Kosztolányi-pályázat

Kosztolányi Dezső születésének 125. évfordulójára emlékezett a KuK és az Esztétika Tanszék. Pályázni lehetett minden az emlékévhez kapcsolódó esemény kritikájával, illetőleg helyet kaphattak Kosztolányival kapcsolatos oldottabb műfajú írások is.

Az alábbiakban a helyezettek írásait közöljük:
1. helyezett: Papp Máté: "Micsoda útjaim..." (Pacskovszky József: Esti Kornél csodálatos utazása)
2. helyezett: Kinyik Anita: Utazás Desiré retinája körül
3. helyezett: Papp Emese: A monitor képkeretében Kosztolányi nézi magát,
valamint
Kadlót Nikolett: Mindenkinek jelent valami fontosat (Kosztolányi 125 - Petőfi Irodalmi Múzeum, 2010 március 26.)

Papp Máté

„Micsoda útjaim…” (Pacskovszky József: Esti Kornél csodálatos utazása) 

„Micsoda útjaim voltak nekem
 - szólt Desiré -
most, hogy emlékezem…” 

Esti Kornél útjai kifürkészhetetlenek. Rejtekben járó léptei éppolyan követhetetlenek, mint Szindbád kalandozásainak bottal ütött nyomai. Krúdy lélekhajón szálló hőséhez hasonlóan Kosztolányi fiktív figurájának alakja is az álom és az emlékezet ködébe vész. Pacskovszky József filmje¹ igen szépen és érzékletesen próbálja megragadni a legendás novellaciklus világának homályos derengését. Láttatni tudja, s egy-egy pillanatra fel is lebbenti ezt az egyre sűrűsödő, sötétedő ködfátyolt. A mozgóképek hangulatosan elevenítik meg a fejezetek lírai prozódiáját, abszurd fricskáit és gúnyosan drámai humorát. Mindeközben pedig kirajzolódik Esti Kornél sziluettje; mégpedig olyan körvonalak mentén, melyek Kosztolányi személyével mossák össze a mű „egyetlen hősét”. Nem csoda a rendező azonosító gesztusa, hiszen a történeteket mesélő, névtelen elbeszélő „egy napon született” megidézett/önmagából kivetített barátjával, könyvének főszereplőjével, aki a szerző másik énjeként, lényének rosszabbik részeként, önálló életre kelve költözik be alkotójának tükreibe. Úgy tűnik, örökre…

„Micsoda egy zűrzavar, hány tévedés,
tán hazudtam is, és volt egy kevés…
És volt egy kevés, nem is tudom,
hogy is nevezzem azt…
Talán volt egy két este,
ami nincs megnevezve…” 

A filmbeli Esti alteregói azonban alapvetően nem egy megahasonlott, kettős tudatú egyén egymással feleselgető feleiként szerepelnek. Helyettük egy ifjúsága hajnalára kelő, ébredező, illetve egy, az élete delén túl lévő, álmosodó embert ismerhetünk meg, akiket egy sors kö(l)t össze. Az első utazására készülő, valamint a „megnevezetlen esték” emlékébe merülő Kornélban az ábrándozó fiatalság és a kiábrándult felnőttkor élményei kerülnek egymással szembe. A tér és az idő különböző pontjairól induló vonatok ugyanazon sínen futnak a másik felé. Az utasok pedig (a látszólagos távolodás ellenére) egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A tükörmély éjben zakatoló szerelvények összeütközése elkerülhetetlennek tűnik. Végül – csodával határos módon – mégsem történik baleset; a vonatablakon kihajoló kamasz s a fülkefényben hallgató férfi csupán elsuhan egymás mellett…

