Kísérletek az igazság megragadására

A másik igazsága című tanulmánykötet a harmadik darabja annak a sorozatnak, amit Fehér M. István tiszteletére adtak és adnak ki. A korábbiak szerkesztését Veres Ildikó, illetve Olay Csaba jegyzik, a negyedik darabbal Nyírő Miklós fog jelentkezni Hermeneutika és demokrácia címmel, várhatóan még 2012-ben.

Az alapos szerkesztői munkáért ezúttal Jani Annát és Lengyel Zsuzsanna Mariannt illeti a dicséret. A szerkesztés – a kötetet olvasva – nem lehetett egyszerű feladat, hiszen tizenkét szerző munkáját (az ünnepeltet, Fehér M. Istvánt is beleértve) összehangolni már önmagában sem kis vállalkozás, és a tematikus rendezés még csak ezután következik: Arisztotelész, Bultmann, Edith Stein, Gadamer, a Frankfurti Iskola, Hannah Arendt, Husserl és Heidegger mellett a pragmatisták, Dewey és Rorty is csatlakoznak az illusztris társasághoz. A másik igazsága a tisztelet és a hála kifejezése mellett azzal a nem titkolt szándékkal született, hogy alkalmat, lehetőséget adjon a professzor iskolateremtő munkájának bemutatására, valamint a tanítványok és a kollégák kutatási eredményeinek publikálására.

A kötet tanulmányait a szerkesztők három fejezetbe rendezték: az első szakasz a megértés tudományát a teológia és a vallásfilozófia felől közelíti meg, a második egység a kultúra és a hermeneutika metszéspontjait ragadja meg Gadamer másság-fogalmával, Hannah Arendt és a Frankfurti Iskola kultúra-koncepciójával, illetve Rorty pragmatista nyelvfelfogásával, mely szerint a nyelv alapvetően világalakító eszköz.  A kötet harmadik fejezete a fenomenológia és a történetiség kapcsolatát mutatja be Husserl és Heidegger művei alapján. A másik igazságát a teljesség igényéről lemondva, néhány tanulmány kiragadásával szeretném bemutatni.

A Teológia, vallásfilozófia, hermeneutika nyitányaként szerepel Bognár László Arisztotelész Fizikájának VII. könyvéből készített fordítása és a fordító kommentárja. Az Arisztotelésztől közölt szövegrészlet nagyszerű előhangnak bizonyul. Központi kérdése – a mozgás, mozgatás problematikája mellett – a tudás megszerzésére irányul, a válasz pedig a következő: a gondolkodói tevékenységre akkor válunk alkalmassá, amikor a lélek lehiggad, eléri a felnőttség állapotát. A gyermek a görög filozófus szerint azért nem képes okulni, mert még tele van nyugtalansággal és mozgással, s ha ez a lelkiállapot megszűnik, akadálytalanná válik az út a tudomány elsajátítására. Az első olvasásra nehezen befogadható szöveg értelmezését Bognár táblázatba foglalt jegyzete segíti.

