Interjú Reviczky Gáborral

Mikor döntötte el, hogy színészi pályára lép?
Valójában nem is én döntöttem el. Még hetedikes általános iskolás koromban kerültem be kötelezően egy darabba, mert a nyolcadik osztályosokat egy mesejátékkal búcsúztattuk. A címére már nem emlékszem, de én egy Tudákos ákos nevezetű, kiművelt embert játszottam.
Ez volt az első színpadi megnyilvánulásom. Azóta sem volt ilyen hatalmas sikerem, ezt meg kell hogy mondjam. Amikor lementünk a színpadról egy másik társammal, akkor utánunk szaladt az ügyelést bevállaló egyik évfolyamtársunk, hogy még mindig tapsolnak, menjünk vissza. Pedig az öltöző elég tetemes távolságra volt a színpadtól. Na ilyen sikerem, hogy jelenet végén ilyen hosszú taps legyen, azóta sem volt.

Mi volt a következő lépés a színészethez vezető úton?
A gimnáziumban sokszor fel kellett olvasni valamit, vagy verset kellett mondani és szép lassan rám irányult a figyelme az egyik tanárnőnek. A férje a tatabányai Bányász Irodalmi Színpadot vezette, éles Bélának hívták.
Két évig voltam nála, és rengeteg irodalmi összeállításban szerepeltem. Nagyon sok darabot mutattunk be együtt, például a Mara halálának is Tatabányán volt a magyarországi ősbemutatója, és nem a Nemzeti Színházban, ahogy azt sokan hiszik. Ezt akkoriban egy kelet-német újságból tudtuk meg. A magyar újságok akkor sem írtak ilyesmiről.

Már a főiskola előtt sokat volt színpadon. Ez megkönnyítette a főiskolai éveket?
Tulajdonképpen már 1962 óta folyamatosan színpadon voltam. Tényleg folyamatosan.
A főiskolára nem vettek fel első alkalommal, de ennek nem képességbeli oka volt. Az elsőn simán átmentem, de a másodikra nem kaptam értesítőt. Lent voltam Tatán horgászni, és volt egy olyan érzésem, hogy haza kell jönnöm. Felültem a vonatra, hazamentem és ott volt egy távirat, hogy mivel nem jelentem meg az előzőn, ezért még aznap három órára menjek be felvételizni. Lányos nap volt, gondoltam, hogy harminckét lány között simán veszem az akadályt. De nem így történt. Teljesen felkészületlenül mentem oda, rettenetesen meleg volt, és az Antonius beszédét kérte a Vámos László. Nem voltam hajlandó az instrukcióit venni. Untam az egészet és ki is rúgtak. Akkor elmentem egy évig dolgozni. Már nem akartam újra, de Zala Kornélia unszolására még egyszer jelentkeztem. Következő évben egyből fölvettek a főiskolára, és Kazimír Károlynak voltunk az első osztálya.

ön számtalan játékfilmben, tévéfilmben, színházi darabban játszott/játszik. A film és a színház másfajta színészi játékot követel?
Igen, teljesen más a kettő. Magyarországon sajnos nincs olyan, hogy filmszínészet. Ha lenne is, ezek a színészek soha nem tudnának egy színdarabban egy főszerepet eljátszani. Megszokták, hogy összeállítják őket, ugyanis snittekben kell játszaniuk. általában ezek a filmek tökéletesre vannak írva, nem kell törődnie a színésznek a hitelességen kívül semmivel, mert a rendező a végén csak összevagdalja a jeleneteket. Na, ez a színpadon nem megy. Ott egy ívet, egy szerepet kell eljátszani. Nem is bírják.
Annak idején, a hetvenes években meghívták a Dustin Hoffmant Londonba, hogy játssza el a Velencei kalmárt. Hatalmasat bukott.
A színpad rendkívül veszélyes üzem, hiszen minden színész emfizémás a rengeteg por miatt, minden színésznek elromlik a szeme, mert tönkreteszik a reflektorok.
Nem szerencsés dolog, ha az ember csak filmszínész. Pont azt a készségét veszítené el, ha csak filmezne, amikor művésszé válik. Az az a pillanat, amikor 1300 embernek játszik a színházban.

