A kérdések szerelmese

Chirstopher Phillips azok közé tartozik, akik a filozófiát nem elefántcsonttoronyba zárkózva művelik, hanem emberek közt. Megidézve Szókratész szellemét és etikai elhivatottságát, sorra járja az iskolákat, az idősotthonokat, a kávéházakat, könyvesboltokat, börtönöket, és minden olyan közösségi helyet, ami megfelelője lehet az athéni piactérnek. Kávéházaiban nem pusztán ő kérdez, hanem az összegyűltek teszik kérdésessé az elhangzott állításokat: példákat és ellenérveket hoznak. A vezető csupán katalizálja a folyamatot, de közösen járják a bizonyosságra való törekvés rögös útjait.

A könyv – több rétegből gyúrva össze – ezt az alkalmazott filozófiai törekvést hivatott bemutatni. A vezérszálat a különböző alkalmak rövid (és Platón módjára idealizált) beszélgetésrészei adják. Bár ez alapnak elég érdekes, mégis, amikor Észak-Kalifornia egyik börtönében Phillips úr húsz elítélttel tart filozófiai beszélgetést, és az egyik narancssárga zsebből előkerül egy rongyosra olvasott Szókratész védőbeszéde, hogy pontosan idézhessen belőle az elítélt: na, az a rész bekapcsolta az (egyébként igen alacsonyra kalibrált érzékenységű) valóságkritikám piros villogóját. És kifejezetten furcsán veszi ki magát, hogy amíg ezeket a beszélgetéseket gyakran sorsfordító eseményeknek állítja be, a filozófiai praxist végző szakembereket leplezetlen megvetéssel kezeli. Persze ez is Szókratésztől eredeztethető, aki éppígy megvetette a szofistákat.

Második szálként Phillips a beszélgetésekben elhangzó véleményeket kapcsolja össze filozófiai álláspontokkal. Ezek a részek elég kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy egy-egy filozófiai problémára rávilágítsanak, de talán villanófényeknek még megteszik. Jellemző illusztrációként álljon itt a következő részlet:

„Frank gondolkozik egy kicsit és hozzáteszi:

– Ezt valószínűleg egy másik alkalommal tudjuk csak részletesen körüljárni, de most jutott eszembe, hogy jó és rossz emberekről beszélünk, nem az emberek által elkövetett jó és rossz cselekedetekről. Nem hiszem, hogy az emberek születésüktől fogva jók vagy rosszak; csak jót vagy rosszat cselekszenek.

– Egyetértek  – mondja egy másik résztvevő. – Ráadásul olyan is előfordul, hogy ami az egyik embernek jó, az a másiknak rossz.

A Platón Államában szereplő Szókratész szerint a jó és a rossz közötti különbség nem pusztán vélemény kérdése. […] Ám Michel de Montaigne azzal kezdi az egyik esszéjét, hogy »jó és rossz megítélése nagyrészt a fogalmainkon múlik«. Brauch Spinoza szerint »ami a jót és a rosszat illeti, ezek nem jelentenek semmi pozitívat a dolgokban, ha ti. ezeket magukban tekintjük; ők is csupán a gondolkodás móduszai […]«” (97-98).

A történetet tovább színesítik az „önvallomásos” részek, amelyekben egy sikeres amerikai férfi „életközepi válságát” követhetjük nyomon. Ez sarkallta arra Phillipset, hogy fölkutassa „belső Szókratészét”, megkeresse élete értelmét. Amit a kávéház-mélyi beszélgetésekben sikeresen meg is talál.

Az utolsó szálat az „iskolai filozófia” – pontosabban az iskolapadokon túl nem mutató filozófia – ravasz bírálata adja. Az élesebb kritikákat idézi (például itt is előkerül az akadémiai filozófia „legettózása”), azonban mérsékeli is ezeket az álláspontokat. Így nem mondhatjuk Phillipsre, hogy kifejezetten iskolaellenes, pusztán a bölcseletnek ezt az egy formáját nem találja sem kielégítőnek, sem egyedül privilegizálhatónak.

A könyv végén helyet kap néhány oldalnyi jótanács ahhoz, hogy ha felbuzdulva az olvasmányélményeken mi is kedvet kapnánk egy ilyen közösség megszervezéséhez, mit tegyünk és mit ne tegyünk. Sajnálatomra a „hogyan juttassuk el kávéházunk hírét másokhoz?” menüpont nem került fel a listára: mintha csak az embertömegek maguktól megjelennének egy ilyen rendezvényen…

Összegezve vegyesek az érzelmeim a könyv kapcsán. Az ízlésemnek túl sok volt benne a rózsaszín. Azon sem lepődnék meg, hogy ha a filmadaptáció jogát megszerzi Hollywood, akkor Phillips a csúcsponton egy Szókratész-kávéházzal megmentené a világot, miközben a háttérben a csillagos-sávos lobogót lágyan rezgetné a langy Zephürosz. De másfelől nézve  olvasmányos stílusban képes relevánsan rákérdezni a filozófia mibenlétére. Továbbá bizonyos megválaszolandó kérdéseket jó érzékkel feszeget: egy kávéházi eszmecsere valóban a filozófia aprópénzre váltását jelenti-e, vagy éppen a lényegét? A magas filozófia vajon betölti-e manapság a küldetését? Van-e egyáltalán a filozófiának küldetése? A filozófiának kell-e nyitnia az emberek intellektuális igényei felé, vagy továbbra is az egyetemek sötét zugaiba zárva várja-e, hogy mások találjanak el hozzá? A könyvben sugalmazott válaszokkal persze nem kell egyetérteni – de kialakítani a saját válaszunkat mindenképpen érdemes. Számomra a könyv legnagyobb erénye mégis ebben rejlik: hogy van itt egy filozófus, aki nem pusztán teoretizál arról, hogy milyen lehetne a bölcselet praxisa, hanem be is mutatja annak megvalósítását.

Christopher Phillips: Szókratész-kávéház – Egy friss csésze filozófia. Laurus, Győr, 2009.

Ajánlott cikkeink:

Bodonyi Nikolett: Értelmiségi kérdés (Alain de Libera: A középkorban gondolkodni)

Zsurzsán Anita: Performálni a gondolatot (Pálfalusi Zsolt: Performansz)

Paár Tamás: Minek filozofálni? (Xavier Rubert de Ventós könyvéről)