A kaptafától távol

„Mentél volna suszternek” – mondta Lukács György nevelt fiának, Jánossy Ferencnek, amikor az a bizonytalanságról panaszkodott. Ez – Vajda Mihály értelmezése szerint – azt is jelentette: édes fiam, én is bizonytalan vagyok, de csinálom. A filozófusi hivatás nem ajánlott azoknak, akik megrettennek a bizonytalanságtól.

A fenti anekdota Vajda Szókratészi huzatban című naplókötetében olvasható. Egy év történéseit lefedő, 2007. május 6-án kezdődő naplójegyzetek alkotják e művet. A feljegyzések egy éven át az Alföldben jelentek meg folytatásokban, végül ezt a „széllelbélelt” naplót a Kalligram közölte könyvalakban.

A könyv olvasónapló és álomnapló is egyben. Vajda minduntalan filozófusokkal álmodik, egyszer Derridával – és kivételként Gyurcsánnyal is. Folyamatosan küzd álomkórjával (január 8-án a valóság és az álom világa teljesen összekeveredik számára), de lustaságával is. Közben fordítja Heidegger Was heisst Denken?-jét, mélázik elfeledett gyermekkorán, zsidó voltán, figyeli erkélyéről a rigókat, és gyakran utazik Németországba.

A bejegyzések közé tizenkét „Szélárnyékban” címmel ellátott kész szöveg ékelődik. Kész szövegnek azért nevezem őket, mert a könyv elején szereplő Heideggertől (avagy „Heidegértől”, ahogy Vajda néha nevezi) származó mottó alapján a „szókratészi huzat” a gondolkodás folyamatos mozgásban levésére utal. A szövegek ez alapján az elmozdulás során készített pillanatfelvételek, melyek kimerevítik a forgószélként kavargó gondolkodás állapotait.

Vajda a napló műfajával a szélben álló Szókratészt kívánja követni. A napló fontos számára, mert irracionális pillanatokat is megörökíthet általa, és nem utolsósorban antidepresszánsként is funkcionál. A napló és a tizenkét beszúrt szöveg sokszor egymásnak feszül, tudatosan ellentmond egymásnak. A filozófus Lukács Györgyről szóló előadása például azt a szöveghelyet szeli ketté, amelyben megjegyzi, nem szabad arról írnia, amiről nem szeret, s felteszi a kérdést: hogy volt képes néhai mestere leírni azt a sok „baromságot” a szovjet irodalomról? Pedig az esszéírás is jól áll Vajdának, hiába feszeng belül, mikor írja. Bár időnként mindenféle felkérésre nekiáll Nietzschét, Kierkegaard-t, Heideggert, Derridát interpretálni, még akkor is, mikor a PIM számára Nyilas Misinek ír fiktív levelet.

 „Az újkor embere nem kinyilatkoztat, hanem beszél, vagyis amit mond, azt mindig fenntartással mondja” – idézi Vajda Bahtyint. Ebben az értelemben ő modern ember kíván lenni.  A naplóíró filozófus-ideálja néhány kulcskifejezéssel megfogalmazható: egy gyötrődő, saját magában kétkedő ember, aki nem jelent ki semmi kategorikusat, ironikus, önmagától is distinkciót tart (erre a magatartásra az író gyakran a „skizofrénia” kifejezéssel utal); úgy csinál filozófiát, hogy nem csinál filozófiát.

Ez azonban csak ideál. Vajda ugyanis sokszor inkább csak „elintéz” dolgokat. (így többnyire az analitikus filozófusokat minden apelláta nélkül, de utalhatunk a jobboldali politikára, Robert M. Pirsig vagy Philip K. Dick regényére is.) és többször számára is releváns filozófiai kérdésekben is így jár el. Ilyenkor a témát letudja pár sorban. Amire a napló hivatottnak látszik, azt mégsem sikerül megvalósítania. Nem mutatja meg, hogy értékesebb a szélben állni, mint szélcsendben. Legföljebb csak illusztrálja, hogy a vélemény folyamatosan a születés állapotában van, azt nem teheti hozzá: ez jobb is így. A gondolat születését, a gondolkodó önmagával való civakodását, (az író kifejezésével élve) az „elmefuttatást” sem igazán sikerül bemutatnia. így nem lehet a „szókratészi huzat” dokumentációja.

