Játékba vonva

Október elseje Kis Szent Teréz ünnepe mellett a zene világnapja is. A MÜPA ez alkalomból hegedűgálával emlékezett Yehudi Menuhinra, aki még életében kezdeményezte a zenei ünnep bejegyzését a ”világnaptárba”, és aki elindította azt a művészeti nevelési programot,[1] amely a koncert létrejöttét inspirálta. A Mus-e program, amelyet a világon mindenhol ismert hegedűművész 1993-ban hozott létre, hátrányos helyzetű, a társadalom peremére szorult gyermekeket von be a művészet közegébe, elsősorban a zenén alapuló nevelés által. Tizenkét európai ország általános iskoláiban elsőrangú művészek tanítják a testi-lelki nehézségekkel küzdő fiatalokat, az élet egzisztenciális mélységeibe vonva be őket. „Az élet művészet, és minden pillanatának alkotó pillanatnak kellene lennie.” – vallotta Menuhin. A zene általi megragadottság tulajdonképpen életünk legrejtettebb titkához hív bennünket, amelynek kutatására és felfedezésére ad lehetőséget a hazánkban is működő multikulturális művészeti program. Menuhin sajátos missziója él tovább, megszólítva azon kicsinyeket, akik képesek a szívükben fogékonyan őrizni a zenét.

Az est tematikájának egy kivetítőn bemutatott rövidfilm adott keretet, bemutatva a Mus-e programban résztvevő európai iskolák foglalkozásait. A film részletei elválasztották és egyben összefogták a különböző műfajban felcsendülő zenedarabokat. Egy ilyen köztes térben, a következő műre való felkészülés szünetében Kathy Horváth Lajos beszélt a Menuhinnal való találkozás élményéről, kapcsolatáról mesterével, akivel együtt járták (a háttérben képeken is bemutatott) magyarországi falvakat, bekapcsolódva a helybeliek zenei életébe. A ritmus élvezetében, az egymásra való ráhangolódás örömében együtt alkotó, játszó és táncoló gyerekek a bemutatott kisfilmeken Brueghel Gyermekjátékok című festményének részleteire emlékeztettek, annak minden színével, életörömével és könnyes valóságával.

A bevezető rövid filmrészlet után, mely az anyai ringatás képével állította párhuzamba a zenei létélményt, Telemann I. (B-dúr) fantáziáját Somogyi Barnabás szólaltatta meg. Hegedűjátékának hangjai egyszerűen és finoman töltötték be a teret. Az előadás a legjobb értelemben vett keresetlenségével, zenének való átadottságával ragadta magával a befogadót. A mozdulatok lágysága, amellyel Somogyi hangszerén játszott, olyan esztétikai gazdagsággal telítették mind a darab megszólaltatását, mind annak hangzásvilágát, mely a jelenlét terébe vonta a hallgatóságot. Az előadó vonókezelésével szinte dajkálta a kezében lévő hegedűt. Telemann darabjának mélységi dimenziói a hosszabban és megfontoltabban kitartott csendekben váltak érzékelhetővé. A lassú és gyors tételek között megformált ”hasító űr” – az általam meghallgatott más előadásmódoktól eltérően – különlegesen hívta fel a befogadók figyelmét a tételek hangulat- és karakterbeli minőségeinek különbözőségeire. A jó értelemben vett szakadozottság által ”tablóképszerűen csendültek fel” a telemann-i fantázia egyes tételei. A hangok mintegy közrefogták és betakarták a csendet, amely ”megélt térként” belsőleg formálta a darabot. Somogyi Barnabás fiatal kora ellenére érett művészként lépett a MÜPA színpadára, akiről a közeljövőben remélhetőleg sokat fogunk még hallani, és magával von bennünket a csend által áthatott zenei világába.

Telemann után a klasszika nagy mesterének, Mozartnak egy ”örökzöldjét” játszotta Kelemen Barnabás, aki (Somogyi Barnabáshoz hasonlóan), Perényi Eszter tanítványa volt a Zeneakadémián. Az A-dúr hegedűversenyt olyan könnyedséggel és művészi kiforrottsággal adta elő, amely a mozarti hangzásvilág iróniával átitatott regiszterén szólalt meg. Játszott a hangokkal teljes lényével, ”játszott játszó önmagával”. Megkapó színpadi jelenlétével mosolyt csalt a koncertteremben ülők arcára, és egy-egy kacéran megpendített hang által mintha cinkosan kacsintott volna a befogadókra. Előadása a játék (el)játszásával a mozarti muzsika önreflexív voltát formálta meg. Ennek a játék-élménynek a komolysága azonban nem engedte, hogy Mozart concertója banalitássá silányuljon. Bár a darab végére mintha maga a játék az irónia burkába fulladt volna, a lassú tétel azonban egy-egy pillanatra, rámutatva látszani engedte a játék mögötti és a játékban összpontosuló lét mélyét; Kosztolányival szólva arra a semmire irányította figyelmünket, amely mégis a mindenségnek a tükre. Kelemen Barnabás játéka lenyűgöző tisztaságával és pontosságával, virtuozitásával az est egyik fénypontja volt.

Kathy Horváth Lajos szerény, egyszerű improvizációs játéka a mozarti virtuozitással ellentétben, mégis azzal összhangban maradva, rejtettebb módon juttatta érvényre a játékosságot. Szakcsi Lakatos Bélával előadott duettje az apró részletekben és rezdülésekben megbúvó összhangot tette hallhatóvá. Sarasate Cigánydalok című művét pedig a ”zsigerileg” átélt szenvedélyességgel játszotta. A koncert utolsó részében Lajkó Félix vette le a lábáról a hallgatóságot, bár az ismétlésekbe beleragadt futamai fárasztóan hatottak.

Az ünnepi koncert teljességében mutatott rá arra, ami „gömbölyű és gyönyörű”, amiben elveszve és megtalálva lenni „csodaszép és csodajó”, amiben kicsinek lenni boldogság.

http://www.youtube.com/watch?v=STLraG3bAaQ

Négy húron pendülünk – Hegedűgála a zene világnapján
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Művészetek Palotája)
2013. október 1.

Telemann:I. (B-dúr) fantázia
Somogyi Barnabás

Mozart: A-dúr hegedűverseny, K. 219
Kelemen Barnabás
Közreműködik: Erkel Ferenc Kamarazenekar

Kathy Horváth Lajos: Hozsánna

Improvizáció Yehudi Menuhin emlékére
Kathy-Horváth Lajos
Közreműködik: Szakcsi Lakatos Béla – zongora

Sarasate: Cigánydalok
Kathy-Horváth Lajos
Közreműködik: a hegedűgálára alakult zenekar

Lajkó Félix: Válogatás a legsikeresebb szerzeményekből
Lajkó Félix és zenekara