Képeslapok egy elképzelt strandról

„Azok a helyek, ahova vágyunk, mindig több tért foglalnak el az igazi életünkben, mint az a hely, ahol tényleg vagyunk” – olvashatjuk a Proust-idézetet a Balbec Beach elején. Dunajcsik Mátyás második kötete, amely az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Libri Kiadó gondozásában, hangulatok, életérzések, gondolatfutamok sajátos és emlékezetes összeállítása, amely különös hangulatával nem csupán ismert irodalmi műveket idéz, de a kortárs irodalomra jellemző módon át is hangszereli őket. Ahogyan azt a szerző maga egy interjú során elmagyarázta, a francia és az angol szó nem véletlenül került egymás mellé: régi és új kölcsönhatására utal. Dunajcsik meg sem próbálja leplezni az őt ért művészeti hatásokat, ellenkezőleg: rivaldafénybe állítja, és saját képére formálja őket. A végeredmény pedig kiforrott, egységessége mellett az egyes szövegeknek teret engedő, élvezetes olvasmány.

A kötet kiállítását nem lehet eléggé dicsérni. A védőborító színehagyott képeslapja alatt pazar lágy kék fedél rejtőzik, beleolvadva a szennylap hullámmintáiba. Ez a kékség és hullámzás (amely a bevezetőben bleu d'Elstir néven jelenik meg) hatja át a tizenhárom távoli történetet: a látszólag hűvös felszín alatt érzelmek, emlékek, töprengések kavarognak. A cím nélküli nyitó szövegben az elbeszélőt egy rejtélyes kilétű levélíró kérdezi Balbec Beach felől, ahová ő, a narrátorral ellentétben, csupán vágyakozhat. Az elbeszélő tehát leül, hogy megírja: ez a csodálatos, valószerűtlen hely létezik és lehetséges. Maga az írás folyamata egy váratlanul betoppanó szobapincér jóvoltából azonban már csak eggyel magasabb fikciós szinten valósulhat meg: a bevezetés félig kidolgozott keretként, mintegy kiindulópontként szolgál az elkövetkező novellákhoz, amelyek mind Balbec Beach egy-egy arcát mutatják be, s így a legelső narrátor írásban rögzített benyomásaiként értelmezhetők.

Izgalmas és változatos összeállítást olvashatunk az elkövetkező oldalakon. A szerző zsánerek és stílusok gazdag skáláját járja be, a noirtól a szentimentalizmusig, nem kevesebb helyszín – Párizs, Berlin, a Repülési kézikönyvből már jól ismert Velence, mindenekelőtt pedig Budapest – és idősík szerepeltetésével. Ezt a szerepjátszást izgalmasan ellenpontozza a  szokatlanul erős személyesség, amely áthatja a kötetet. Dunajcsik szövegeit olvasva nehéz kitartani a szerző halálának álláspontja mellett – hasonló helyzettel van itt dolgunk, mint Proust Marcelének esetében. A gyakran énformában írt elbeszélések főhősei többnyire fiatal, húszas éveikben járó művészek, és majdnem mindig bölcsészek: írók, műfordítók, novellistából átvedlett bűnügyi újságírók. A Balbec Beach labirintusában mozgó figurák többnyire saját emlékeiket, viszonyaikat, múltjukat próbálják kibogozni, több-kevesebb sikerrel. A olvasó pedig csak a kötet végén döbben rá, hogy közben a szövegek maguk eltéphetetlen kötelékekkel fűződnek össze: hol az egyik novellában szereplő író fantáziája bukkan föl mint önálló elbeszélés (Apám könyvtára), hol egy másik szöveg főhőse válik maga is szobrászati alkotássá (Formalin).

A bravúrosan fölépített szerkezetnél is átütőbb erejű azonban a tudatosan vállalt érzelmesség, amely már első olvasásra megragadja az olvasót: családi, baráti és szerelmi kapcsolatokról – különösen ez utóbbiakról – kapunk közelképet. Dunajcsik túllép a meleg identitás puszta kuriózumként való bemutatásán, és a novellákban a férfiszerelem más-más oldalát tárja elénk – gondolok itt a Szlovák tangó írófigurájára, vagy az Átkelés a Lidóra elbeszélőjére, aki két lehetséges kapcsolat között őrlődik, hogy végül, fordított Aschenbachként, egy renoválás alatt álló velencei hotel segítse hozzá a boldogsághoz. Merőben különbözik ezektől a Formalin c. írás, amelynek idős írója (aki azonban, tegyük hozzá, sokáig Berlinben élt) megfutamodik a döntés elől, s végül szerelem és valódi élet nélküli csapdában találja magát.

