Képek a telepről és a tóról kutyafuttában

„Az ember versenyezteti szeretteit. / Elképzeli hogy ők is vele futnak. / Melegítőnadrág, kapucnis felső, zord edzőcipő.” Kövessük az erő című vers tanácsát és húzzunk mi is melegítőt, futócipőt és szaladjunk együtt Sopotnik Zoltánnal át a telepen, a tó körül, át az életen. Az költő meneküléseiből vett pillanatképeket végignézve talán kicsit mi is, a lírai énnel együtt elszökhetünk szorongásaink, félelmeink elől. Hatvan kört fut három nagy etapban. Először, mint minden rutinos futó kicsit bemelegít egy öt versből álló Futósár című versciklussal, majd jön a hosszabb menet, a harmincöt versből álló maraton, a Futóvér, végezetül a levezetőkörök, a Futókosz húsz versével. A versek olvasása közben érdekes emberekkel találkozhatunk, és különös tájakon járhatunk, egy mesebeli világ tárul fel előttünk. Megismerhetjük a telep lakóit. Na, nem a Szomszédokból ismert panellakások lakóit, annak ellenére, hogy a rövid, elbeszélő, prózai stílusú versek hangulata gyakran idézi fel a hetvenes, nyolcvanas évek hangulatát. Nem Taki bácsit és Lenke nénit látjuk, de még Mágenheiméket sem, hanem egészen másokat: az „Öreghölgyet”, a „Gyászhuszárt”, a „Vénkalózt”, az ikertestvért, a nagyit, a nagypapát, valamint a tóban lakó „második bukott Angyalt,” aki a teleplakók megunt és a tóba dobott kacatjaiból él. Már a szereplők nevei is utalnak a bemutatatott „tükörvilág” mitikus voltára. Előre jelzi, hogy a beszélő kilépni, kifutni készül a realitás világából, a hétköznapi, szorongató életéből és magával hívja az olvasóit is, hogy tartsanak vele egy másfajta tájfutásra. Sopotnik kötete állandóan mozgásban van, nem áll meg egy percre sem. A versek változatos témái (halál, családi kapcsolatok, a testvér és vele önmagunk egy részének is elvesztése, alkotás nehézségei) ellenére mégis egy egységes kötetté állnak össze, hála ennek a misztikus, tükörvilág koncepciónak.

Persze a telepnek van egy másik vonatkozása is, hiszen Sopotnik Zoltán, akinek a Futóalbum már a harmadik kötete (Krokodil 2003, Az őszinteség közepe 2006), a Telep elnevezésű internetes versblog oldal egyik állandó tagja, publikálója volt. Pollágh Péter, a csoport másik tagja szerint Sopotnik egy életútja felén járó költő („Sopotnik 35. Ha minden rosszul megy, túl van a felén.”), aki olyan, mint a pszichiáterek között Csernus Imre. „Diszkréten kitépi a tölgyfát, és táncol vele.” Valami hasonlót érezhet az olvasó is Sopotnik költeményeit olvasva. Verseinek címe általában egy rövid szó, főnév, ezeket tépi ki gyökerestül a megszokott jelentésmezőjükből. Ezután elülteti a szavakat valami új helyre, egy váratlan kontextusba, meglepve ezzel olvasóit. Például apjáról a bácsi című versben, anyjáról a néni címűben igen szokatlan, egyben elidegenítő szóhasználattal ír. „Apja: korhadt, szőke bácsi. / Valami ilyesmire emlékszik / leginkább. És a mély, meleg szemére. / Sokat gondolkodik, hogy / mit is kezdjen vele. Az apjával,” (bácsi) „Az anyjára gondol. / Szürke, korhadt asszony. / Régi sebek őrzője.” (néni) Mindezt teszi úgy, hogy közben versei hangulatában állandóan ott motoszkál valami fanyar humor, ami egy félmosolyt csal olvasója arcára. Olykor sötét, mégis ironikus szemléletmódja óhatatlanul átragad az olvasóra is, ezzel segítve menekülését a valóság elől egy másik, tükörvilágba, az „Angyal” birodalmába, a tó felszínének másikfelére. „Este előadás lesz. Idegen, szomorú / állatok remegnek a lakókocsik mögött. / Állítólag egy Angyal lesz a fő attrakció. / A szédült porondmester szerint ma / megváltja a világot. Pénz fog hullani az égből. / Meg érzés. Mert az úgy hiányzik.” (cirkusz)

Első körben ismerkedjünk meg az első ciklussal, abból is kézenfekvő módon a nyitóverssel, a rádióval. Ezzel a verssel elrajtoltatja magát és az olvasót is, ugyanakkor a kötet célját is kijelöli. A költő szorongató félelmeivel néz szembe, de mindezt tréfás, szatirikus szókapcsolatokkal, szójátékokkal meséli el, amivel oldja a feszültséget, egyszersmind el is veszi nehézségeinek bántó, nyomasztó élét. „A szorongást kapcsolja ki így magából az ember. / És a feltámadásra gondol: / na, nem a nagyra, csak az övére.” Ez a vers nem csak megadja a kezdőlökést, de előidézi az egész kötetre jellemző keserédes hangulatot.

