Irodalmi katasztrófaturizmus

Miért éppen én? Darvasi Isten. Haza. Csal. című kötetének novellái mind egy szálig ezt a kérdést járják körül, miközben már a könyv címében is csupa pont van és kijelentés. Nincs is nagyobb fricska, minthogy ezek a könyörtelen és kegyetlenül súlyos szövegek olyan alapértékekként számon tartott címszavak alatt jelentek meg, mint Isten, haza és (csonka) család. És nincs fájdalmasabb, mint az utánuk következő pont. 

Ez a kötet ugyanis egy olyan világba kalauzol el minket, ahol nincsenek értékek és értékítéletek. Az elbeszélő kibújik saját felelőssége alól, nem kívánja kommentálni a maga teremtette embertelen közeg döntéseit. Csak adja, leírja, az arcunkba tolja egy egyszerű mozdulattal. Ez van. Kérdésnek helye nincs.

A mű címe egyébként már előbb létezett, mint maga a könyv. A szerző Keresztury Tibor novelláskötetének kritikájához találta ki az Isten. Haza. Csal. címet (melyet az Élet és Irodalomban publikált), majd később döntött úgy, hogy ha az új történeteit kötetbe rendezi, ugyanez lesz a címe. Magát a művet is ez a három szó tagolja, a fejezetek között azonban még sincs tiszta határvonal, mert mindhárom motívum átszövi az írásokat.

Minden szöveg egyes szám első személyből, a kíméletlen személyes sors szubjektív szemszögéből szólítja meg az olvasót. És ami mögötte, benne van, az a morbiditás, a bűn, a halál, a betegség, a baleset, a gyilkosság természetessége és mindennapisága. Ez a könyv a szociopaták és pszichopaták könyve. Mindenki ölni vagy halni akar. Az érzések – a félelem, harag, bűntudat, szégyen, gyász vagy kiszolgáltatottság – helyét átveszi egyfajta közömbös magától értetődőség. „Nem fájt. Jobb lett volna, ha fáj.” (126.)

Az értékek hiányából építkező kötet összesen harminchárom novellát tartalmaz. A történetek sokszor abszurdba hajlanak, miközben egészen húsba vágóan életközelinek is érezhetjük őket. Hiszen ezek Magyarországon játszódó magyar sztorik. Bennük van a történelmünk, a mentalitásunk, a sztereotípiáink. Bennük van minden, amit mi tipikusan magyarnak élünk meg, csak mindez panasz vagy értékelés nélkül, mint természetes, megszokott, megváltoztathatatlan beállítódás. Egy ország, ahol a hitelspirálba még maga a hitelező is beszorul, ahol a magára hagyott, magányos nyugdíjas még a betörőjével is szívesen összebarátkozik, ahol az idősek átverése megváltás az unalom ellen, ahol a fiú mindennapi feladata, hogy az apját hazacipelje a kocsmából.

„Az ember azzal foglalkozik, hogyan élje túl, hogyan bírja ki, hogyan viselje el, és mégis mennyi minden más az eszébe jut. Hogy juthat eszébe ennyi lom között az Isten.” (255.) Az elfelejtett Isten, nem létező Isten. Ez a hiány szövi át az első fejezet szövegeit, melyben a testi, lelki vagy szellemi fogyaték motívumai vezérlik az írásokat. Már a kötet első novellájában elhangzik: „- Az egészet soha nem mutathatom meg. Talán nincs is olyan – aztán visszafordult az ajtóból. – És nem szabad elfelejteni, hogy Isten.” (8.) A töredékesség, a véletlenszerűség és a kiszolgáltatottság kerül előtérbe ebben a fejezetben. Az ima befejezhetetlensége. Az erőszak boldogságot okozó megszokottsága. A repedés a templom falán, amely „az ágaskodó emberi hímtagot is elnyelhetné”. (49.) Isten egy kiüresedett, tartalom nélküli forma csupán. Elfelejtődött, hogy miben is hitt az ember, amikor még kereste Istent. Csak az eljelentéktelenedett szavak maradtak, a soha el nem készülő, vagy a repedésektől halkan összeomló templomok. „A hit elmesélhetőség kérdése, csak ne fogyna minden kimondott szóval minden, ami van.” (49.)

A Haza. című fejezet novelláinak hátterében finoman, halkan bújnak meg kishazánk történelmi eseményei, viszontagságai: a háborúk, Trianon, a kommunizmus, de mégis a személyes sorsok kudarcai azok, amelyek előtérben maradnak. A magyar mentalitás viszont magától értetődően szövi át a szövegek struktúráját: egy olyan nemzet képe ez, ahol besúgás van, sumákolás, idegengyűlölet, és ahol a bűnözők szabadlábon, a kiszolgáltatott ártatlanok a börtönben barátkoznak. Emellett ennek a fejezetnek a szövegei is hiányokból, traumákból építkeznek. „Amikor a világ változik, akkor a helyek kiürülnek, és hiába töltik meg őket az újak, a hiány mégis megmarad.” (139.) A másik ember hiánya ez. A pótolhatatlanság egyszerűsége.

Tulajdonképpen ez a motívum öröklődik át a harmadik, a Csal. című fejezetbe is. A gyász, a haldoklás, az ölés gyakorlatias részletei alkotják a családi történetek alapjait. A hiányok itt is megmaradnak. Vagy vannak, vagy éppen keletkeznek. Anyák, gyermekek, testvérek és a hozzájuk kapcsolódó emlékek elengedése van a középpontban. „Például sok olyan holmival találkozik az ember, ami napokig parázslik az üstben, nem tud elmenni, nem akar elszállni, maradni akar.” (178.) Az egész kötet abból a paradoxonból építkezik, hogy a nem létező, a távollévő, a hiányzó milyen óriási mértékben szövi át a létezés mindennapjait.

Elgondolkodtató, hogy mennyit „öl” az író ebben a novelláskötetben. Alig akad szöveg, amiben mindenki életben marad. A természetes gyilkos ösztön a mű központi motívumát alkotja. Öl a felnőtt, öl a gyerek, öl a barát, öl az ellenség. „A gyerekeket nem az különböztetni meg a felnőttektől, hogy ők nem ölnek. Ó, dehogyisnem ölnek. Ölnek a gyerekek is. Csak temetni nem tudnak még.” (155.) A halál, a gyilkosság olyan magától értetődően szövi át a történeteket, mintha ez lenne az alapvető, és nem az élet. Megszokássá válik az íróban, elvárássá az olvasóban. „Ha sokszor csinálsz valamit, az olyan, mintha lehetne. Olyan mintha jogos lenne. Csináld többször, megszokod, jó lesz. Vagy nem is az, hogy jó lesz, hanem hogy természetes.” (224.)

A kötet utolsó novellájában (És hogy mondjunk valamit az irodalomról is), amely teljesen elkülönül a három fejezettől, kapunk némi magyarázatot erre a sok katasztrófára, megcsillan valami az ars poeticából. Megírni a huszadik század traumatizált sorsait, a „Miért éppen én?” történelmi kiáltásait. Megírni azt, amit az ember nem is tud. „Olyat is megírni, amit a legszívesebben mélyen elhallgatnék.” (254.) És a sorok között valahol megbújnak az ölni vágyás gyökerei is: „Később felpróbáltam a prémes sapkát a tükör előtt. Azt hiszem, jól állt. Arra gondoltam, ha idáig eljutottam, talán jó lenne ölni. De kit, ha már meghaltak?” (259.)