A fiatal Kornél vasúti kocsija az olasz tengerpart felé robog. Az állomások között ingázva a fiatal Esti számos kabinba és utazó lélekbe nyer betekintést. Úgyszólván az életre vált jegyet. Döntő fontosságú élmények érik: mindenekelőtt szerelmes lesz, aztán első ízben csókolja szájon egy lány, később pedig (a kalauz bölcs ösztönzésére) elhatározza, hogy író lesz. Felfedezi a „csók rejtélyét”, s életét annak megfejtésére teszi fel, no meg persze a költészet művelésére, amely a lét végső kérdéseire adja meg a válaszokat, s amely képes megörökíteni a múlandó lét pillanatait. Ezen elhatározások reményében vág neki a tengernek. Az eltékozolt évekről számot adó, középkorú költő egy külföldi írótalálkozóra igyekszik, ahol egy titokzatos úri hölgy meghívásának is eleget szeretne tenni. Az invitáló azonban nem a kiváló író, Esti rajongója, hanem a végzet asszonya, aki „halált hozó találkozóra” hívja őt. A randevú alkalmából felkötött csokornyakkendő egyre fojtogatóbbá válik, az idősödő Kornél tükörbetört arcai pedig hirtelen lehunyják a szemüket. A vonat lassan befut a végállomására.

Az „ásító sikátorok”, a bohém kávéházak, a rejtélyes szállodák, és az üres szerkesztőségek lakója, Esti Kornél elvesztette mindenét. Narcisztikus fellengzőségével és önző szenvedélyével mindenkit elűzött maga mellől. Teljesen magára maradt. Szeretői elmaradtak, csupán az ismeretlen rajongók hűségesek hozzá. A halálos beteg feleségéért aggódó barát, Sárkány panaszát sem tudja meghallgatni; a részvét csöndje helyett legújabb versének fennhangon való elszavalásával foglalkozik. Amikor elhunyt szerelme, a bájos színésznő, Hruz Krisztina egy éjszaka meglátogatja, a haláltól rettegő költő elhúzza kezét a (kiszabott időre) visszatérő kedves érintése elől, majd kibámul az ablakon, mire a szellem tovatűnik. Esti fél az elmúlástól, de az élők közt sem találja a helyét. Különösebben nem zaklatja fel semmi, már a könnyű kalandok és az írói sikerek sem vigasztalják. Mikor vonatának fülkéjében és folyosóján feltűnnek múltjának megöregedett alakjai, fel sem akarja őket ismerni, s úgy látszik, mintha azok is átnéznének rajta, nem vennék észre őt. Mintha árnyékká vált volna…             

Az első csókot adó kislány mamája (akibe Kornél harminc évvel azelőtt szerelmes lett) megnémult; Esti kétségbeesett kérdéseire csak könnyet őrző szemei felelnek. A csábító bécsi asszony egy katonatiszttel jelenik meg újabban, megcsalva ezzel a költő hazug rajongását. Másik, ifjúkori szerelme, a német pincérnő már hiába próbálja újraéleszteni benne a szerelmet. Utolsó kísérlete a szenvedély rejtélyének feloldására a „mézes cukrászsüteményhez” hasonlító lányhoz, Kücsükhöz kapcsolódik, akinek – egy csók ellenében – rögtönzött nyelvleckét ad: az általa legszebbnek vélt (török eredetű) magyar szavakra tanítja. Végső elkeseredésében elhatározza, hogy „véletlenül kiesik a vonatból”, ám az egyik kalauz megmenti őt. Esti esetlenül hálálkodik, ám amaz bábeli, zavaros nyelven oktatja ki őt. A szavakat egymásba ölteni képtelen költő nem ért semmit. A vonat pedig az éjbe veszik bele…

„Ha én meg nem nevezem, más senki sem
meg nem nevezi azt a kevés,
azt a kevés, nem is tudom, hogy micsodát,
amiben voltam szereplő...”

Nem volt véletlen a bevezetésben említett Krúdy-Kosztolányi párhuzam, hiszen Pacskovszky Esti Kornél-adaptációja sok szempontból rokonságot mutat Huszárik Zoltán Szindbád-filmjével. Nem csak az emlékezés álomszerű folyamatának képi megjelenítésében, az asszociatív montázstechnika alkalmazásában hasonlít e két alkotás. Abban az atmoszférateremtő díszletezésben és érzékeny színészvezetésben is megegyeznek, amelyek nemcsak stilizálják, hanem meg is elevenítik az irodalmi anyag alakjait. A film ilyenfajta színeváltoztató képessége által az egyes események új szintre emelődnek, más fénytörésbe helyeződnek. A ködevő Esti Kornél így juthat el az örök, „nappal egybegyúrt” tengerhez. A rendező értelmezésében (Kosztolányi szelleméhez hűen) a költő elnémulásával és ködbe veszésével mégsem egy felesleges, tollforgató naplopótól szabadult meg a világ, hanem valami többtől. Esti Kornél messze-hangzó, felszínt kacagó, mély fölött derengő énekétől…

