hogy bár mindannyian az ő képére teremtettünk, de mégis ahányan, annyifélék vagyunk. A nevelés nem az jelenti, hogy egyforma pénzeket verjünk egy tőkén, és aztán azok csilingelni fognak szanaszét a világban. Abban kell támogatnunk a tanítványainkat, amire a Jóisten teremtette őket. Egy darabig ott kell lennünk mellettük, de azon kell lennünk, hogy a saját lábukra álljanak. értékeket és eszményt szeretnénk adni, nem kliséket.

Sík Sándor egy olyan nemzedékre várt, akinek van „hite, célja, krédója”. Mit gondol, a mi generációnk jó úton halad efelé?

Bizonyos szempontból még rosszabb a helyzet most, mint amikor Sík Sándor szétnézett. Most a felnőttek nem elég bátrak, hogy ilyen eszményeket képviseljenek a gyerekeik előtt. A két világháború közti magyar közösség, talán a háborúktól is hergelve, igyekezett levonni Trianon tanulságait, és azon dolgozott, hogy a „minőség forradalmát” megteremtse. Az emberek tényleg úgy érezték, hogy tenni kell valamit, megmutatni a szomszéd államoknak, hogy többre visszük, ez több, mint hazaszeretet, ez felelősségérzet volt. Persze volt, akiben ez eltorzult, volt, akiben nem, de mindenképp áthatotta a társadalmat. Trianon megdöbbentő volt, de a második világháború minden szégyenével borzasztó volt. Minden szétfoszlott, kiderült, hogy akik kitalálták ezt az eszmevilágot, rosszul mérték fel a helyzetet. Vissza is kaptunk például részeket, és kiderült, hogy nem tudunk velük mit kezdeni. Nem a kudarc volt a legrosszabb, hanem az, hogy kiderült, sok minden csak illúzió volt. és ebből sokkal nehezebb talpra állni, mint abból, hogy arcul vertek. Világviszonylatban is egy csomó nagy ígéret, remények, amelyek mögött hazugságok húzódtak meg, összedőltek és szégyellni valónak bizonyultak. Sok ember ebből azt a tanulságot vonta le, hogy a nagy pusztulásban a közös nagy eszmények helyett a magunk kis életét próbáljuk megóvni. önmagába záródó életek, akik nem követnek el nagy gazemberséget, de arra sincs remény, hogy a világot megváltoztassák. Arra rendezkednek be, hogy addig, amíg élnek, ne kelljen kínlódniuk. Akinek tudnak, segítenek, mindenkin úgyse lehet. Beletörődnek abba, hogy a világ nem az ő dolguk. El kell kerülni az illúziógyártást, hogy amiben hiszünk, nehogy kiüresedjen.

Mi az, amiben mégis lehetne hinni?

Hogy a művészeteknél maradjunk, a remekművekben nem fogunk csalódni. érdemes szeretni, olvasni, nézni őket. és talán jó volna, ha tudnánk ilyeneket alkotni. Az alkotáshoz nem kell egy „itt az idő, most, vagy soha” - megváltó hit. Ekkora felhajtóerővel rendelkező költő most nem toppanhat az emberek elé. De a mostani művészetnek is lehet ilyen tisztázó, gondolkodtató, a mámoroktól és kétségbeeséstől megóvó ereje.

Mégis van vágy a kimondhatatlan kimondására. Mi ennek a módja ma, egy keresztény művész számára?

Van jó építészetünk, ahol például nagyon szép templomok épülnek. De a művész akkor is tanúságot tud tenni a művészet hivatásáról, ha nem templomot épít. Olyan házakat épít, amelyek emberi méltóságról, társas kapcsolatokról szólnak. Talán nem veszik észre, hogy keresztény ember építette, ami nem is baj, csak az a fontos, hogy keresztény lelkiismerettel építette a lakóházát. Azt folytatja, amit Isten elkezdett, amikor megteremtette a világot. és az emberek, akik majd ott fognak lakni, akkor is, ha nem hívnak papot, hogy megszentelje a házat, olyan környezetben lesznek, amely emberibbé, igazabbá teszi őket. Az irodalom helyzete nehezebb, mert muszáj szavakba foglalnia azt, amit egy építész elrejthet. Ottlik arra a körkérdésre, hogy „Ki nekem Jézus?”, azt felelte: ha nincs jelen minden művemben, akkor megette a fene az egészet. De ha ezt nem mondta volna el egyszer, akkor nem biztos, hogy tudnánk, hogy ez volt a hitvallása. Pedig elég komolyan lehet venni, hogy ez volt. Nem azért élünk, hogy besurranjunk oda, ahova nem engedik be a kereszténységet, de van a világban, meg bennünk is egy aggodalom, hogy a kimondott hitvallás könnyen rongyrázássá válik. Szeretnénk úgy élni, hogy a bennünk levő kereszténység jelen legyen, de ne lobogtassuk, ne akarjuk állandóan néven nevezni.
Amikor egyetemista voltam, olvastam egy olyan francia kikötővárosokban kialakult apácarendről, ahol az apácák nem élnek együtt, nem viselnek szerzetesi ruhát, csak egy évben egyszer gyűlnek össze egy nagy lelkigyakorlatra. Egyébként magányosan élnek, elmennek a hosszú hónapokig távol levő tengerészek otthon maradt családjához segíteni. Foglalkoztak gyerekekkel, betegségekkel, tanulással, főzéssel. Van egy szabályuk, hogy addig ne beszéljenek Istenről, amíg nem kérdezik őket, csak főzzenek levest, ha arra van szükség. Valami ilyesmi egy keresztény művésznek, szellemi embernek a feladata manapság. Lehet, hogy a világ Istenre szomjas, mégis kiveti a gyomra a direkt, olcsó hivatkozásokat Rá. Talán a leves főzésében kell megjelennie az evangéliumnak.

