A közösségi háló

Egy kockafejű, antiszociális fiatal megalkotta a Facebook-ot. Korunk egyik legtehetségesebb rendezője filmet készített róla. Ünnep ez?

Szeretnénk széles mosollyal felállni. Szeretnénk nagyokat pislogni, ahogy egyszerre eltűnik a kép, körbenézni, megtalálni a másik tekintetét, és látni a megilletődöttséget. De hát film egy közösségi oldal létrejöttéről? Miért olyan érdekes nézni, hogyan lett gazdag egy magába forduló, nehezen elviselhető fiatal, aki valójában nem különösebben izgalmas személyiség? Nézni két órán át, ahogy megírnak egy programot, ahogy pereskednek a magasztos ötlet szellemi tulajdonáról? Már-már egy rossz viccre gondolunk, és valamilyen elnyújtott propagandafilm lebeg a szemünk előtt. Az kétségtelen, hogy a téma teljesen aktuális, korunk egyik jelensége, amivel foglakozni kell – nem csak a szociológusoknak. Hiszen a filmes is feladatának kapta, hogy képet fessen a koráról, hogy reflektáljon jelenségekre, felhívja a figyelmet rájuk. Ezért volt indokolt a „Facebook-film” elkészítése. Viszont több kell ide, mint puszta technikai értekezés, vagy mézes-mázas sikertörténet. De nem fajulhat tanmesévé, és nem lehet egy olcsó reklám sem, mert akkor már nem vennénk komolyan. A film készítői szerencsére mindent komolyan vettek. Nagyon megpróbálták. Sikerült?

Napjaink egyik legellentmondásosabb filmje lett A közösségi háló. Egyik pillanatban még olyan jelenetet látunk, amely után színházi miliőben tapsban törnénk ki, majd észre sem vesszük, és nem merjük elhinni, hogy lankad a figyelmünk, elkalandozunk. Egy ideig lenyűgöző élmény, szinte filmes mestermű, majd szürkeség, érdektelenég, személytelenség következik. Kifejezetten dühítő, hisz önmagában szinte minden elem tökéletes. Nagyon erős a képi világ. Végig érződik, hogy több ez, mint iparosmunka: mindig van egy erős tónus, egy uralkodó színvilág, mely által egy egyszerű beszélgetés is vonzó, megragadó tud lenni. Félelmetes ritmust diktálnak a vágások, a sok statikus képből nyüzsgő, mozgó világot állítanak össze, tökéletes arányérzékkel mesélik el a történetet. A zene hipnotikusan tartja fenn a feszültséget, szinte folyamatosan szól, és a szintetizátoros stílus eggyé válik a mesterséges képi világgal. A képek, a hangok, a vágások tökéletes atmoszférát teremtenek. Mindez David Fincher látásmódjának és mindig újszerű stílusának köszönhető. Rendezőként azt hozta, amit elvárunk tőle, munkáját csak dicséret illeti. Remekül vezette szereplőit, hajtotta a cselekményt, vagyis mindent bevetett, hogy egy halott anyagnak életet adjon (hogy miért halott, arról később). Néha egy-egy jelenet önálló rövidfilmként is működhetne, talán legnagyobb húzása egy egyszerű evezős verseny klipszerű, már-már művészi bemutatása. Az ehhez hasonló jeleneteknél szinte beleolvadunk székünkbe, de hogy végül nem kiabálunk díjeső után, arról nem ő, és nem is színészei tehetnek.

Jesse Eisenberg tökéletesen játszik, teljesen eggyé válik szerepével, eszünkbe se jutnak a régebbi vígjátékszerepei. Gyakorlatilag nem érezni erőlködést, vagy bizonyítási vágyat, természetesen testesít meg egy különösebben nem izgalmas karaktert, és épp ez által válik hitelessé. A filmben a nők inkább csak közvetetten fontosak, hiszen végig ők állnak a férfiak motivációi mögött – ahogy különben az életben is. Így is emlékezetes Rooney Mara rövid felbukkanása: őszinte, hétköznapi, megfogható, diáklány. Dicsérhetnénk tovább minden színészt, aki csak szöveget kapott, például Justin Timberlake-et, aki egész meglepő színvonalon játszik, de elmondható, minden mellékszereplő tökéletesen oldja meg feladatát.

Hogy végül mégsem lett egy 21. századi Holt költők társasága (aminek különben lennie kellett volna), az a forgatókönyvíró hibája. Aaron Sorkin írása olyan, mintha egy újságot kellene végigolvasnunk két órán keresztül. Hiába jók, életszerűek a párbeszédek, hiába nincsenek túlzások vagy elcsépelt tanulságok: nem működik egyben. Túl hideg, túl statikus. Nincs igazi dráma, nincs igazi érzelmi vonal, hiányoznak a mélyebb, csendes részletek. Ráadásul a vége kusza és szerencsétlen, nem jut semmilyen tetőpontra. Ha nincs minden más olyan magas szinten, akkor most egy kifejezetten fárasztó filmet látnánk, aminek tartalmát érdekesebb lett volna elolvasni a Wikipédián.

Mégis, érdemes megnézni A közösségi hálót. A filmes ünnep ezúttal elmarad, de a mi világunkat ábrázolja, ismerős problémákról szól. Nem egyszer magunkra ismerhetünk, ahogy a hétköznapi élettől eltávolodva beleveszünk ebbe a csalóka „közösségi” életébe. A film vége, az utolsó jelenet pedig mindent elmond arról, amit a 21. században felnövő kamaszok éreznek: egyedül vagyunk. És nagyon, nagyon vágyunk az elismerésre, a legfontosabb pedig: igazi, lélegző, érző társa.

A befejező képek a film minden emlegetett hibája ellenére mosolyt csalnak arcunkra, és úgy állunk fel: jó volt.

Social Network - A közösségi háló

színes, feliratos, amerikai filmdráma, 121 perc, 2010

rendező: David Fincher

forgatókönyvíró: Aaron Sorkin

zeneszerző: Trent Reznor

operatőr: Jeff Cronenweth

producer: Dana Brunetti, Ceán Chaffin

vágó: Kirk Baxter, Angus Wall

szereplő(k): Jesse Eisenberg (Mark Zuckerberg), Justin Timberlake (Sean Parker), Andrew Garfield (Eduardo Saverin), Rooney Mara (Erica), Rashida Jones (Marylin Delpy), Caleb Landry Jones (diákszövetség tag), Brenda Song (Christy Lee), Joseph Mazzello (Dustin Moskovitz), Malese Jow (Alice), Max Minghella (Divya Narendra), Barry Livingston (Mr. Cox)