Isten szempontjai – több szempontból

Isten szempontjai, legyen szó akár a római hitűek, akár az újabb hitűek Istenéről, akár a Luther-hitűek, akár a Kálvin-hitűek Istenéről, akár a kishitűek, akár a nagyhitűek, akár a halk hitűek, akár a harsány hitűek, akár a dolgos hitűek, akár a harcos hitűek Istenéről, akár a félkegyelműek, akár a filozófusok Istenéről… –, tehát Isten szempontjai sosem, vagy legalábbis többnyire nem maguktól érvényesülnek az emberi világban. Hanem emberek által. Mégpedig olyan emberek által, akiknek fontos, hogy az emberi világban ne kizárólag emberi szempontok szerint történjenek, dőljenek el a dolgok. És hogy mik volnának ezek a bizonyos, olykor még akár Isten nevét és képzetét is harsonázó emberi szempontok: nos, erről sok mindent megtudhatunk Az élet sója című könyvből, vagy a könyv szerzőjének sok más könyvéből. Az egyikben, Nádas Péter 2017-es önéletírásában, a Világló részletekben például ezt olvashatjuk a huszadik századi tömegmészárlások „állatias jellegű Istenéről”: „Olyan Istenünk van, aki mindenki cselekedetét minden időben vonakodás nélkül végrehajtja, s ennyiben tényleg mindenható Isten. // Ennek az Istennek a szolgálatában az embernek csak arról kell gondoskodnia, hogy cselekvésének ne legyen olyan etikai vagy pszichikai gátja, amelyet Isten jóságára való hivatkozással ne ő maga állított volna fel. Jézus Krisztus nevében ne lehessen megtiltani az ír protestánsoknak, hogy halomra gyilkolják az ír katolikusokat, ha egyszer az ír katolikusok Jézus Krisztus nevében gyilkolják halomra az ír protestánsokat. Olyan tiltás azért ne legyen, hogy a horvátok különbejáratú Istene Jézus Krisztus nevében ne mészárolhassa le a szerbeket.” A példák sora folytatható. És Nádas folytatja is.

De talán forduljunk most inkább a „Jézus Krisztus nevében” elkövetett pusztítások Istenétől, Istennek nevezett bálványától, a Névvel való visszaélés erőszakos gyakorlatát tartósan elkerülő építés Istenéhez. Azazhogy az építés mindenkori helyéhez. Az Isten nevének hangoztatása helyett Isten szempontját érvényesítő emberek munkájával alkotott és óvott kultúrához. Most, ennek a kiállításnak a terében, a megnyitó beszédterében: a protestáns cselekvésetika szellemében formálódó kultúrához. Egészen pontosan ahhoz a „sóforrásairól, sópárolóiról, fa- és sókereskedelméről nevezetessé lett” sváb kisvároshoz (zárójelben: Schwäbisch Hallhoz), amelynek Nádas által megénekelt tudós prédikátora, Johannes Brenz, noha, de most inkább úgy mondanám, lévén Luther-hitű, és a nyomaték természetesen a szó második tagján van, nem tüntettette el városának román korban épült templomából a római hitűek kulturális és művészeti nyomait. Ma úgy fogalmaznánk, hogy a megszakítottság és a bezárkózás helyett a folytonosság és a párbeszéd mellett döntött. Ezt a tömör kijelentést, amolyan pápista részletező hévvel, még akár úgy is cirkalmazhatnánk, hogy az ateista szülők háztartásában alkalmazott hívő cselédlány nyomására a Kálvin-hitűek újlipótvárosi templomában a kommunista fordulat évében öccsével együtt megkeresztelt, ám keresztlevelét a továbbiakban semmiféle értelemben nem lobogtató Nádas Péter a folytonosság és a párbeszéd jegyében írta a Luther-hívők számára minden bizonnyal kiemelten fontos, kisregényszerűen kibomló városesszéjét, Az élet sóját, amelyhez ráadásul, továbbra is a folytonosság és a párbeszéd jegyében, a zsidó sorssal és kultúrával alkalmanként, többek között Zehuze című méretes regényében, foglalkozó írótárs, Forgách András készített rajzokat, aki tehát, hangsúlyoznám pápista zamatú mondatcirádám legutolsó hurkában, a tizenhatodik századi képrombolás idején éppenséggel képvédőként viselkedő prédikátor példája nyomán haladva, képekkel járult hozzá a szavakhoz.

