A kiáltó szó pusztasága

PROTEKT - Csoportos kiállítás a Stúdió Galériában

A PROTEKT címet viselő kiállítás keretében ad teret a Stúdió Galéria négy fiatal képzőművésznek, akik alkotásaik művészi ereje, a sok esetben kritikai, szatirikus hangvétel által „mérnek csapást” a kormány kultúrpolitikájára.

A rögtön a bejárat mellett kézre eső, rettenetesen bonyolultan megfogalmazott segédanyag első mondata szerint a kiállítás a magyar társadalom szétforgácsolt állapotára reflektál.  A brosúra továbbá a töredezettség lényegi okaként a pártpolitikai és ideologikus nyelvhasználatot és elköteleződéseket jelöli meg. Ezek a törések gondolkodásmódokat, a valóságot összefogó narratívákat és értelmezési módokat választanak el egymástól, ezáltal a közéleti diskurzus zárványokba kerül és a párbeszéddel együtt a megértés is lehetetlenné válik. Így könnyen poláris szerkezetekbe merevedik a gondolkodás, amelyből az következik, hogy a hatalom nyelvhasználata erre rá is játszik, ezek mentén határozza meg magát és jelöli azt, hogy mi preferált, védett és mi az, ami nem kívánatos.  Ez a felvetés mindjárt két, egy pozitív és egy negatív gondolati ágat nyitott meg bennem, amelyek a kiállítás aktuálpolitikai, közéleti érintettségéből indulnak ki, és amelyeken érdemes elkalandozni.

A negatív irányban olyan aggályok merülhetnek fel bennünk, hogy itt a gondolatot, az eszmét igen olcsón mérik. A képzőművészet devalválódik, a köznapinál alább kerül: tárgyánál fogva kérészéletű silány köznapi politikai viccé válik. Az éppenséggel elkötelezett közéleti folyóiratok tárcáinak, karikatúráinak színvonala sejlik át a galéria terén, amikor ezeket a tendenciózus, direkt utalásokat látjuk, amelyek azon túl, hogy a regnáló kormány ideologikus sémáit „cikizik”, még egyet „buknak alá”, és konkrét eseményeket, konkrét személyekhez köthető frázisokat tesznek témájukká. 

Azonban a negatívnak van pozitív olvasata, amelyre fel lehet építeni a kiállítás koncepciójának értékét, amennyiben a mércének az alapja éppenséggel a köznapi társadalmi létünkhöz szóló aktualitás művészi ereje. Az alkotások a mindennapi életünk tapasztalataihoz való kacsolódásainak lehetősége megalapozza a közéletiség művészetét, amelynek jelentősége és ereje éppen a jelenben gyökerező relevanciában van, hasonlóképp, mint az akcióművészetek esetében. A kritikai hang kinyilvánítása és így a tudatosság állampolgári kötelesség, a kormány kultúrpolitikájára való direkt utalások pedig ez esetben nem csupán a felelős állampolgárok gesztusai, hanem a kulturális világ hivatásosainak határozott kritikus hangja. A PROTEKT egy mozgalmi kiállítás: amellett, hogy aktuális közéleti kritikai programot hirdet, rendhagyó módon saját emblémával büszkélkedik. Aki a megnyitóra érkezett, matricára nyomtatott emblémákat vihetett magával. A matrica az utcai művészetek, illetve a nyomhagyás gesztusainak egy népszerű formája, így a kiállítás célkitűzése, hogy a köztereken, az abszolút nyilvánosságban szimbolikusan is képviselje magát.

A kiállítás tehát elég jó adottságokkal rendelkezik, megvan az esélye, hogy egy sikeres, nagyhangú, figyelemfelkeltő esemény legyen, most nézzük, hogy ez miért nem valósult meg. Már tettem említést a nyomtatott kalauz bonyolult nyelvhasználatáról. Nagy lendület, mozgalmi hirtelenség van benne, azonban miközben a kommunikáció ellehetetlenülésére, a nyelvhasználat zárványosodására mutat rá, nyelvi keszekuszaságával önmaga paródiájává válik. A mozgalmi nyelvhasználat kulcsa a szimbolikus fogalomhasználat, a magától értetődőség. Mivel az ideologikus politikai kommunikáció is ezt használja, első lépés lehetne ennek dekonstrukciója és egyfajta önreflexióval való újraépítése a kiállítás koncepciójának teoretikus szintjén. Sajnos a kiállítás már az elején a saját lábában botlik el azzal, hogy nem sikerül megteremteni egy könnyen elsajátítható, megérthető és koherens, képzőművészetileg minőségi keretet egy ilyen érzékeny témához. A mozgalmiság lendületéhez pedig nem árt a mennyiség és a vizuális erő, de sajnos e tekintetben sem meggyőző a négy kiállító hat műve az elég kopár, szertár hangulatú galéria terében.