A huzat és a szélárnyék (a napló és a kész szövegek) váltakozása lehetőséget biztosít a szerzőnek arra, hogy korábbi véleményeivel, közölt írásaival vitatkozzon. A szerző maga ezeket tartja legfontosabbnak, ezt mutatja a következő tény. Egy olvasói levél azt firtatja, hogy a napló miért nem annyira példabeszéd arról, hogyan lehet egyszerre egymásnak ellentmondó dolgokat képviselni. Vajda válasza az, hogy műve „másról sem szól”. Ehhez képest legtöbbször inkább azt mutatja ki, hogy nincs kedve ahhoz, amivel épp foglalkozik. Tehát sokszor nem vitatkozik, hanem általánosságban elégedetlen mindazzal, amit papírra vetett. A kételkedés, bizonytalankodás is rutinná vagy üres manírrá válhat, erre olvashatók is példák a könyvben.

Ha meg épp van saját szövegeivel folytatott vita, akkor az többször pusztán annak az illusztrációja, amit ki is mond: „az embernek munka közben alakul a véleménye.” Leírt gondolatai sokszor ötletek, melyek bárkinek eszébe jutnak időnként. Hadd idézzem itt Karinthy Frigyest, aki az Utazás a koponyám körül előszavában így ír: „az író elmesél valamit, ami mindenkivel megtörténhetik, abból a rendkívül figyelemre méltó alkalomból, mikor éppen vele történt meg”. Ez nemcsak Vajda ötleteire igaz, de naplóinak történéseire is. ám sokszor tényleg elég okot szolgáltat az elmesélésükre az a „rendkívül figyelemre méltó alkalom”, hogy e történések épp egy filozófussal estek meg.

A naplónak filozófiailag nem az egyes részletekben, hanem folyamatában, a huzat-projektként van jelentősége, ámbátor nem átfogó filozófiai koncepció¹; nem lehet az, hiszen Vajda kerüli az általános kijelentéseket is. Korábban arról írtam, hogy mit nem sikerül a könyvnek megvalósítania. De megvalósítható-e mindez egyáltalán? Ha szemügyre vesszük a kötet mottójául szolgáló idézetet, megláthatjuk, hogy a „szókratészi huzatban állás” értelmében a fent említett célokat lehetetlen kivitelezni. A napló műfaja, mivel magában foglalja, hogy írott műről van szó, nem mutathatja be hűen, milyen is „az elmozdulás huzatában állni”: Szókratész, aki világ életében ebben a szélben állt, következetesen nem is írt semmit.

„Szókratész a Napnyugat legtisztább gondolkodója, követőinek szélárnyékba kellett húzódniuk.” „Mert aki a gondolkodásból eredően írni kezd, az vitathatatlanul azokhoz az emberekhez hasonlít, akik a túl erős szél elől a szélárnyékba menekülnek” – így Heidegger. Vajda a naplóírás segítségével (ha először, vagy legalábbis első naplóinak írásakor még nem is tudatosan) mégis megpróbálja szintetizálni az örök elmozdulásban levést.

Ha igazán írásban akarnánk viszontlátni a „szókratészi huzatot”, az csak úgy lenne kivitelezhető, ha egy megfelelő célszemély agytekervényeire kábeleket csatlakoztatnánk, és tudatfolyamát folyamatosan rögzítenénk egy gépelő masinéria segítségével. Vajdánál a látszólagos huzat is mindig szélárnyékba kerül, vagy szélvédett helyre vonatkozik, abból indul el. Szélárnyékba kerül, mert leíródik, és onnan is indul el, mert arról beszél, amit valaki más leírt.

Hogy milyen mértékben sikerült megvalósítania a lehetetlent? A napló egy kísérlet; nem annyira az „esszé”, mint inkább az „experimentum” jelentésében. Beke László művészettörténész írja a kísérleti filmekről, hogy azok nem a sikerül-nem sikerül dichotómiájában mozognak. „Hogy sikerült? Hát így.” Ez a könyvben végzett kísérletről is elmondható, hiszen, mint azt megjegyeztem, megvalósítása lehetetlen. A huzat-kísérlet adekvátabb megvalósítása mégis várat magára.

Meg kell jegyeznem, hogy kritikámban elsősorban azt igyekeztem megmutatni, hogy a Szókratészi huzatban a szerző attitűdje tekintetében mennyire felel meg címének és mottójának, ezen kívül az implicite felvázolt filozófus-eszménynek. Maga az ötlet, az experimentum és a választott műfaj rengeteg kiaknázatlan lehetőséget hord még magában.

értékelés: 7.5/10

 ¹ Itt Weiss János írásával polemizálok, amely megtalálható az alábbi webcímen: http://www.es.hu/index.php?view=doc;22648

Vajda Mihály: Szókratészi huzatban. Kalligram, Pozsony. 2009. 352 oldal. 2800 Ft.