De fussunk a második ciklussal tovább. Vessünk rögtön egy pillantást a tárgy és a hívás című szövegekre, ugyanis ez a két vers párba állítható egymással. Egymásra és egymásnak felelnek. Talán a kötet legkiemelkedőbb művei is, de a középső részből biztosan a legemlékezetesebbek. A tárgy azt rögzíti, hogyan próbálnak a teleplakók az elviselhetetlenül nehéz terheiktől megszabadulni. A tóba dobálnak, a másik világba rejtenek el mindent, amivel már nem tudnak mit kezdeni. „Mert embernek túl sok / …Lenn az Angyal pedig mindent / számba vesz. ”Szomorúék félévente / hoznak egy kitömött kutyát.” / És tornyot épít lefelé, a föld közepe felé.” A hívásban a másik oldalról, az „Angyal” szemszögéből látjuk ugyanezt a cselekvést, történést. Várja az „áldott semmiségeket”, „emberi részleteket”. Az „Angyal” egyáltalán nem a szó hétköznapi értelmében áll előttünk, hanem kiszakítva a megszokott értelmezési közegéből. Ez az „Angyal” egy sziszegő, hazug, de ugyanakkor „precíz műgyűjtő. / Mármint az emberi részeké”. A komor képet egy árnyalatnyit enyhíti: „Sziszegte az Angyal a telefonba, / hogy ne rejtsétek el, mi csak / félig a tiétek. A kredenc például / ott az ötödiken, amire ráncotok / árnyéka ragadt, az kell nekem.”

A harmadik ciklusból a tükör című költemény segítségével még többet tudhatunk meg a tó tükörvilágáról. Ez a világ ugyanolyan, mint a fönti, csak a fordítottja, a visszája annak. A futót megnyugtató érzéssel tölti el, hogy mindenkinek megvan a maga „fuldokló-párja”, aki vele fut, csak éppen az ellenkező irányba. Ez a vigasztaló fantáziálás, annak elképzelése, hogy nincs egyedül a terheivel, a futás, az élet nehézségeivel ad neki erőt a folytatáshoz, tovább létezéshez. „Elképzeli, hogy két méterrel lentebb egy / másik férfi fut vele ellenkező irányba. / És máris könnyebbnek érzi lépteit. / A fantáziával osztani meg terheit. Neki / való dolog.” De kérdés, hogy ez az illúzió meddig képes biztonságot nyújtani. Az utolsó kört természetesen a kötet záró költeménye, a más jelöli ki. Ebben a versben választ kapunk sok mindenre: a kötet ajánlására (Sopotnik Róbertnek), a világhoz, a családhoz és az elvesztett testvérhez valamint a hozzá tartozó másik, tükör- és tóvilághoz való hozzáállására, váratlan viszonyulására. A költő ikerbátyjának, Róbertnek ajánlja a kötetet, neki szól az utolsó vers, az általa okozott űr, a fájdalom lehet a kiváltója a folyamatos üldöztetésérzésnek is. Szeretné, ha visszatérne a másik világból, a tó tükörvilágából, erről a különös másvilágról. Az ikertestvér halála saját tükörképének, bizonyos értelemben önmaga egy részének az elvesztését jelenti a költő számára, ennek a személyes tragédiának a földolgozási kísérleteit olvashatjuk itt. Hogy valójában, tehát életrajzilag létezett-e egy ikertestvér, aki itt a „második bukott Angyal” szerepét tölti be, vagy csak a költői én megkettőződése a tóbéli tükörvilág lakója, a versek mondanivalójának szempontjából teljesen lényegtelen. Mindegy, hogy egy ügyesen kitalált fogásról, vagy egy valós személyről van szó, akinek kapcsán el lehet játszani a tóvíztükör, a tükörkép, másikvilág, másvilág fogalmaival. Ezzel az ötlettel, vagy valós vonatkozással, többdimenziósak lesznek mind maguk a versek, mind mondanivalójuk. Ez a kiváltott hatás, az eredmény a fontos nem a kiváltó, elindító momentum tényleges valóságossága.

A kötet egy egyértelmű ívet jár be. Az első versciklusban egy menekülő embert látunk, aki még nem igazán tudja, mi elől is fut. A másodikban már ugyanő képes megfogalmazni a félelmeit, szorongásait, csak még a kimondáson túl nem tudja, hogy mit is kezdjen velük, de az első kilométereket legalább már megtette. Olyan fogalmak üldözik, mint az idő, az elmúlás, az öregedés, az elveszett testvér után érzett hiány, a fájdalom, a lelkiismeret-furdalás, a halál, a család és a versírás nehézsége. A harmadik versciklusban keresi a megoldást, de nem igazán találja. Egy kis reményt, könnyebbséget adhat a ciklus nyitóverse, a szerelem. A kedves jelenléte valóban (nem csak illúzió, mint a tükör című versben) elviselhetővé teszi a futást, az élet közben elszenvedett fájdalmakat, sőt, az ”izomlázon” is enyhít valamelyest. Nincs tehát más megoldás: futni kell tovább. Hiszen a többiek is fáradnak, szenvednek, mégsem adják fel, így nekünk sem lehet kidőlnünk, muszáj tovább szaladni. És ahogy a rész című versében olvashatjuk: nem kell mindig magunkkal vinni az érzelmeinket, mikor emberek közé megyünk. De Sopotnik kitépett és váratlan helyekre ültetett szavaiból bátran vigyünk útravalóul, kitűnőek lesznek, csak úgy frissítő gyanánt víz helyett is.

Sopotnik Zoltán, Futóalbum, Kalligram Pozsony, 2009.