„… márpedig, ahogy ez kinéz, megnémulok, és az a kevés is tűnni fog…
Az a kevés, nem is tudom, hogy hívjam azt…
Talán csak így: volt egy-két este.”²    

¹ Esti Kornél csodálatos utazása, 1994. / rendezte: Pacskovszky József; író: Kosztolányi Dezső, szereplők: Erdély Mátyás, Máté Gábor, Igó Éva, Németh Gabriella, Dunai Tamás; operatőr: Gózon Francisco

² A kiemelt idézetek Cseh Tamás és Bereményi Géza „Desiré megnémul” című dalából valók

Kinyik Anita
Utazás Kosztolányi retinája körül 

1936 decemberében Karinthy Frigyes kenyeres (és boros) pajtása, Kosztolányi Dezső halálára A zöld tinta kiapadt című gunyoros írást adja közre, melyben fütyül a nekrológ műfaji sajátosságaira, kenet helyett nevet. Mint kiderül az írásból, a címet még halála előtt magával Desirével együtt eszelte ki, összeesküdtek a játék jegyében ezek ketten. Kijátsszák az olvasót, hisz az nem azt kapja, amit gondolt. De végül fejcsóválva somolyog. Desiré, Desiré…

2010 márciusában, Kosztolányi szülőhavában csak úgy sisteregnek a pennák, ontják a sok értekezést, kritikát, előkerülnek a régi tulipántos ládikákból a még sohasenem látott Kosztolányi-firkák. Kerekasztalt ülnek, virtuális teret adnak, tematikus műsorral vagy számmal emlékeznek, felolvasnak, előadnak, szavalnak, kiállítanak…, hisz rendkívül hangzatos címkét ragaszthatnak: 125 (100 + 25!) éve született Kosztolányi Dezső, költő, író, műfordító, publicista, férj, szerető, patetikus, cinikus, szegény, gazdag, ateista, égbekiáltó. A Desiré-befőttet tehát szigorúan csak ünnepi alkalmakkor lehet megbontani, 25, 50, 100, 125 és 150 évenként, addig meg eláll, hisz köztudomású: Kosztolányi életműve időt áll.

Azok ketten biztos jót derülnek odaát. De vagyunk páran idekinn is. Az emlékezés, tiszteletadás természete valahogy nem a nagybani, a nyilvános, a kitett, kirakott, a kirakat. Ez cirkusz, amaz meg rítus.

Maga Desiré „azok arcmását faragta ki, akikhez kedv és hála vonzotta.” Tehát a faragás mindig előfeltételezett egy találkozást nála, benne. És ha történik valódi találkozás, akkor az írás már vallomás. Ki mer vallani, vállalni manapság? Inkább összegyűjti egy csokorba Kosztolányi összes utcalányos írását, kiemelget leveleiből pikáns részleteket, kiad egy kötetet, s elégedett. Ha mindenki vallana, akkor volna kollektív az emlékezés. Hány Desiré-szerető búvik meg kályha mellett, erkélyen cigarettázva, kávéházban üldögélve, presszóban fröccsöt döntve. Hány kecses ujj, finom kézfej pihen Kosztolányin, hány éhes szem csügg sorain… Viszonyuk van vele, találkozgatnak, de ez még nem találkozás, mert nem vállalják fel, nincs szentesítve. Pedig a szentesítés könnyít az emberen, felszabadulhat általa…

E sorok írója úgy határozott hát, könnyít magán. Feltárja ország-világ előtt Desirével való viszonyát. Nem jólfésült frizurája, vagy szenvedélyes szavai ragadták meg, nem is panaszai, vagy számadása, még csak nem is örökké mesélős kedve, hanem eleven szeme, s ahogy nézni tudott vele, „jó szeretettel, gyönyörködve”. S ez a nézés nem válogatott, mindegy volt, hogy a célszemély szürke nyelvtanítónő-e vagy primadonna, rikkancs vagy diplomata, gyermek vagy meglett, mert ebben a nézésben maga az elnézés is benne volt. Sőt, Desiré kacsintott, mindenkinek cinkosa volt! Nem tört pálcát a „fül mögött vajasok” felett, talán, mert neki is akadt ott a kispolcon. Desiré, Desiré…