A közönség összetétele befolyásolja az adott előadást?
Abban a pillanatban, amikor kimegyünk a színpadra, a bőrünkön érezzük, hogy kik ülnek a nézőtéren, hogy jó előadás lesz-e vagy sem. Tudniillik az embereknek van egy olyan készségük, hogy ha együtt gondolnak valamire, és együtt akarnak valamit, az kilométerekre elmegy. Az ember a színpadon, a nézőtéren képes meghatározni, hogy milyen lesz az adott előadás. Ezért nem is szeretjük például a bérletes közönséget, mert ők birtokon belül vannak. Nekik elvárásaik vannak, bent ülnek, nekik helyük van, a hozzáállásuk pedig a „na tessék, mutasd, mit tudsz”. Ezt úgy oldotta meg a színház, hogy csak felét bérletezi be és a másik fele pedig vegyen jegyet. így próbálják ellensúlyozni a kettőt, de ez nem nagyon szokott sikerülni. A legjobb az, hogyha mindenki fizető néző, aki azért jön be, hogy jól érezze magát. Más aspektusból nézi az előadást, mint egy színházbérletes. Ilyenkor jobbak is az előadások.
Például tegnap is nagyon jó közönség volt, a Képzelt beteg ment, ilyenkor sokat improvizálok. Ezt senki nem tudta ennyiszer játszani ebben az országban, mint én. Mindenki megbukott vele.

Más egy kisebb közönségnek játszani, mint a Vígszínházban?
A Vígszínházban játszani, az a legnehezebb dolog. Kicsi színházban könnyű jó színházat csinálni. 1150 ember, az valami. A többi, az csak mese. Például a Katona József Színházban, vagy a Radnótiban könnyű: beszélgetünk egy kis teremben és hallgatja 250 ember, hát az miért színház? A Vígszínházban másként kell játszani. Egyébként itt nem is tudnak rendezni a vendégrendezők. Mind megbuknak, és a színészekre fogják. Holott erről szó sincs. Jöjjön, nézze meg az Oklahomát. Talán tönkretettünk egy darabot, meg egy előadást? Nem hiszem. A színésznek nem érdeke, hogy megbuktasson egy darabot. Akkora hülyeség ilyet mondani, mintha egy angol telivérre azt mondják, hogy nem akar győzni. Hát az angol telivér meglátja a pályát és megy, mint a golyó.

Meg lehet határozni, hogy egy-egy időszakban milyen típusú darabokat szeretnek nézni az emberek?
A Képzelt beteg 155. előadását játszottuk tegnap, fullházzal. De valószínűleg két iskola vette meg a jegyet. Lehet ennek egy olyan háttere is, hogy ez egy kötelező olvasmány, és ők az egyszerűbb megoldást választották: inkább megnézték színházban, mert a diákok lusták elolvasni. Ugyanakkor a frissen bemutatott Katharina Blumon, vagy előtte a Körmagyaron háromszázan sem voltak, pedig most mutattuk be.

Ennek mi az oka?
Az emberek ilyenkor, recesszióban, szórakozni akarnak. Egykor a leglátogatottabb előadás az Operett színházban a Csárdáskirálynő volt, amelyben Honti Hanna, mai fogalmakkal és mai árral számolva, körülbelül másfél milliós ruhákat viselt, és abból ötöt vagy hatot.
Tehát a legnagyobb nyomorban és szegénységben is az emberek a szépet akarják látni, azt, amire vágynak és nem művészkedést. Lefordítva prózára: valószínűleg a vígjátékokat fogják nézni ilyen időszakokban az emberek vagy a nagyon jó előadásokat. Mint például most a Vígszínházban az Augusztus Oklahomában.