Az ezt követő, Edith Stein filozófiájának szentelt dolgozat – Jani Anna munkája – azért is különösen érdekes, mert a zsidó származású filozófusnő gondolati lépéseit úgy mutatja be, hogy közben ismerteti az életrajzi hátteret, amelyből jól körvonalazódik, hogy bizonyos kérdésfelvetések miért váltak hangsúlyossá egy adott alkotói periódusban. Kezdve attól, hogy a magát egyetemista korában még ateistának valló Stein a husserli fenomenológia és a göttingeni fenomenológiai mozgalom révén közel kerül a vallás fenomenológiai analíziséhez, majd Adolf Reinach szellemi hagyatékának és Szent Teréz Belső várkastélyának hatására katolizál. Mindeközben Husserl fenomenológiáján és a skolasztikán keresztül vizsgálja a hit és a tudás, valamint a véges és az örök lét viszonyát, termékeny feszültségét. A későbbi Keresztes Szent Teréz Benedikta arra a megállapításra jutott, hogy a véges létező a létet ajándékba kapja, az örök lét pedig maga az adományozó, aki a létet birtokolja. A véges létező élete folytonos feszültség az idődimenziókban történő mozgás adta változás és a változatlan, minden potencialitástól mentes Teremtőtől nyert képmási lét között: „Stein az emberi lét alapjaként az aktualitásból potencialitásba történő folytonos átmenetet tekinti az egzisztálás alapjának, ahol a tényleges aktuális lét az örök lét leképeződése. Az emberi lét számára a lét tapasztalatát az élményegységek összefonódása eredményezi” (71). Majd pár oldallal később mindez érthetővé válik hit és tudás viszonylatában is: a skolasztikus episztemológia két alapfogalma a fenomenológiai élményben hozható békés szintézisre: „mind a hit, mind a tudás olyan fenomenológiai jelenségek sorozatán alapul, amely a tudati élményfolyamba illeszkedve felrajzolja az emberi ittlét időbeli horizontját”(76). Jani Anna munkája remekül összeszedett, követhető azok számára is, akik kevésbé jártasak Edith Stein munkásságában.

Gáspár Csaba László Istenismeret és világértelmezés című írását kivételesnek éreztem a tanulmányok sorában. A szerző ugyanis esszéisztikusabb hangvételt választott, inkább elmélkedés, kontempláció volt számomra a befogadása. Abból indul ki, hogy a bibliai Isten cselekedeteivel szemben gyakran értetlenül állunk. A végtelen Isten nem csak teremt, hanem a végtelen és a véges közötti határt átszakítja, hogy Istenemberként közöttünk lakozzék a földön. Halála pedig balgaságnak tűnik, a keresztény emberek mégis e balga gyengeségben erősek. A szöveg alapvetően élvezetes olvasmány, de a gondolatmenetben törést éreztem az utolsó szakasznál. Nagyon szép a vers-értés példája („A megértés: esemény, az a történés, amikor a szöveg veszi át az uralmat, ítéletet mond addigi önmagamról, világértésemről, tapasztalatomról. A valódi megértés egy Pilinszky-vers esetében először is negatívum, veszteség: egyensúlyvesztés, és belezuhanás a vers világába. Nagycsütörtöki oltárfosztás.”), az olvasóban mégis felébred a gyanú, hogy ingatag alapokon áll az inverzió az isteni tettek megértésének lehetetlenségével. Úgy látom, Isten történelemformálása mellett annyira eltörpül egy parányi emberi lény életének ez az egyetlen kiragadott eseménye (nevezetesen a Pilinszky-vers megértése), hogy méltatlanná válik még az ellentételezés kísérletére is.

A következő fejezet, a Nyelvek találkozása a hermeneutikában – kultúra, képzés, igazság alkotja a kötet társadalomtudományi magját. Olay Csaba a Frankfurti Iskola és Hannah Arendt kultúripar és tömegkultúra koncepcióját ismerteti. Míg Adorno és Horkheimer egyértelműen a tömegek becsapásaként értékelte a kultúripart (szándékosan a pozitív konnotációt is magában hordozó tömegkultúra kifejezése helyett használták), addig Arendt a szórakoztatóipar cikkeiben a szórakozás biológiai szükségletének kielégítőjét látta, bár azzal a distinkcióval, hogy szellemi felüdülést nem okoznak. Olay kritikát fogalmaz meg Arendt gondolatmenetének azzal a pontjával kapcsolatban, mely szerint a magasművészet és a tömegek „művészete” társadalmi rétegek szerint különül el. A tanulmány szerzője szerint egy Wagner-opera hallgatása nem minősíthető státusszimbólumnak, ugyanis a befogadás ez esetben szellemi erőfeszítést igényel, ellenben egy Rolex-karóra viselésével.