Van mentsége! Ha létezik Erósztól megszáll(ot)t ember, akkor Kosztolányi az volt. S nem csak a nő iránti mohó-csodáló figyelme árulkodik erről, meg ínyenc érzékei, mániája mindenek előtt a tiszta forma. Fia, Kosztolányi Ádám írja visszaemlékezéseiben, hogy apja jobban elítélte az ízléstelenséget, mint az igazságtalanságot. Mintha azt hirdetné ezzel: egyedül a formának lehet valódi igazsága, tehát a művészet igazabb/igazibb, mint a való. Azaz Kosztolányinál az esztétikum (a) mindenható. Tehát az olvasó ismételten becsapva érezheti magát, ha Kosztolányin keresztül kíván közelebb jutni egyetemes igazságokhoz – amit kaphat, az egy emberes adag emberi; egy bohó, de rendkívül szeretetreméltó még csak nem is világnézet, inkább aspektus. Egy éjjeli lepke bizonytalan verdesése fényforrástól fényforrásig. De nem rohanni kell a hálóért, nem nagyítóval kell vizsgálni pettyeit, nem kell reflektor, csak nézni kell, szelíden, bizonyos távolságból, halovány fénynél, úgy, ahogyan ő is kémleli lehetőségeit, s a többi verdesőt.

Mikor tehát születésének 125. évfordulóján Desirére emlékezünk, az esztétika elvét kell vezérfonalunkká tennünk, s hagyni, hadd maradjon Ő az, ami, „zárt, egész és titkos.”

Papp Emese
A monitor képkeretében Kosztolányi nézi magát

A „tintás becsvágyat” az ujjbegyek becsvágya váltja fel, pár lépés helyett pedig pár leütéssel fogad bennünket a „link alak”, K. Dezső. A képernyő előtt ülünk. Százhuszonöt év távlatába lépünk, AnJou, Costo, Desiré, Lehotai, és Wunder Gusztáv a bejáratnál. Az ő álneveik alatt rejtőznek azok az útépítők, akik virtuális sétára hívnak bennünket. Beletekintünk a monitor képkeretébe.

Nem szokványos emlékezés az ilyen. A világháló terében költi fel a költőt. Az internetes napló 2010. január 1-jétől készül. Szó szerint megidézi Kosztolányit verseivel, leveleivel, elbeszéléseivel és a naplójából való részletekkel. Ilyenkor a bejegyzések Desiré nevén történnek, amikor csak a költő beszél, saját hangján, saját művein keresztül. A Kosztolányi Dezső tér blogja bemutatja azokat az eseményeket, amelyeket ebben az évben rendeztek a költő tiszteletére. Ötvennégy bejegyzés született az év kezdete óta, amit öt oszlopos tag ír, a fent említett álnéven megjelenő kutatók, akik a virtuális bejáratnál fogadták az olvasót. 2010. január 7-én például a Kosztolányi kritikai kiadásán dolgozó csoportról tudósítanak.

„AnJou szereti Desirét”, folyamatosan párbeszédben van vele, álmában mindig találkoznak, együtt dohányoznak, szívják a tavasz illatát, Firenzébe utaznak, hasonmásokat idéznek meg, és mély baráti beszélgetéseiket a boldogság és az írás témája is meghatározza. Tizenhárom bejegyzéssel a második helyen áll, tudósít az író életében fontos szerepet játszó művésznőkről, táncosokról, színésznőkről. A szintén Kosztolányi álneve alatt publikáló Lehotai jelenik meg legsűrűbben bejegyzéseivel. Vele együtt lépkedhetünk a „szűknek érzett poros Szabadka” utcáin ­– Desiré otthoni kultuszát figyelve –, ahol „a referencia helyi bája is mozgásba lendül.” (Hózsa Éva szavait a Kosztolányi kultusza a Vajdaságban című bejegyzésből). Ellátogatunk az immáron tizenkilencedik alkalommal megrendezett Kosztolányi Dezső Napokra 2010. március 25-től március 29-ig. Lehotai invitál a vajdasági kirándulás bemutatására, és a Szabadkai Színház előadására is. A budapesti Vígszínházban megrendezett előadásról kétszer is tudósít, bemutatja a kritikai kiadáson dolgozó kutatócsoportot, a Várnegyed Galériában megrendezett emlékkiállítást, de szívén viseli a kereskedelmi csatornákban „slendrián” módon megidézett „sztoikus mester” (Orbán Ottó: K. Dezső) link alakját is.