úgy gondolja, hogy az Augusztus Oklahomában című darabot tehát nem a témája miatt szerette meg ilyen gyorsan a közönség, hanem azért, mert a darab maga tökéletes?
Igen. Olyan darab most nincs Budapesten, ami minden igényt kielégít, az biztos. Azt is, aki utálja a művészkedést, azt is, aki csak a művészkedést szereti. Ilyen az Oklahoma. Mert ez egy nagyszerűen megírt darab. Mindjárt látszik, hogy színész írta. A dramaturgia az Csehov, de mindenkitől lop egy kicsit. A technikája meg szédületes. Látszik, hogy szakember írta.

A darab hangulata elég nyomasztó. Egy széteső, emberi roncsokból álló család történetét mutatja be. Nem nevezném szórakoztatónak.
Azért lehet nevetni rajta. Ha valamilyen műfajt kellene keresni, tökéletes tragikomédiának nevezném. Az író sem ad műfajt, mert pontosan tudja, hogy mennyit trükközik benne, bizonyos szabályokat áthág. Roppant szellemes és nagyon jó darab. én mindenesetre imádom.

én úgy éreztem, az Oklahoma üzenete valami olyasmi, hogy a család már nem tudja támogatni az embert, sőt visszaveti. Ezzel az üzenettel ön tud azonosulni?
Ha akarjuk, akkor tényleg így van. Magyar viszonylatban is az esetek nagyobb részében azzal szembesülünk, hogy szétmennek a családok. Szerintem ezt nem kell üzenni, ez statisztikailag így van. Az egyház is szereti arra fogni, hogy a kommunisták szétzúzták a családokat, amiben tökéletesen igaza van, de például az Egyesült államokban soha nem volt kommunizmus, mégis rettenetes állapotok vannak.
Ebben az esetben a színháznak nem az volt a célja, hogy ilyet üzenjen az országnak. Egyetlen célja az volt, hogy egy 2007-ben az Egyesült államokban bemutatott sikerdarab nálunk is látható legyen.

Ha egy darab a Broadway-en sikeres, az automatikus sikert jelent a magyar színpadon is?
Nem. De az amerikaiak hihetetlenül profik. Ott mindenre van megfelelő ember. Például nem kerülhet ki úgy forgatókönyv, hogy nem tökéletes. Amikor elfogadják a forgatókönyvet, kész van a film, csak bele kell rakni a színészeket. Nálunk pedig minden fordítva van. Azt mondják, hogy nincs író, ezért a filmrendező saját maga írja a filmet. Megkockáztatom, hogy ez egyáltalán nem így van. Azért írja ő, hogy azt a pénzt is felvegye az írásért, mert olyan keveset lehet keresni a filmezéssel, hogy ez mindenre rátelepszik. Most már a színházrendezők is díszletet terveznek.

Mit gondol a politika és a színház viszonyáról a színházművészetben? A politika támogatja a színházakat?
Még egyelőre támogatják a magyarországi színházakat, sajnos bizonyos amatőr társulatokat is, amiket most divatosan alternatív színházaknak hívnak. Fölöslegesen költenek rájuk pénzt. Vannak, akik meglehetősen sok pénzt kapnak, pedig annyi színház van Magyarországon, mint a tenger. Ebben a recessziós korszakban valószínűleg egy párat be fognak zárni. Akit a recesszió a legjobban meg fog viselni, azok a színészek és előadóművészek. Nem szabadna ilyen kevés fizetést adniuk, már máshol kellene tartanunk. Egy színházi jegynek legalább 25.000 forintnak kellene lennie, és ezt könnyen ki kellene tudni fizetni a nézőnek. Amíg ez nem így van, addig támogatni kell a színházat, mert ez egy kicsi ország. A politikának nem szabad kiszállnia. Mi most azonban egy kicsit a ló túloldalán vagyunk. Van olyan év, hogy nyolcvan színészt engednek ki. Nem normálisak. Most meg csodálkoznak, hogy munkanélküli lesz az összes. Boldogtalan embereket termelünk. Csak a végzettek harminc százalékára van szükség. Azért meg fölösleges, hogy kiderüljön az élete során, ki tehetséges és ki nem, mert úgyis a kapcsolatokon múlnak a dolgok.