Az irodalom, ahogyan azt maga a szerző is időről időre megállapítja, csapatmunka. Dunajcsik, aki fordítás, idézés és parafrázis között sohasem húzott éles határvonalat, irodalmi és kulturális utalások tömkelegét zsúfolja a kötetbe (közvetlenül a tartalomjegyzék előtt kimerítő listát olvashatunk arról, ki járult hozzá a könyv megszületéséhez), többnyire zökkenőmentesen, néha csak a beavatottak számára észrevehetően – bár megfejtésükhöz némi segítséget jelent, ha ismerjük a szerző irodalomtörténeti kutatásait és publikációit. Az alapmotívum természetesen Az eltűnt idő nyomában, amelyre több szövegszerű utalás is történik, de fölvonulnak a századelő és a kortárs magyar irodalom nagyjai is. A Szex és irodalomban Petri, az Emlékeim Sigmund Freudrólban Nádas idéződik meg, míg a Piccolo Nivico Kárló bácsija a Hahn-Hahn grófnő pillantása különcködő és fantasztikus Robertóját idézi (ugyanez a mű szolgál egyébként alapul A láthatatlan Budapesthez).

Az allúziók azonban csak egyik oldalát képviselik a Dunajcsik megteremtette stilizált művészvilágnak. A Balbec Beachről szólván nem véletlenül használták többen is az ismerős „bölcsészlektűr” kifejezést. A Szerb Anta[1] megkísértése c. novella, melyben az események költői összejátszása folytán az író fél-druszája, az „i” hangot rendszeresen elharapó Szerb Anita dolgozik az életművön, kulcsszöveg az allúziók értelmezésének szempontjából. Ahogyan azt több ismertető észrevette és kiemelte, Dunajcsik itt ugyanazzal a szeretetteljes (ön)iróniával nézi a bölcsészuniverzumot, ahogyan azt Szerb Antal is tette, olykor – mint a Pendragon-legendában – a paródiáig elmerészkedve. A Balbec Beach szövegeit finoman átható, hol jobban, hol kevésbé érezhető humor nem csupán elviselhetővé, de kifejezetten élvezetessé is teszi a néhol túláradással fenyegető érzelmességet – különösen figyelemreméltó ez, ha összevetjük a Repülési kézikönyvvel, amelyben még erősen érezhető az irónia hiányából fakadó kiegyensúlyozatlanság. A kötet egyik legjobban sikerült darabja a noir műfajt megidéző detektívtörténet, A láthatatlan Budapest, amelynek ballonkabátos magándetektívje nem csupán meleg (azaz távol áll a nőcsábász megszokott szerepétől), de ráadásul whisky helyett mangólevet szörpölget a bárban, nyomozása pedig végeredményben kudarcot vall. (A bántóan esetlen befejezést azonban még a parodisztikus hangvétellel sem sikerült ellensúlyozni.)

Kevésbé sikerült Marcel Proust fiktív megemlékezése Sigmund Freudról, amely a kötet záródarabja, s az alapélményként szolgáló Prouston keresztül az Emlékiratok könyvét is megidézi. Az alcím fantáziaként jelöli meg a műfajt, és valóban: a szöveg – Mátyás-Marcel töprengése – egy futó találkozás lehetséges motivációit és következményeit jeleníti meg, kötöttségek és komolyabb történetmesélési szándék nélkül. A szellemes könnyedség álarca mögé bújó egzisztencialista töprengés, csakúgy, mint Proust tematizálása, ügyesen fölgöngyölíti a kötetben megjelenített problémákat, lezárásnak azonban mégis kissé súlytalannak érzem, különösen A Herrgottssohn-portré hosszú, elgondolkodtató eszmefuttatása után, amely az íróvá válás első lépéseit idézi föl