A belépéskor Molnár Judit Lilla Játéktér című installációja fogad bennünket, amely egyben a kiállítás tematikáját legjobban kifejező munka. Ez lényegében egy járóka, amely a kordonokra emlékeztető fa oldalelemekből áll és a belső elkerített részen foltokban régi parketta van lerakva. A kordon az utóbbi évtized szimbolikus erejű közéleti motívumává vált, ebben a művész, az ember egyszerre elszeparálva, elrekesztve és egyszerre védelem alatt áll: megvéd bennünket és egyben a hatalom is védi magát tőlünk. Az egyedüli lehetőségnek az kínálkozik, ha ezt a minimális mozgásteret leparkettázzuk, belakjuk, kidekoráljuk magunknak. Kemény István egy sora jutott eszembe: „Játsszál egyedül, kis majom.” Ez az objekt azonnal átadja a mondandóját, nincs benne direkt közéleti utalás, mindig aktualizálható és éppen ezért tiszta, hatásos.


A művész másik, Silence című munkája még időszerűbb, a tornatermi padon sorakozó tankönyvkupacokba a S I L E N C E betűket véste bele, így egyértelműen az oktatáspolitikára reflektál. Ez egy igazán lényeges téma lenne, amely jó megfogalmazásért kiált, de sajnos ebben a formában nem eredeti és nem is túl izgalmas.

A bejárattól jobbra eső teret erősen uralják a nagyobb installációk, a legdominánsabb Horváth Csaba Árpád Átalakuló emlékmű című szettje. A köztéri emlékmű projektje az emlékművek által magát ünneplő ideológiák esetlegességére mutat rá azáltal, hogy a változó politikai rendszerek emlékművekhez való viszonyulását tematizálja. Ez esetben a kommunista Maróth-csoport által felrobbantott Gömbös-szobor helyén a csoport hősiességének állított, majd megrongált emléktábla emléktáblájának variációit építette meg, a videoanyagban egyértelmű utalással a német megszállás áldozatainak emlékművére. A fából készített emléktábla-kópiákat bekeretezett képek és videofelvétel is magyarázza, ami túl áttétes, és így túl nehezen bontakozik ki a mű gondolatisága. Emiatt kiállított formájában egyáltalán nem egy autonóm alkotás.

A Nemmivoltunk Crew a budapesti utcák szellemes „meghackelése” után nem kevésbé szellemesen Fekete Györgyöt veszi célba Cím nélkül című objektjével. A csapat egy plexi tárlót épített, amelyben a jelenlegi kultúrpolitika Moloch-jának korai mozaik munkáit bemutató könyv pihen. Ezt a könyvet csak a tárlóba épített gumikesztyűkkel lehet lapozni, így az emberek tapintása elől védelembe helyezett könyv sorsa az, hogy a kesztyűn keresztül érzéketlen, durva mozdulatokkal tönkre tegyük.

Borsos Lőrinc háromszor két képből álló Zászló-sorozata az identitással kapcsolatos kérdéseket feszegeti. Az egymásba helyezett szimbólumokat ábrázoló inverz képpárok kiegyensúlyozott, ritmikus sorozatot alkotnak, amely két jó párossal vezeti be a magyar identitás elgondolkodtató kérdéseit, azonban a harmadik, a magyar és homoszexuális identitást tematizáló képpár címe nem várt „gyomrosként” juttatja eszünkbe Kerényi Imre kultúrharcát a „buzilobbi” ellen.

 


Borsos Kiáltó szó a pusztában című másik alkotása egy hanganyag, amely közösülések hangjait tartalmazza. Ez a tétel nem önreferens, a mellé ragasztott nyomtatott papír ad magyarázatot, ami szerint politikailag többé-kevésbé ellentétes nézetű párok hangjait hallhatjuk, megteremtve egy közös nevezőt és eszünkbe juttatva a 60-as évek hippi ellenkultúrájának egyik jelmondatát: „szeretkezz, ne háborúzz!

A kiállítás koncepciója ígéretekkel kecsegtetett, amelyeket többnyire nem váltott be. Elvártam volna, hogy az ellehetetlenült társadalmi párbeszéd lövészárkaira rámutasson és ezekből ki is mozdítsa a befogadót. Ezt a léptéket Molnár Judit Lillának sikerült megteremtenie a Játéktérrel, azonban a kiállítás többi része beleragadt az egyébként jogos, de erőtlen, vagy túl direkt megfogalmazásba.

 

PROTEKT - Borsos Lőrinc; Horváth Csaba Árpád; Molnár Judit Lilla; Nemmivoltunk Crew

Stúdió Galéria

Kurátorok: Margl Ferenc és Sárai Vanda

November 19. - december 5.

Facebook-hozzászólások