Schwendtner Tibor a Fenomenológia, hermeneutika, történetiség című részben olvasható dolgozatában kifejti, hogy Husserl a fenomenológiával az európai ember kulturális válságára próbált megoldást találni. Ugyanis a technicizálódás, a pozitivista tudományok hozadéka, hogy az emberek elfelejtették a saját létük értelmére irányuló kérdéseket feltenni. Ezért van szükség arra, hogy a tradíciót alapító tettekre ismételten emlékezzünk, ily módon ne szakadjunk el gyökereinktől. A dolgozat témaválasztása azért tetszett, mert Husserl írásait alapul véve rendkívül fontos és aktuális problémára keres megoldási alternatívát.

A kötetet Olay Csaba Fehér M. Istvánnal készített rendhagyó hosszúságú, a tanulmánykötetnek is címet adó interjúja zárja. A dialógus helyenként kissé monologikussá válik azáltal, hogy a kérdésekre adott válaszok több oldalra nyúlnak, az interjú végén pedig terjedelmes lábjegyzetből nyerhetünk további információkat. Ez a formai „akadémikusság” azonban könnyen felejthető a filozófiatörténész confessióját olvasva. Az interjúból egy olyan ember képe rajzolódik ki, aki a hermeneutikát mint a szerénység filozófiáját, nemcsak szóban, hanem tettben is megvalósítja. A hermeneutika módszere – Gadamert követve – a másik megértését, a másik igazságigényének elfogadását jelöli meg célként. Az igazság keresése nem a katedrán kezdődik, noha az igazság keresését célkitűzésül választó filozófia professzionálissá vált. Ebben áll a filozófia paradoxona: egyszerre szól (szólhatna) mindenkihez, mégis ott rejlik benne a tudás birtokosainak arisztokratizmusa. Fehér M. István arra biztatja a fiatalokat, hogy ne horgonyozzanak le egy filozófiai irányzat mellett, hanem bátran kalandozzanak, ismerjenek meg minél több filozófust, módszert, iskolát. Így nem esnek a provincializmus csapdájába azzal, hogy az általuk ismeretlen területeket stigmatizálják. A marxizmusban azt az alapvető hibát találja, hogy a filozófiatörténetet saját eszmerendszerén keresztül szemléli. Ám Fehér M. István a rendszerváltást sem üdvözölte fenntartások nélkül: a szellemi szabadságért a demokrácia és a szabad piac parttalanságával kellett fizetni. Az akadémikus úgy véli, hogy a filozófus szerepe nem a filozófuskirály vagy a forradalmi vezér alakjában van, hanem a tanítóéban, akinek kötelessége átadni tudását. A tudás átadása pedig szintén tanulás, a tudott folyamatos próbatétele. Azt még nagyon sajnáltam, hogy Fehér M. csak utalt a hazai felsőoktatást is átalakító Bologna-rendszer negatív hatásaira, konkrét meglátásait nem fejtette ki ezzel kapcsolatban.

A másik igazságáról bátran kijelenthetjük, hogy szerzői nemcsak az akadémikus tudományosság és presztízs igényével tették fel (és teszik fel) a mindenkori ember egzisztenciájából fakadó kérdéseket, hanem mélységesen emberi, a kutatott téma iránti alázatos odafordulásról tesznek tanúbizonyságot. Ez kivétel nélkül elmondható az összes kötetben megjelent tanulmányról, és ez teremt a téma iránt érdeklődőben igényt arra, hogy A másik igazságát az elejétől a végéig elolvassa, és utána se hagyja abba a gondolati kísérletezést.

Lengyel Zsuzsanna Mariann, Jani Anna (szerk.): A másik igazsága. Ünnepi kötet Fehér M. István tiszteletére. L’Harmattan, Budapest. 2012.

Ajánlott cikkeink:

Paár Tamás: Szituációs kritika (Idealizmus és hermeneutika tanulmánykötet)
Bernáth László: A dolgok (és a szavak) című tanulmánykötetről