Hogyan fogadja a többi színész, ha valamelyikük elvállal egy reklámszereplést?
Erre azt tudom mondani, hogy savanyú a szőlő. Egyébként az a véleményem, hogy mindent jól kell csinálni és akkor mindent el lehet fogadtatni. Ha jó az ember filmen is, meg színházban is, televízióban is, meg a reklámban is, akkor nincs apelláta. Jól kell csinálni mindent.

Mi jelenti önnek eddigi pályája során a legnagyobb elismerést?
A legnagyobb elismerés számomra az alternatív Kossuth-díj, amit két éve kaptam meg. Annak tényleg nagyon örülök, mert én voltam az egyetlen színész az országban, aki alternatív Kossuth-díjat kapott és ráadásul ellenszavazat nélkül. Idén Kubik Anna is megkapta. Számomra ez a díj azért különösen nagy jelentőségű, mert állami Kossuth-díjasok ítélték nekem, akiknek a kvalitásához kétség nem férhet: Gyurkovics Tibor, Jankovics Marcell, Makovecz Imre, Melocco Miklós és Schrammel Imre. Erre mindig büszke leszek, mert ez egy igazi díj. Ez nem olyan díj, mint a Kossuth-díj. Most is voltak olyan Kossuth-díjasok, hogy az ember fölszisszent. Mindegyik baloldali. Pénzt osztogatnak, meg jutalmat, nem díjat. Ezeket a Kossuth-díjasokat szakmailag kikérem magamnak. Mondjuk nem mindegyiket, de például olyan, mint három éve a Lukács Andor, soha nem lehetne Kossuth-díjas. Ez a szakma megalázása. Minden évben van ilyen fölszisszenés, ez nem jobboldaliság vagy baloldaliság kérdése. Egyszerűen felháborító. Ilyen értelemben a politika durván beleszól a művészetbe.

A kritikusok véleménye egy adott darabbal kapcsolatban meghatározó?
Nem.

Olvassák önök ezeket az írásokat?
én magam nem nagyon olvasom. Ugye az MGP (Molnár Gál Péter) már nem írhat újságban, a III/III-as útja után, ezért a színház.hu-n szokott kritikákat írni. életében először írt olyan kritikát, amiben minden tetszett neki, kivétel nélkül minden színész, meg az egész darab, és ez az Oklahoma volt. Mindig kipécézett magának valakit, aki nagyon jó volt az előadásban, és akkor csak róla írt. Volt olyan, hogy a legrosszabbat emelte ki. Direkt cikiből.

Mitől lehetne egy kritikus véleménye mérvadó?
Erre csak az újságok lennének képesek. Ha lenne egy tradicionális újság, amelyik mondjuk 1848 óta ugyanaz az újság. Ha lenne egy ilyen újság, és annak lenne egy főszerkesztője, aki csak objektív dolgokat engedne a lapjába, nem pártoskodna, hanem a valóságot és az igazat írná mindenről, akkor lenne olyan kritikus, aki észreveszi a jót.
Ezek az emberek nem írhatnának. Ezek kártevők. A jót is képesek kinyiffantani.

Ahhoz, hogy objektíven tudjanak írni egy darabról, nem lenne fontos, hogy végigkísérjék a darab útját egészen a kezdetektől a színpadig?
Valamikor Kárpáti Aurél hatszor nézett meg egy darabot. Próba közben, különböző stádiumokban, és három előadást is megnézett mire megírta a kritikát. Az úgy nagyjából objektív volt. De hát ilyet most senki nem csinál.

Hány darabban játszik jelenleg?
Rengetegben. Minden nap játszom, sokszor kettőt is, néha hármat is. De én nagyon bírom. Ezt kevesen tudják elmondani magukról, hogy még 60 évesen is így bírják. Nagy divat leadni ezeket a sokat játszott szerepeket. én nem adtam le egyetlen egyet sem. Még a Dzsungel könyvét sem, pedig hétszázhetvenvalahányszor játszottuk már. De az az elvem, hogy nem szabad leadni. Az eredeti szereposztásnak kell menni, mert a jövő nézőit szerezzük meg azzal, ha jót adunk a gyerekeknek.

2009. április 8.