A Biblia éve miatt nagyobb hangsúly helyeződött a keresztény kultúrára. Hogy látja a keresztény kultúra helyzetét?

én azt gondolom, az egész európai kultúra a kereszténységből él. Ennek a szónak még mindig megvan a becsülete. Nem a kereszténységet kell megőrizni, hanem a szónak a méltóságát, megbecsülését. Nem azokkal kell vitába szállnunk, akik máshogy gondolkoznak. Persze most Európában divatja van az ázsiai, kereszténységen kívüli kultúráknak, de ezek nagyon mélyen mások, mint a 2000 év kereszténységgel átitatott Európa, és ebbe beletartozik a felvilágosodás és az ateizmus is. Európa a szónak és az embernek egy olyanfajta megbecsülésére épült, amely más kultúrákból hiányzik. Azt hiszem, hogy ezeket kell elevenen tartani, ez a feladatunk.

A keresztény folyóiratoknak (pl.: Új Ember, Vigilia, Pannonhalmi Szemle) mekkora a jelentőségük más orgánumokhoz képest?

Folynak törekvések ezeknek a folyóiratoknak a megújítására, keressük a helyüket. Az Új Ember és a Vigilia már létezett a diktatúrában is, azután pedig több más folyóirat is alapult, abból az eufóriából, hogy már lehet. Ezek nem osztoztak meg azokon a konkrét feladatokon, amelyek a jelenlegi világban rájuk hárulnak. Az egyik például foglakozhatna a kereső emberekkel, a másik a keresztény értelmiségiekkel, a harmadik a vidéki emberekkel. Pont az a baj velük, ami más lapokkal is, hogy nincs igazi profiljuk, amelyben egymástól is különböznének. Az összes lap egyszerre szeretne megfelelni egy egyetemes, sokféle feladatnak, ami majdnem reménytelen.

Akkor az a probléma, hogy egy keresztény lap célja kimerül abban, hogy keresztény.

így is lehet mondani.

Azért a Vigilia például irodalmi szinten is megemlíthető.

Persze. Ezek örökölt dolgok, a Vigiliának is van múltja, amelyből meríthet, jó dolgokat természetesen. De manapság változik az olvasáskultúránk, és ezzel a kihívással nehezen tudnak lépést tartani ezek a lapok, én magam még kevésbé. A hagyományaikból élnek inkább, minthogy elébe menjenek az időnek. Persze felismerte a problémát a Katolikus Egyház, de a megoldási próbálkozások nem telitalálatok. Rögtön nem is lehetnek azok. Amikor megszervezték a Városmissziót, akkor mondtam is a Prímás atyának, hogy szerintem előbb kellene Falumissziót csinálni, mint Városmissziót, mert a falubeliek még elveszettebbek, mint a városlakók. Csak hát a várost könnyebb megközelíteni, és erre vannak világminták. De azért sokat tehetne még az Egyház, ami nemcsak a papokat jelenti, hanem a gyülekezetet is. Ezt előbb-utóbb meg fogom írni, már megbeszéltem valakivel. Például azt gondolom, kedves, hogy egy plébánia választ magának egy testvérfalut valahol a Vajdaságban, de Magyarországon is választhatna egy városi egyházközösség egy vidéki testvérplébániát. Közeli kapcsolatot tarthatna fent egy 300 lelkes kis faluval, aminek nincs felelősségteljes értelmisége.

Mi lenne a felelőssége a most felnövekvő értelmiségnek? Nekünk?

Hogy legyen. Hogy ne csak a maga fennmaradásáért dolgozzék. Egy résnyivel kijjebb nyissa a látóhatárt az emberek körül. Tegyen valamit a közéletnek a tisztaságáért, és az értékek megőrzéséért. A remény, az igazi remény égboltját résnyire meg-megnyithatná az emberek feje fölé. Illyés Gyula mondata sokszor eszembe jut: „Legnagyobb bátorság a remény.”. értelmiségnek lenni egyfajta szolgálat is, nem csak a kenyérkeresetnek egy kevésbé szégyenletes formája. Ez egy közérdekű dolog, mint ahogy a tiszta víz biztosítása egy város számára. úgy kellene egy jobb atmoszférát biztosítani, mint ahogy jó ivóvíz folyik a csapból.