Itt van egy ember – Jon Fosse norvég drámaíró lidércfényei

Különös északi szél süvített a Bárka színház Őszi álom című előadásán. A nézőtéren láthatatlan ködszitálás volt érzékelhető, hiszen Jon Fosse képzeletének birodalma maga az éjféli nap országa, Norvégia. Az író modern drámája hazánkban már több rendezést is megért, hogy most Szabó Máté képzeletére bízva teremtsen kapcsolatot néző és előadás között. Hogy jól sikerült-e a rendezőnek kitenni a szerző műveiben egyébként nem létező írásjeleket és hangsúlyokat, azt jól jellemezte az előadás alatt tapasztalható vibráló feszültség, majd a végekor beálló, szinte tapintható csend. A szereplők színről való levonulásával a nézők maguk is kiüresedtek, nem csak a színpad. Ebben az ürességben tapogatózva ismeri fel az ember: mi a halál, az élet és a szerelem. A megtisztulás élménye elmarad, helyette életünk kudarcainak lidércfényei táncolnak a színpadon. Ugyan tükörképünk, a főszereplő Férfi (Kardos Róbert) meghal és kudarcainkat akár magával is vihetné a sírba. A rendező azonban nem engedi meg nekünk ezt a luxust, ami a nem gondolkodásból, a tudatlanságból, a felejtés édes bájából merítene esetleg új reményeket. Itt bizony nincs remény és nincs megbocsájtás. Mert a teret körbeölelő megannyi sistergő tévéképernyőn - melyek a temető sírtömbjeinek szimbólumai – még látni véljük képzeletünkkel az előadás kulcsfontosságú jeleneteiről kimerevített képeket, ahol elbuktunk életünk során. Nem lehet véletlen ennek a – filmművészet világából átvett – rendkívüli, szuggesztív erővel bíró formanyelvnek a használata, melynek révén szinte belénk égetik a csak pillanatokra kimerevített képeket. Láss! Szembesülj önmagaddal és hibáiddal, vállalj felelősséget döntéseidért!

A jóléti társadalom utat vesztett emberei jelennek meg Jon Fosse szereplői által. Kóvályognak az őszi temetőnek berendezett színpadon éppúgy, mint ahogy a ma emberei teszik ugyanezt az életben. Érzelmileg megnyomorodott, hitet és célokat kereső nárcisztikus emberek, akiknek sorsában felfedezhetőek a jóléti társadalom problémáinak gyökerei. A végtelen önzés világában élő embereket látunk a színpadon, akik életében éppúgy ott van a jólét neurotikus csömöre, mint a drogfüggőek, alkoholisták, hajléktalanok fizikai és egzisztenciális összeomlása.  

A színpadi elrendezés – mely nemcsak a nézőteret körbeölelő színpadot, de magát a nézőteret is felhasználja, annak minden zugával – azt az érzetet kelti, hogy a szereplők átitatják nézőiket mély problémáikkal. Szinte már nem is befogadói, hanem szereplői vagyunk a darabnak, pontosan azon személyiségek hasonmásai, akik a színpadon mozognak. Máskor viszont olyan, mintha a darab nézői testesítenék meg azt a végtelen számú lehetőséget, „ahogy történhetett volna”. Ehhez pedig még csak más szereplők, vagy más helyszínek sem kellenek. Az emberek végtelen számú lehetőséget élhetnek meg, csupán attól függően, hogy éppen mit válaszolnak, vagy hogyan döntenek adott helyzetekben. Éppen ezért nincs a szavaknak súlya Fosse művészi hitvallásában, hiszen máskor – akár két másodperccel később – ugyanaz a hangsúly és ugyanaz a mondat már mást jelent, még ugyanabban a kontextusban is, még ugyanannak az embernek a szájából is. Ennek kifejezésére hivatottak alkotásaiban az ismétlések is, melyek a szavak jelentésének esetlegességére világítanak rá. Ez a hétköznapi ember tragikomédiája, melynek kifejezésére Fosse a szabad versformát alkalmazza. Verseiben ezért még inkább érezni azt a ritmust és lüktetést, paradoxont és összekapcsolást, melyet drámájában csak a szereplők színről való le- és felvonulásával tud érzékeltetni. Az Őszi álom egyórányi, egy lélegzettel elmondott szabad verse az idén Ibsen-díjjal kitüntetett írónak.