A könyv egyik hangsúlyos szava és meglátása: a „pászentosság”. Ahogyan a dolgok illeszkednek egymáshoz a Heidelbergben végzett, majd Luthernél továbbtanuló hittantudós és prédikátor, Johannes Brenz korában és városában: cselekedet hitvalláshoz, önérdek közérdekhez, szabadságigény istenszeretethez, képi ábrázolás nyelvi gyakorlathoz. Ahogyan Nádas meséje illeszkedik a történethez. Vagy ahogyan Forgách rajzai illeszkednek az elmesélt történethez, annak szelleméhez. A hol szálkásabb, hol tónusosabb, olykor színes ceruzarajzok a mesemondás ötletszerű ritmusát követik, tehát nem is annyira illusztrálják, mint inkább kísérik a szöveget. A maguk törvényét követve követik a városmese mondásának törvényeit. Nem beszélnek például mindenről, amit Nádas mondatai érzékletesen lefestenek. Nem látjuk, többek között, a sárkányt ledöfő Szent Mihályt ábrázoló szobrot. Illetve éppenhogy jól látjuk a szövegben, és ezt Forgách is jól látja, és éppen ezért ezen a szöveghelyen valami mást láttat, gyors vélelmem szerint a só párolásának egyik munkafázisát. A harangoknak persze nem tud ellenállni. A kötet címlaprajzán is valamiféle harangtemetőt látunk. Ami szép vizuális allegóriája lehet a város-sikertörténetről beszámoló Nádas nem éppen derűs ember- és történelemképének, amely helyenként megnyilvánul az édesen mesélő szövegépítmény éles és érdes repedéshelyein – még akár ilyesféle sommás fordulatokban is: „Az ember olyan állat, aki adott esetben a testi léténél is fontosabbnak tekinti az eszmét, holott az eszmék gyakran téveszmének bizonyulnak.” Ezektől a „téveszméktől” hemzseg a történelem, a modernség történelme, amelynek egyik specialistája volna, örömünkre és tanulságunkra, a regény- és esszéíró Nádas.

„Azon voltak, hogy minden, amit csinálnak, s minden, amit nem csinálnak, egyedül és kizárólag a Szentíráson legyen megalapozva, illetve híveiktől se kívánjanak olyasmit, amit azok a saját eszükkel ne tudnának a Szentírás alapján megérteni.” Ezzel a mondattal indul Az élet sójának utolsó oldalpárja, amelynek visszafogottságában is kellőképpen részletes Forgách-rajzán láthatjuk a városlakó Brenz által megtestesített hitvallás és életforma vizuális megfelelőjét: a román kori templom „ötvenkét ívesen formázott lépcsőjének” korlátja mentén felfelé lépdelő, árnyékát rézsút előrevető, kicsinységében is határozott helyi értékű emberi alakot, aki tehát haladva találja meg átmeneti helyét az építészeti környezet, a városi tér egyik kitüntetett fontosságú pontján.

Részlet a 2019. április 10-én elhangzott kiállítás-megnyitóból. A szöveg teljes terjedelmében a Credo 2019/1. számában lesz olvasható.

Az élet sója. Forgách András rajzai Nádas Péter regényéhez

A kiállítás kurátora: Zászkaliczky Zsuzsanna

Evangélikus Országos Múzeum (Budapest, Deák tér 4.)

A kiállítás 2019. szeptember 15-éig tekinthető meg