Kosztolányi Dezső Desiré néven szintén bejegyzéseket készít: verseivel, leveleivel, elbeszéléseivel bekerül a jelen idő terébe, valósan sétálgat a bejegyzések között, társalog és a kirakatok tükrében nézelődik. Színdarabokba, folyóiratokba, könyvekbe tekint, és a tükörből vagy felismeri magát, vagy idegen „Lidércként” csodálkozik az őt bemutató alakokon, önnön tükörképén.

Wunder Gusztáv Retró rovata háromszor szólítja meg az olvasót, mindhárom alkalommal egy már megírt elemzés saját olvasatával képviselve az író iránti indulatait. Ő beszél Kosztolányiról, a kritikusról. Kivehető szavaiból, hogy benne nem az „esztétikus embert” kedveli.

A képernyő „élő papírlapja” állandóan kiegészíthető kommentárokat vár. Bárki csatlakozhat, ha játszótárs akar lenni. Az internetes napló teret enged a szubjektív megnyilvánulásnak, és álneves rejtekezéssel „alkotó módjára felfogott tudományossággal” építkezik. További jó utazást kívánunk, most május 8-án, akinek van kedve, járjon örömmel a Kosztolányi Dezső sztrádán, e virtuális lugasban.

2010. január 1-jén, amikor költőnk útnak indult, nem gondolta volna, hogy egykor majd imája teljesül. „Istenem, add, hogy földi mivoltomban… folyton ingadozó kilóimmal egészen megsemmisüljek, s egészen papírrá változzam. De ne legyek olyan papír, melyet egerek rágnak, hanem élő papír, mely, valahányszor kezébe veszi az olvasó, felpöndörüljön a tenyere és vére melegétől, új életre támadjon az ő életétől, mely titokzatos összefüggésben van az én már rég elmúlt s még mindig ható életemmel. Engedd tehát, hogy ahhoz az eleven papírhoz hasonlítsak” (Kosztolányi Dezső A költő imája című írásából).

Desiré 1935-ben nem tudhatta, hogy az „élő papír” nem a kéz melegétől pördül majd fel. A „papírt” ugyan a monitor keretezi és egér valóban nem rágja. De a kéz mutatóujja alatt megszelídül, és az internetes labirintuson keresztül úgy vezeti, hogy az hűséges tekintetétől melegszik.

http://kosztolanyidezsoter.blog.hu

Kadlót Nikolett
Mindenkinek jelent valami fontosat (Kosztolányi 125 – Petőfi Irodalmi Múzeum, 2010. március 26.)

Rendhagyó születésnapi rendezvénynek adott otthont március 26-án a Petőfi Irodalmi Múzeum. A 125 évvel ezelőtt született Kosztolányi Dezső tiszteletére gyűltek össze irodalomkedvelők és művészek. A kávéházi miliőt nemcsak a színpadon található kellékek, asztalok biztosították, hanem Darvasi Kristóf zongorajátéka is, aki közismert kabaréslágerekkel és dallamokkal örvendeztette meg a hallgatóságot. A hangulatteremtésből a közönség sem maradt ki: a meghívón feltüntetett kérésnek eleget téve minden vendég színes csokornyakkendőt viselt.

Az est házigazdája Lackfi János költő volt, aki Gergely Ágnes szerint még a frizuráját is megkosztolányizta. A születésnapra érkező vendégek között kortárs írók, költők és irodalomkedvelők szerepeltek, akik versekkel, zenével, fényképekkel vagy anekdoták felemlegetésével köszöntötték az ünnepeltet. A vendégek a költő sokrétű személyiségének egy-egy részletét villantották fel: Vörös István Kosztolányi nyelvi játékairól és az átírásokról mesélt, Gergely Ágnes a műfordítás útvesztőiről beszélgetett Lackfi Jánossal, és Kosztolányi badarverseit idézte. Fenyő D. György, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola vezetőtanára nemcsak az Aranysárkányról szóló előadásában, de megjelenésében is Novák Antal alakját idézte elénk. A regény utolsó előtti fejezetét taglalta, amely szerinte a könyv legszebb és legszomorúbb része is egyben. Vathy Zsuzsa a költői infantilizmusról mesélt, s ennek bemutatására egy karcolatot olvasott fel. Később Kántor Péter Kosztolányi és Karinthy közismert barátságáról, egymás ugratásáról és az eleven, személyes irodalmi életről beszélt, amely szerinte jelenleg hiányzik a mai irodalmi közéletből.

