Kezeletlen menetjegyek

Izgalmas belső utazás, melynek során nézők és táncosok egységet képezve, együtt merülnek el önmaguk mélységeiben. Különböző tudatállapotok, hangulatok jelképes megjelenítése és átélése válik lehetővé – segítségül hívva az orientális mozgáskultúra elemeit. Az előadáson nem csupán a tánc, hanem más művészeti ágak eszközei is szerepet kapnak: versek, különféle zenék, képek, a táncosokból képezett térbeli, élő mandalák. Ezeket erősítik a modern technika vívmányai: az audiovizuális effektek, a lenyűgöző fénytechnika. Különleges élményre invitálja a nézőt a TranszOrient című orientális táncszínházi előadás.

A színház, illetve a színházi élmény újfajta értelmezéséről van itt szó, és bár az orientális táncszínház közel egy évtizedes múltra tekint vissza hazánkban is, a darab mintha csak egy szűkebb réteget érne el és szólítana meg. A hazai hastáncművészet kiemelkedő alakja, Mahasti (perzsa eredetű nevének jelentése: „Te vagy a Hold”, mellyel a nőiség teljes megélésére kíván utalni) a táncművészet és a spiritualitás, az önismeret kapcsolatát kívánja a nézők elé tárni a két felvonásos darab során. Kérdés az, hogy mennyire válik befogadhatóvá a mű azon nézők számára, akik kevésbé vannak tisztában a tánc során megjelenített szimbólumok jelentéseivel. A darabnak több gyenge pontja is akad, ami befolyásolja a megértést, az elmélyülést. A folyamatos technikai malőrökkel tarkított előadás inkább olyan, mintha különálló táncbemutatók sora, gálaműsor lenne, nem pedig egységes darab.

A TranszOrient szó egyben asszociáció is – a Transz Szibériai Vasútra, az Orient Expresszre, azaz arra az izgalmas, belső utazásra, melyet felkínál a nézőknek. Bár az egy útra szóló jegyünk megvolt, hiába hangoztak el a táncokat összekötő versek – Vörös ákos és Révász ági alkotásai –, az egyes részeket követő tapsvihar meg-megakasztotta az utazást. Azzal pedig, hogy a művek felolvasásának kezdésével nem várták meg, míg a nézőtéren csönd lett, nemhogy véletlenül másik vonatra szálltunk volna, hanem olykor le is maradtunk róla. Az előadás programfüzetét végigolvasva láthatjuk, mire váltottunk jegyet: „az emberi kiteljesedés útjára” – egészen a fogantatás pillanatától kezdve, a születésen át, a legtisztább spirituális gondolati szint elérésig az álmok, a vágyak, a szerelem, a nemiség megélésének, önmegvalósító lehetőségének epizódjaival. Maga az út azonban nem tárult fel, csupán az egyes állomásokat ismerhettük meg.

Eközben azonban igen színvonalas műsort láthattunk. A szólótáncok és egyéb, több táncost megmozgató koreográfiák mellett voltak olyan jelenetek, ahol közel ötven táncos volt a színpadon – kezdő hastáncosok, felnőttek és gyerekek háttértáncosként. Az előadás mozgásvilága elsősorban a hastáncból és az orientális népi táncokból építkezett (roma, indiai, afrikai, andalúz), de voltak a klasszikus balett, jazz balett és a modern táncokat idéző elemek is. Az orientális tánc több fajtáját láthattuk: csoportos transztánc, dobszóló, duó, formációk, kardtánc, fátylas tánc. Az előadás jelmezei mindig igazodtak a megjeleníteni kívánt tartalomhoz (úgymint a fogantatás, a születés tisztaságát jelképező fehér színű fantáziaruhák). Az előadás domináns színvilága a csakrák (erőközpontok, energiakapuk) színeihez kötődött: narancssárga, vörös, sárga, zöld, világoskék, indigókék és lila. Előzetes ismeretek hiányában azonban ezek nem mindig értelmezhetőek, csak ha utánajár az ember – ahogyan a koreográfiákban megjelenő szimbólumok (mandala, lótusz) sem tűnik fel az avatatlan szemeknek.

Voltak azonban viszonylag könnyen értelmezhető részek is. A fogantatás pillanatát bemutató jelenetben – A Tojás – egy nő és egy férfi néz farkasszemet egymással, lótuszülésben. Mindvégig mozdulatlanok, szemük sem rebben. A kettejük közötti feszültséget a zene, a nő testében lezajló folyamatot pedig egy körülöttük fátyollal táncoló nő fejezi ki. Lassú tánca a lelki egyesülést, fehér ruhája pedig ennek a mély kapcsolatnak a tiszta, megtisztító voltát jeleníti meg. A zenével tökéletes összhangban – a csúcsponton – fátylát testéről lebontva, immár nagy pocakkal, kismamaként folytatja táncát. A férfi-nő kapcsolat, illetve a nőiség megélésének egy másik formája kerül a színpadra a második felvonás hetedik részében, melynek címe: A test. Az előzőtől eltérően itt a buja nőt látjuk, aki egyedül uralja piros ruhájában a színpadot. Mozdulatai kihívóak, erőteljesek – itt a testen, az érzékeken van a hangsúly. A két jelenet a nőiség talán legfontosabb mozzanatait emeli ki, azt a két dolgot, amitől nőnek érzi magát a nő: a csábítás képessége és az anyaság szentsége.

érdekes kérdés a közönség és a darab viszonya. A nézők összetételét tekintve – a szünetben történt beszélgetéseket hallva – főként a táncosok rokonai, ismerősei töltötték be a nézőteret. Talán azért nem sikerült a spirituális élmény közvetítése, mert csak egyoldalú volt a törekvés. Aki azért jön el egy ilyen darabra, hogy megnézze, hogy táncol a barátnője, vagy hogy megállapítsa: a piros vagy a fehér ruha áll-e jobban a mamának, az nem vár mély katarzist, mert nem az egészre figyel, hanem elvész a részletekben. Ez hat a szereplőkre, általuk az előadásra, a közös utazásra – megváltott jegyünk pedig érvényét veszti úgy, hogy fel sem használtuk.

TranszOrient
– orientális táncszínház –

Mátra Művelődési Központ, Gyöngyös
2009. október 10.

www.transzorient.hu