A képkereten innen és túl

A Magyar Nemzeti Galéria Thorma János-tárlata mondhatni az életmű palettájának minden színét és árnyalatát bemutatja. A festő pályájának íve szemléletesen rajzolódik ki a termek bejárása során, a különböző korszakok képei csoportosítva, jól elkülöníthetően sorakoznak fel, míg az emblematikus művek és a nagy kompozíciók kiemelt helyen szerepelnek – valóban reprezentatív kiállításról van tehát szó. A kurátori munka ennek megfelelően elsősorban a teljesség igényére, illetve a gondos kronológiai-tematikus szerkesztési elvekre alapozódott, ami kétségkívül áttekinthetővé tette a tárlatot, mégis ritkán adott lehetőséget az egyes alkotói szakaszok motivikus kapcsolódási pontjainak spontán felfedezésére, illetve a festmények asszociatívabb befogadására. Ezzel együtt egy rendkívül „összeszedett” (a képanyaghoz az itthoni, valamint a külföldi köz- és magángyűjtemények egyaránt hozzájárultak), bemutató jellegű kiállításról van szó, amely mind koncepciójában, mind kivitelezésében méltó emléket állít az egykori nagybányai festőiskola európai hírű megalapítójának.  

Naturalista és szecessziós hatások. Portrék és önarcképek. Történelmi tablók és hétköznapi jelenetek. Romantikus realizmus és mitikus motívumok. Falusi/városi életképek és plein air impressziók. Röviden ezekkel a műjaji és stílusbeli meghatározásokkal lehetne körülírni a festmények világát, a valódi festőiség azonban fogalmakkal megragadhatatlan, ahogy a művészettörténet besorolási módszere is elégtelen egy-egy kép interpretálásához. A képek mellé kifüggesztetett, valamint a termek falain olvasható idézetek talán hozzásegíthetnek a Thorma-féle művészetfelfogás megértéséhez, a felszín mögé végül mégiscsak a saját „képkereteink” átlépésével juthatunk el. Thormával kapcsolatban ez a lépés számomra igencsak nehézkes, de lehet, hogy éppen a felszínes befogadás miatt tűnik annak… „A természet szeretettel való, mélységes tanulmányozása megérzése annak a belső, meleg kapcsolódásnak, amely a külső természet és az ember lelke között van." – írja a festő egy helyen. Egy asszociatív bakugrással továbblendülve és kicsit megkeverve az idézet(t) szavait, mondhatjuk, hogy egy festmény is amolyan külső természetként tárul a szemlélő elé, bár maga a kép – ideális esetben – már egy bensővé tett valóságérzékelés kifejezéseként van jelen. A legeredendőbb kérdés ezért az, hogy milyen hatás indítja el azt a bizonyos belső kapcsolódást, milyen vizuális élmény teszi láthatatlanná a kép kereteit?  

A képek változó technikáján, tematikáján, ábrázolásmódján, alkotói habitusán szakaszról szakaszra követhető végig a fentebb már vázolt festői fejlődéstörténet. A portrékon az érzékeny karakterisztika, a tablókon a dramatikus dinamika, az életképeken a kimerevített pillanatok hangulatteremtő ereje érezhető. A kiemelkedő kompozíciós és alakformáló képesség majd minden művön megnyilvánul, legyen szó bármilyen ecsetkezelési módszerről, kísérletező anyag- vagy színhasználatról. Mindenekelőtt a mesteri megmunkáltságra való törekvés, a véget nem érő tökéletesítésre irányuló hajlam tűnik fel a különböző változatokat, vázlatokat végignézve (több műnek – így a nevezetes Aradi vértanúk és a Talpra magyar! című képeknek is – csak nyomtatott reprodukciója vagy kezdeti változata tekinthető meg a tárlaton). Emellett megbizonyosodhatunk a festő ugyancsak kimagasló rajzkészségéről is, amit a kiállításon szereplő grafikai munkák (versillusztrációk) tükröznek. Mindezen erények ellenére nehéz megragadni a művek mögöttes, technén túli képzeteit. Akkor is így van ez, ha a kiállítás címébe rejtett témát, a Thorma által oly sokszor leképezett Nagybánya festői látványát helyezzük előtérbe, vagy ha a kiállítótermek előtti, a Galéria lépcsőfeljárójához állított, hatalmas Jézus-képet (Békesség nektek) állítjuk középpontba…   

Nem ismerem a Thorma-féle iskola kidolgozott művészetelméletét, sőt, egy-két képet leszámítva én a mostani tárlaton találkoztam először ezekkel a festményekkel. A kereten túli tárlat felfedezésének hiánya talán az én felszínességemből fakad. Ennek ellenére volt egy-két pillanat, amit nem a Galériában töltöttem, hanem valahol távol. Talán a századfordulós Nagybánya közelében, egy virágos réten. A képkereten innen és túl…  

Magyar Nemzeti Galéria
2013. február 8 – május 5.