Kaposvári anzix

Október, az első hideg nap az idén. Kaposvár évek óta tervezgetett úti célom volt. Most, a vonatról leszállva, a valaha szebb napokat látott állomásépületben kissé iszonyodva gázoltam át a földön didergő galambokon, majd elhaladtam a hulló vakolatú színházépület mellett. E furcsa, kicsit visszás benyomások ellenére rögtön megéreztem a város jó hangulatát, dunántúli ízét. A Fő utcán már várt rám Ady és Rippl-Rónai, a csacsikordé és Filox kutya szobra, és biztos voltam benne, hogy a rendelkezésemre álló rövid időben is meg tudom érteni, hogy mit szerettek Somogyország fővárosában száz évvel ezelőtt a Párizst is megjárt magyar értelmiségiek.

Az AGÓRA a város régi-új művelődési központja. Szombat délután rajtam kívül csak néhány látogató lézengett az üvegfalú termekben, az egyetlen teremőr bágyadtan ült az ajtóban és megörült minden arra tévedőnek.

Beléptem, és rögtön otthonosan éreztem magam. A magyar kultúrtörténet ezen korszaka mindig is közel állt hozzám. Rippl-Rónai nevelt lánya, Paris Anella Visszaemlékezéseit és Bernáth Aurél Így éltünk Pannóniában című könyvét olvasva magam elé képzeltem már sokszor ezeket a szereplőket, de most, a kiállítótérben egyszeriben ott volt mindenki, akiről ők az írásaikban meséltek! Ödön, a „modern Sokrates”, Piacsek Margit, a mókás-mondén párizsi kalapban, amelyet alig mert hordani idehaza; Margit édesapja, a pipázó Piacsek bácsi, aki francia nyelvtudásával szóval tarthatta a festő feleségét, Lazarine-t; a Kossuth-imádó Rippl bácsi és még milyen sokan!

A kiállítás tematikus egységekre tagolódik, ami nagyjából kronológiai sorrendet is jelent. Az első szakaszban korai képek láthatók Münchenből, Párizsból, még a tanulás időszakából, amikor Rippl-Rónai József Munkácsy Mihály mellett másolt, majd ráérezve arra, hogy lépni kell, és nem szabad megragadni a nagyhírű mester árnyékában, önálló stúdiumokba fogott és kereste a hozzá legközelebb álló technikát, stílust, kifejezésmódot.

Saját maga fekete korszaknaknevezi ezeket az éveket, rögtön hozzá is téve, hogy „… Nem mintha feketének láttam volna a dolgokat, hanem mert a feketéből kiindulva akartam azokat megfesteni. Az a meggyőződés támogatott ebben, hogy az ily festésnek épp úgy jogosultsága van, mint a lila, kék, vagy más színből kiinduló, s abban megoldott festésnek.” Ekkortájt finom, puha, kontúr nélküli, álombéli női portrék születnek, ezen a tárlaton az egyik legszebb talán Patakiné arcképe 1892-ből.

A kiállítás hangsúlyozza a kaposvári éveket – a kurátor nem titkolt szándéka, hogy a lokálpatriotizmusra építve megmozgassa a helyieket, akik helyszíneket, felmenő rokonokat, anekdotákat ismerhetnek fel a képek szereplőiben, címeiben.

A második szakasz így a kaposvári mindennapokról szól, a hazatérés utáni nyugalmas évekről. A Kövezik a kaposi Fő utcát című kép (1905) a poros város – ahogy Ady emlegette látogatásai során – fontos eseményét mutatja, de ugyancsak Kaposvárhoz köthetők az enteriőrképek, amelyeken a festő családtagjai, ismerősei beszélgetnek, kártyáznak, esznek, isznak.

A következő szekció szintén jórészt a városhoz kötődik, és itt találjuk azokat a festményeket, amelyeknek Rippl-Rónai tréfásan a Kukoricás elnevezést adta. A mozaikszerű foltokból felépülő képekre harsány, élő színek, ugyanakkor síkszerűség jellemzőek. Találunk itt csendéleteket, kerti jeleneteket, portrékat. Első látásra felismerhető Rippl-Rónai festmények ezek; szeretni való, mesélős, intim képek, amelyek láttán megint kedvet kaptam, hogy a korabeli irodalmat olvasgassam, hogy minél többet megtudjak ezeknek az embereknek az életéről, az egymáshoz fűződő viszonyáról, öröméről, bánatáról.

A tárlat utolsó szakaszában az 1919 utáni pasztelleket láthatjuk, illetve a Zorka-képeket. A fiatal, démoni nő, aki megbolondította az éltes, jómódú festőt, és felforgatta a családi életét. Eleinte még valósághű portrék születtek róla, később a fiatal lány egyre idealizáltabb módon jelenik meg. Zorkát sokan Csinszkához hasonlítják – valóban, hasonló történt Adyval, mint Rippl-Rónaival –, és ellenszenvvel viseltetnek e két nő iránt. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy ha Csinszka nem bukkan fel Ady életében, akkor nem születnek meg például a Már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet gyönyörű sorai. Ugyanígy, ha Rippl-Rónai nem lát meg Zorkában valami különlegeset, ami megkülönbözteti őt a többi modelltől, ha nem szövődik kettejük közt szerelem, akkor a festői életműből hiányoznának ezek a portrék!

Számomra rendkívül megrendítő volt látni az Utolsó önarcképet (1927). Anella emlékkönyvében olvasható, hogy a bénult művész itt már a kezéhez köttette a pasztellkrétát, és úgy dolgozott. Az elmaradhatatlan, bohém, piros barett alól fáradt, öreg és beteg szemek tekintenek rám, de a művész még így, nehezen mozogva is rendkívül életteli, szuggesztív önportrét készített.

A kiállításon 120 festmény látható. Rippl-Rónai József ennél jóval több művet alkotott. A 150 éves évforduló alkalmából sem egy teljes életművet bemutató tárlat született, hanem egy határozott, erős válogatás, amely további kutakodásra, a festő egyéb helyeken fellelhető műveinek megkeresésére buzdít.

A nap végére megismertem, megszerettem Kaposvárt. Rippl-Rónait, Ödönt, a barátaikat, vendégeiket, a város mulatságos köztéri szobrait, a kicsit hideg külsejű új művelődési házat és a szecessziós épületeket. A galambok pedig még mindig ott fáztak a pályaudvar kövezetén.

Rippl-Rónai 150’ – 150 éve született Rippl-Rónai József – emlékkiállítás
2011. augusztus 13 – december 31.

Kaposvár „AGÓRA” http://www.ripplronai.hu/

Kurátor: Horváth János