Az allúziókkal való túlterhelés máshol is problémát okoz: a nyitó novella, az Elefánt egy jól ismert Balzac-művel von párhuzamot, amely mellé Damien Hirst- és Szöllősi Géza-utalások sorakoznak; a szöveg végső soron azonban olyannyira belebonyolódik a magyarázkodásba, hogy a végeredmény erőltetett és kínos lesz, semmi önállóságot nem hagyva az olvasónak, aki ennél több bizalmat érdemelt volna – hiszen a bölcsészlektűr egyik legvonzóbb tulajdonsága az a beavatottságérzés, ami egy-egy utalás megfejtésekor fog el minket. (Annál is érthetetlenebb ez a direktség, mivel a kötet szerkezeti megoldásai nem telepednek rá az egyes elbeszélésekre, ami kifejezetten nagy szabadságot hagy nekünk, olvasóknak, teret engedve saját értelmezéseinknek és asszociációinknak.) Szerencsétlen döntés volt a lelkeket látó kisfiú szerepeltetése is, aki természetfölötti képességeivel túlságosan éteri magasságokba ragadja a szöveget, amely ezáltal kilóg a többi novella által olyan szépen körülhatárolt, finoman stilizált világból; nem is beszélve arról, hogy az emberi test problémája – amelyet Dunajcsik egy interjúban is említett mint a századforduló jellegzetességét – elvész. Az Elefánt mintha nem tudná eldönteni, bölcsésznovella legyen-e vagy sem; a végeredmény pedig olyan, mint valami rendhagyó könnyített olvasmány, ami a művészek rejtelmes, allúziókkal és intertextualitással terhes életébe vezeti be az álmélkodó kívülállót. A „kívülálló” kifejezést nem véletlenül használom: noha a kötet a töméntelen transztextuális és transzmediális utalás megértése nélkül is értékes és élvezhető, a művészetileg kevésbé képzett olvasó olykor úgy érezheti, kimarad valamiből: a szerző elbeszél a feje fölött, és a valódi mélységet csupán a hasonszőrű bölcsészek előtt tárja föl. Szintén a kötet gyengébb pontjai közé tartozik a Szex és irodalom (a cím egyébként telitalálat), amely explicit esztétikai-etikai eszmefuttatást próbál ráakasztani egy kidolgozatlan történetvázra – hiába a láthatólag szándékolt bumfordiság, nem elég ahhoz, hogy a novella megálljon a saját lábán.

Ahogyan a Repülési kézikönyvben, itt is rajzok kísérik a szövegeket. Plinio Ávila illusztrációi a novellák elején, egy-egy üres oldalon kaptak helyet; ezek többnyire valamely jelentőségteljes tárgy – kulcstartó, öngyújtó vagy toll – formájában értelmezik az utánuk következőket. Kivételt képez a kötet közepén elhelyezkedő, Berlin alatt a föld c. monológ, amely a két alkotó közös munkájának eredménye, s amely 2010-ben kiállításon is szerepelt. Érdemes figyelni a szerkesztésre: a szöveget megelőző novellák terjedelme egyre rövidebb, amely így a gyorsulás érzetét kelti, hogy végül a berlini metró alagútján száguldjunk végig. Kép és szöveg itt egyenrangú, sőt, akár azt is mondhatnánk, a szöveg csupán a grafikák keletkezéstörténetét kirajzoló kommentár. A metrójegyekre rajzolt, sötét tónusú, föld alatti tájakat ábrázoló miniatűrök mindegyikéhez rövid magyarázat társul, amelyekben az elbeszélő – aki egyben a képek alkotója is, sajátos bravúrral a fikció részévé téve az azt kísérő illusztrációkat –  édesapjához való viszonyát próbálja saját maga számára is tisztázni. Ezt a különleges összeállítást méltán illeti meg a kiemelt hely: a tömör, pontosan megfogalmazott, többnyire mindössze egy-egy mondatból álló szakaszok egy gondolatfolyam állomásaiként sorakoznak egymás után, magukkal röpítve az olvasót.

Ávila rajzai jól illusztrálják azt a finom intratextuális hálózatot, amely a szövegeket összeköti, és amely sikerrel idézi föl Proust vagy akár Nádas Péter munkásságát – ahogyan az a szerzőnek is szándékában állt. Az egymásba átmosódó sorsok, hangulatok, helyszínek hullámzása különleges, egyszerre távoli és ismerős hangulatot kölcsönöz Dunajcsik művének, visszahozva a századforduló körvonalak helyett színekkel és fényekkel operáló elbeszélésmódját. Balbec Beach az a közös pont, ahonnan a kötet elindul, és ahová végül – „az elmúlás fekete, könyörtelen iszaprétegétől” borítva – visszatér. Nem egy hely, nem is egy tánc, hanem életérzés – a szerző saját bevallása szerint Balbec Beach gyűjtőfogalom, szemléletmód. Egy olyan világ, ahova visszakívánkozunk, de amelyet magunknak kell fölépítenünk, ha azt akarjuk, hogy valóra váljon.