Nagy feladat hárult tehát a színészekre ebben az egy órában. A legnehezebb színészi problémák egyike a Férfi (Kardos Róbert) megformálása, az akaratbeteg, gyönge, magának hazudó, mindenkitől, de legfőképp önmagától menekülő ember karaktere. A darab elején, ahogy a nézőtér megtelik, már ott ül a padon, az őszben, magába roskadva. Első mozdulatai mesterkéltek, dühkitörése ott a temetőben, nyomorúsága mind-mind mesterkéltnek hat. Talán szándékosan? Ki lehet egy temetőben nyomorúságosabb a halottaknál? Az élő halott. Ezt játssza végig. A Nő (Varga Anikó), mindennek ellentéte – melyet a vörös ruha kontrasztja is kifejez –, de ő is elmerül félelmeiben és bizonytalanságában éppúgy, mint a Férfi szülei (Varjú Olga és Gados Béla) és első felesége (Moldvai Kiss Andrea). Egy helyszín, egy évszak, mégis ugrálunk az időben, melyet a szereplők váltakozásai jelenítenek meg. Lassan kibontakozik előttünk a történet, a Férfi karaktere – aki egyszerre apa és gyermek –, a szülő-gyermek kapcsolat, a szerelmi háromszög és a Férfi által elhagyott család. A jómódú középkorúak, a Férfi, a Nő és az első feleség még küszködnek, hogy rendet teremtsenek életükben, de gyermekük a darab meg nem testesített szereplője már fizikailag és szellemileg egyaránt beteg. Fosse műveiben mégsem a cselekményen van a hangsúly, inkább csak a jelen pillanatainak a megélésén, melyben megtörténik a végtelen számú lehetőségek egyike. Az pedig már a szerző drámaírói bravúrja, hogy a végén mégis összeáll egy történetté a megélt pillanatok sokasága.

A minimalizmus elvét követő Fosse törekvését vitte tovább a rendező a zenei effektek mellőzése által. Zene csupán a legutolsó percekben csendül fel, a temetési szertartáshoz illő szomorkás dallamvilággal, mely ahelyett, hogy levezetné a bennünk felkorbácsolt érzéseket, csak növeli a nézőtér feszültségét. Nem érezni a zene harmóniáinak hiányát, tolakodásnak hatna bármilyen dallam, gondolataink magánya és a köd odaképzelt neszezése mellé. Ezt jól érzékeltette az őszi évszaknak megfelelő derengő világítás, az olykor alulról szűrődő neonfények, amelyek mint a Temető mécsesei rebegtek.

Itt volt egy ember, aki világnézet helyett sokkal inkább világmelankóliát hozott nekünk, nézőknek, azt a gondolatot ébresztve bennünk, hogy ősz van, a világ ősze, és hogy a harmadik évezred hajnalán nincs különösebb okuk az optimizmusra. De lesz itt egy ember, ami viszont már a jövő álma, és lehetséges, hogy az ősz rémálmából felriadva a tavasz tiszta álmában szendereghetünk tovább. Ezt érzékelteti Fosse a címben ott nyugvó álom szóval, mert talán nincs még késő, és felébredhetünk ebből a magunk önzéséből és tétlenségéből táplálkozó rémálomból.

[kozep] „Itt van egy ember
aztán
a sodródó
széllel eltűnik
s a kőrezzenetben
gondolattá érik
új értelemben mindig
azzá ami
és azzá ami nem
a csöndesség kebelén (...)” [/kozep]

Jon Fosse: Őszi álom
Bárka színház

Rendező: Szabó Máté
Szereplők: Kardos Róbert, Varga Anikó, Varjú Olga, Gados Béla, Moldvai Kiss Andrea
Fordította: Domsa Zsófi
Díszlet-jelmeztervező: Daróczi Sándor
Dramaturg: Bérczes László

Bemutató: 2010. május 7.

A képek forrása a Bárka Színház honlapja.