A koncepció diadala

Október huszonhatodikán nyitotta meg kapuit Magyarország első Cézanne-kiállítása. Az eseményt a kritikusok és a szakemberek többsége fordulópontként jelöli meg a hazai művészeti életben, amelyre nem csupán a nagyszabású szervezés ad okot, hanem a koncepció és a minőségi kivitelezés is.

Geskó Judit művészettörténész volt az, aki megálmodta és megszervezte a kiállítást, melynek koncepcióját a rövid cím nagyszerűen magába sűríti. Kutatóterülete a XIX. századi francia rajzművészet és gyűjteménytörténet; e kiállítás által azt kívánta bemutatni, hogy miként hatott Cézanne-ra a környezete és elődeinek művészete, s ebből a tapasztalatból kiindulva miként lépett túl a hagyományon és vált a modern művészet egyik vezéralakjává. Ahhoz, hogy ez a kiállítás ily módon létre tudjon jönni, hosszadalmas előkészületekre és a világ múzeumainak közreműködésére volt szükség. A kurátor öt éven keresztül dolgozott azon, hogy az itt megjelenő közel száz Cézanne-alkotás megjelenhessen, nem beszélve arról a megközelítőleg negyven másik műalkotásról (legyen az szobor, rézmetszet, akvarell vagy olajfestmény) mely más, olyan nagy művészek keze által készült, mint például Raffaello Santi vagy Eduard Manet. A festmények többek között a párizsi Musée D’Orsay és a Louvre, a londoni British Museum, a chicagói Art Institute, és a moszkvai Puskin Múzeum gyűjteményéből érkeztek.

A kiállítás természetesen a már megszokott három nagy teremben kapott helyet, ahol a Szépművészeti Múzeum nagyszabású időszaki kiállításait rendezni szokta. A pozitív kritikáktól hemzsegő sajtónak és a lelkes beharangozásnak köszönhetően az ember szívremegve lép át a jól ismert távirányítású üvegajtón, hogy a klimatizált terembe érve maga is átélhesse azt a múzeumi keretek közé szorított csodát, amiről mindenki beszél.

A bejáratnál gondos és nagyméretű feliratok ismertetnek meg bennünket a tárlat felépítésével, amely többé- kevésbé logikus szálon vezeti végig a látogatót Cézanne tanulóéveitől a tájképek témakörén át, egészen a tudománytörténeti megközelítésig. A művész rövid életrajza sem hiányozhat innen, amivel valamely különös oknál fogva a kijáratnál még egyszer szembe találja magát az ember.

Nicolas Poussin : Phókión özvegye összegyűjti férje hamvait (1648)

Rögtön az elején az egyik legnevezetesebb festmény tárul a szemünk elé, mégpedig az 1886-ban készült tájkép, mely a Montagne-Sainte-Victoire-t ábrázolja egy pálmával. A festmény egyik oldalán Nicolas Poussin (1594-1665) metszete látható, a Táj Phókión hamvaival, másik oldalán pedig Georges Braque (1882-1963) Park Carriéres Saint Deritban című alkotása került kiállításra. Gyakorlatilag e három művön keresztül könnyűszerrel szemléltetésre került a teljes kiállítás koncepciója; tudniillik, hogy Poussin, az előd, miként hatott Cézanne-ra, illetve Cézanne újszerű látásmódja hogyan hatott a jövő kubista generációjára. Tetszetős és látványos megoldás ez, mely a kiállítás további szakaszait is végigkíséri.

Ez, a műveket párhuzamba állító megoldás azonban nem minden esetben tudott ilyen szemléletesen és legitim módon érvényesülni. Erős túlzásnak érezheti az ember például egy XVII. századi, fákat ábrázoló rézmetszetet előképnek kiállítani egy olyan egyszerűen megfogalmazott tájkép mellé, mellyel talán annyiban hozható összefüggésbe az előbbi, hogy az is fákat ábrázol, csak úgy, mint művészek ezreinek tájképei. Cézanne alkotása ráadásul a Jas de Bouffant gesztenyéit ábrázolja, 1871-ből, és sem kompozíciójában, sem megfogalmazásában nem látszik rokoníthatónak a kiállított metszettel.

A látogató nem csupán Cézanne művészetéről kaphat képet, de betekintést nyerhet a kortárs művészeti életbe a festő barátainak, iskola- és kortársainak kiállított művein keresztül. Megtaláljuk itt például Philippe Solari szobrát, amelyet Cézanne-ról készített 1904 körül. A nyers megmunkálású alkotás a festőt mint álmodozót ábrázolja, állát kezével meglehetősen eltúlzott, kicsavart pózban támasztva, egészen az iróniáig tágítva a címben foglaltakat. Fontos még az az itt látható Poussin-mű, mely az Egy művész műterme címet viseli. Ezen jól tanulmányozható az a módszer vagy elgondolás, amely szerint a természet minden formáját a kúpból, a négyzetből és a gömbből kell levezetni. Azért is fontos ez az elv, mert nem csak Cézanne-ra volt nagy hatással, de a kubista művészek formaredukciós törekvéseire is.

A második teremben különböző festői témák szerint rendezték el a bemutatott alkotásokat. Itt olyan nagyszerű műveket láthatunk, mint az Almáskosár címet viselő 1893 körül keletkezett csendélet, ahol tökéletesen érvényre jut Cézanne festészetről alkotott filozófiája. A festmény bár színek által jól összefogott, mégis úgy érezzük, hogy az egészet feszültség járja át; szétesőben van, amit annak köszönhet, hogy a tárgyakat eltérő nézőpontból festette egymás mellé a festő. A kosár is olyan, mintha le akarna esni az asztalról. Intenzív és nagy színfoltjai is tovább fokoznák a feszültséget, ha nem lennének ilyen harmonikusan egymáshoz illesztve.

A tárlaton a sok szobor, akvarell és festmény között úgy érezzük, hogy valósággal elkényeztetik a látogatót. Még Cézanne egyik rajzfüzetét is megtekinthetjük; virtuálisan pörgethetjük végig lapjait, melyeken biztos kézzel felvázolt alakokat és tájakat fedezhetünk fel. Nem hiába kelti azt az érzést az emberben a kiállítás, hogy itt bizony minden apró részletre kínosan ügyeltek a szervezők. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a messzemenőkig részletező kis leíró táblák az egyes képek mellett. Érdemes azonban azt is megfontolni, hogy a gyakorta túláradó rajongásról árulkodó leírásokat nem feltétlenül akarja a látogató esetlegesen egynél többször is, szóról-szóra visszaolvasni. A kis táblákat tanulmányozva akaratlanul is olyan érzése támad az embernek, hogy esetenként túlságosan személyes hangvételűre sikeredtek, s talán az afölötti erőlködéstől is ráncba szalad a homloka, mikor egy sziklába és egy fába próbálja belelátni a nagymester elfojtott szexualitását, melyet az értelmező fennen hirdet az egyik festmény melletti táblán.

Esetünkben tehát összességében egy szerencsésen megválasztott koncepció társult egy többé-kevésbé sikeres kivitelezéssel, ahol csupán néhány apró hiányosságot fedezhet fel a látogató, s melyeket talán könnyűszerrel el is feledtet a kiállított festmények páratlan változatossága és lenyűgöző élettelisége. Mindenképpen érdemes rászánni azt a másfél-két órát, melyet életünkből igényel.

Cézanne és a múlt − Hagyomány és alkotóerő
Szépművészeti Múzeum
2012. október 26. – 2013. február 17.
Kurátor: Geskó Judit