A király halála, mint látványosság

Pablo Larraín 2016-ban bemutatott filmjének középpontjában a Kennedy-merénylet áll. Jackie Kennedy nézőpontja felől közelítünk az eseményhez, de nem kimondottan az eseményről tudunk meg tényszerű információkat, hanem annál sokkal érdekesebb megközelítésben láthatunk egy történetet magáról a történetmesélés aktusáról és hatásairól.

A férj halála nem pusztán személyes tragédiaként gyűri maga alá Jackie-t, nagy formátumú, a világpolitikára is hatással lévő eseményként is fel kell dolgoznia, lévén férje az Egyesült Államok elnöke volt, és egy egész nép osztozik vele a gyászban. Emberi mivolta nem teszi lehetővé, hogy felülemelkedjen a személyes veszteségén, mégis azzal, hogy leplezetlen fájdalommal mutatkozik a polgárok -a közönsége-előtt, irányítani tudja azok figyelmét és gondolkodását. A történtek feletti viszonylagos befolyása abból fakad, hogy jelen volt a merénylet pillanatában, és képes visszaadni tapasztalatait. Pontosan tudja, mekkora jelentősége van annak, hogy ez hogyan kerül elmesélésre, mennyire szerkeszti át a történteket vagy fedi fel annak legmegrázóbb részleteit. Mindezt annak érdekében teszi, hogy férjét történelmi jelenséggé, legendává tegye.

Jackie már a merénylet előtt is tudatosan törekszik a nemzeti hagyomány ápolására, a történelemképzésre, s a film részletesen bemutatja a nő eszközeit és gondolkodásának gyökereit. Jackie meglátása szerint azáltal, hogy elmesélésre kerülnek bizonyos események, egy hihető variáns tárul azok elé, akik nem lehettek jelen. Mintha a történtek az elmesélés útján kerülnének át a realitásba ezen emberek számára. Ezzel a motívummal a film, a manipulálható és alapvetően megbízhatatlan valóságra is reflektál, ahol a szerkesztéssel, részletek elhallgatásával és különböző elemek dramatizálásával meg lehet változtatni a narratívát, még egy történelmi tény esetén is.  Ennek megfelelően az eredeti történés mintha elveszítené jelentőségét, és a mesélés útján képződő produktum venné át a helyét.

Az elnök felesége már korábban felismeri a TV jelentőségét ebben a folyamatban, és történelemképző tevékenységének szolgálatába állítva hatalmas tömegeknek enged bepillantást a Fehér Házba, amely maga is a nemzeti öntudat jelképévé válik munkája során. Szeretné megmutatni, hogy ott valódi hús-vér emberek élnek és munkálkodnak az amerikaiak érdekében. Hétköznapi tárgyakon és apró részleteken keresztül mutatja be otthonukat, hogy a nézők valóban sajátjuknak tudják érezni azt, ezáltal valódi kapcsolatot alakít ki nép és elnök között. Jackie hasonló okokból érzi szükségesnek bemutatni Lincoln hétköznapi tárgyait, amelyekkel könnyebben lehet fogódzót találni a nagy formátumú személyiséghez és cselekedeteihez.

Jackie tisztában van azzal, hogy a tárgyak, melyek az eszméket reprezentálják, sokkal tovább fennmaradnak, mint az emberek, de a tárgyszerűség saját házasságában feszültségek forrása, mivel férje már életében történelmi portrévá kezdett válni. Az elnöki pozíció elkerülhetetlenül magával vonta az átlényegülést, amely miatt már nem volt lehetséges hétköznapi emberként gondolni Kennedyre. Ez a performansz-szerűség kiterjedt a család életére is, és a közéleti szerep kiszorította az őszinte családi szerepvállalást.