Rövid szünetet követően Szabó T. Anna mesélt arról, hogyan kedvelte meg Kosztolányi költészetét, majd a Bús férfi panaszaiból és saját kötetéből olvasott fel. Fráter Zoltán kritikus eredeti nézőpontból – képleírásokon keresztül – mutatta meg, hogy számára hol helyezkedik el a magyar irodalomban Kosztolányi Dezső, majd a költő műveinek aktualitását bemutatva felolvasta a Pacsirta rövid összefoglalását szleng változatban. Dávidházi Péter irodalomkritikus a Halotti beszéd című vershez írott kommentárjával érkezett, amelyben arra tett kísérletet, hogy a nézőpontokra, s a versben szereplő halott nemére fényt derítsen. Véleménye szerint a semleges hangnemnek köszönhetően minden olvasó végrehajthatja saját behelyettesítését. Veres András irodalomtörténész a rímfaragó Kosztolányit idézte elénk, s egy Csacsikosárral érkezett. Egressy Zoltán drámaíró a költő és Tevan Andor kiadó közti levelezésből olvasott fel részleteket.

Az este nemcsak az irodalomnak adott helyet: a különböző társművészetek is képviseltették magukat. A múzeum munkatársai két ideiglenes tárlatot is berendeztek, amelyeket kizárólag az est résztvevői tekinthettek meg. Az egyik sarokban Kosztolányi és Karinthy Frigyes legendás barátságát felelevenítő kéziratok voltak kiállítva, s arcpirító soraikkal, bennfentes humorral próbálták visszaadni a kettejük közt folyó intellektuális játékot. A kiállított kéziratok háttértörténetébe Kelevéz Ágnes, a múzeum munkatársa avatott be minket. Egy vitrin pedig a csokornyakkendő kultuszának állított emléket: ismert írók és költők idézeteit olvashattuk arról, mit jelent számukra, mit szimbolizál ez a stílusos kiegészítő. Az érdeklődők még a nyakkendő-kötés fortélyait is elsajátíthatták.

A beszélgetések közötti rövid szünetekben vetített fényképeket és a Kosztolányi-családról készült mozgóképeket a Pesti Magyar Színi Akadémia növendékeinek felolvasása, múltidézése kísérte. Ezáltal nyerhettünk bepillantást a költő barátaihoz és pályatársaihoz fűződő viszonyába, mindennapjaiba.

A Kaláka pedig megzenésített Kosztolányi-verseit adta elő. Az idén negyven éves együttes egy teljes albumot szentelt a költő műveinek a Hangzó Helikon sorozatban. A zenészeket Lackfi János köszöntötte játékos költeményével.

Várady Szabolcs asszonáncai, kancsal- és kecskerímei az est hangulatos zárásának bizonyultak, amelyet végül közös ünneplés és állófogadás követett. A kellemes este arra is lehetőséget adott, hogy kiderüljön, milyen olvashatatlanul írt Kosztolányi azzal a bizonyos zöld tintával; hogyan követelte néha zavarba ejtően nagy tiszteletdíját Tevan Andortól; miként hatott rá az első alkalom, amikor viszontláthatta magát egy mozgóképfelvételen, vagy, hogy tulajdonképpen minden egyes vers megírása felér egy halálugrással. A születésnapi torta után még arra is jutott idő, hogy megvitassuk Lackfi János elképzelését, aki szerint vélhetően csak azok élnek 125 évig, akik valahol Japánban, a friss hegyi levegőn halat eszegetnek. A jelek szerint ilyen hosszú időbe nagyon sok dolog belefér. Kosztolányi Dezső esetében is így van ez: az ő 125 éve ápolt emléke olyan eleven, hogy verssorai, művei, a hozzá kapcsolódó anekdoták, képek még ma is sok embernek jelentenek valami fontosat, s megtöltenek tartalommal egy hosszú estét.