Jackie a férje halála után magát próbálja az események rendezőjének pozíciójába helyezni. Amellett, hogy tudatosan meséli a történetet, magában hordozza a vágyat annak megértésére, amely számára csak úgy képzelhető el, hogy teljesen magáévá teszi azt. Próbálja összegyűjteni a merénylet azon darabkáit, melyekre nem volt rálátása. Ezért rögtön a merénylet után, még a férje vérétől foltos ruhában, zavartan kérdezgeti a közelében lévő embereket a jelentéktelennek tűnő tényezőről, hogy milyen kaliberű fegyverrel adhatták le a lövést. Számára az ilyen apró részleteken keresztül vezet az út a megértéshez. A későbbiekben is próbálja megismerni mások eltérő nézőpontú tapasztalatait az eseményről, ezért kezdi el faggatni az ügynököt, aki az elnöki kocsit kísérte a merénylet pillanatában, és még az az igény is felmerül benne, hogy Oswalddal, a merénylővel is beszéljen, annak érdekében, hogy teljesen birtokába kerülhessen a történteknek. Eközben pedig Oswald maga sem lehet biztos abban, hogy megölte az elnököt, míg azt fel nem fedik számára a sajtó emberei. Ez jól ábrázolja az eredeti esemény bizonytalanságát, amíg az elmesélésre, egyúttal érvényesítésre nem kerül.

Jackie már a kezdetekben próbálja azonos rangra emelni Kennedyt az elődjeivel, a legfőbb például pedig Lincoln szolgál. Cselekedeteit attól való rettegése motiválja, hogy férje a feledésbe vész. Amikor a koporsót szállítják vissza a Házhoz, a sofőrrel folytatott beszélgetés során derül ki számára: az még nem elegendő az emberek emlékezetében való fennmaradáshoz, hogy valakit megölnek az elnökség alatt. A név fennmaradása és a hatalom szentesítése érdekében nagy horderejű események feloldása szükséges, csakhogy Kennedy elnöksége alatt már nem mentek végbe olyan történelmi látványosságok, mint egy polgárháború lezárása, vagy a rabszolgaság eltörlése. Ez az eseményhiányból fakadó paranoia válik az obszesszió hajtóerejévé, az attól való félelem, hogy Kennedyre csupán a jóképű tévéelnökként emlékeznek majd. Emiatt Jackie a merényletben és a gyászszertartásban igyekszik megragadni azt a motívumot, amely a mítoszépítéshez szükséges. Közben Jackie-nek a kópia-tudattal is meg kell küzdenie, hiszen az általa megvalósítani kívánt látványos temetési menet csupán Lincoln nagyságára áhítozó gesztus.

Jackie-nek rá kell ébrednie arra, hogy nincs uralma a történtek felett, annak nagysága összenyomja őt, és maga is csak egy bábuvá válik a történelemben. Mégis megnyugvást tud nyújtani számára a pappal folytatott beszélgetés, mely során szép párhuzam alakul ki a bibliai történet és Jackie helyzete között. A Jézus által meggyógyított vak is pusztán eszközül szolgál, hogy az isteni akarat láthatóvá váljon a világban. Nem ő maga válik az isteni akarattá, csupán felületként szolgál, amely magán hordozza azt.

A film jól reflektál Jackie eszközszerűségére, mégis hiányérzetet kelt, hogy a Natalie Portman által alakított karakterben nem megy végbe a felismeréssel összekapcsolható változás, ezt nem tudta artikulálni a színésznő. Portman a történetnek megfelelően merev játékmódot hozott, de az állandóan elkínzott hanghordozása egy idő után kissé terhessé válik. Szintén elmondható a Mica Levi által jegyzett filmzenéről, hogy helyenként jól működik, de egyhangú lesz a film végére. Ami igazán érdekessé tudja tenni az alkotást, az Noah Oppenheim forgatókönyve: átírja a történelmi portréfilmek szabályait és nagy szenvedéllyel beszél a történetmesélés aktusáról, ahol a prezentálás módja nagyobb jelentőséget kap, mint maga az esemény.

Jackie

amerikai-chilei-francia életrajzi dráma, 100 perc, 2016

Alkotók

Rendező: Pablo Larraín

Forgatókönyvíró: Noah Oppenheim

Operatőr: Stéphane Fontaine

Zene: Mica Levi

Szereplők

Jacqueline Kennedy: Natalie Portman

Robert Kennedy: Peter Sarsgaard

Nancy Tuckerman: Greta Gerwig

újságíró: Billy Crudup