Látomás az első rendszeralkotó orosz misztikusról

„Mindenekelőtt élnünk kell,

 azután meg kell ismernünk az életet,

s végül jobbá kell tennünk azt.”[1]

Farkas Zoltán nemrégiben megjelent könyve hiánypótlónak számít a magyar nyelvű szakirodalomban: mindezidáig nem volt ilyen jellegű összefoglaló mű az első orosz rendszeralkotó filozófusról, Vlagyimir Szolovjovról. Természetesen egy-egy problémával, egy-egy művével foglalkoztak, ám nem ilyen terjedelemben és nem is ilyen összetett formában. A kötet nemcsak Szolovjov munkásságát öleli fel, de kitér a történelmi és eszmetörténeti háttérre is, valamint Szolovjov életét is alaposan számba veszi. Így nem csak az ő gondolatairól kaphatunk egy igen átfogó képet, hanem az őt körülvevő korszakról, időszakról is.

Nemcsak azért nagy teljesítmény ez a könyv, mert világosan, érthetően és összefüggően tárja elénk a szolovjovi gondolkodást és korának jellegzetességeit, hanem mert egy koherens álláspontot is képvisel előbbi szerepét illetően. Hiszen már Szolovjov korában elkezdődött valódi szerepének, mondhatni értékének felbecsülése, melyről megoszlottak a vélemények. Magát az életművet is többféleképpen értelmezték, ezért is fontos, hogy Farkas Zoltán esetében egy világosan átgondolt nézőpontból szemlélhetjük és mérlegelhetjük a szolovjovi gondolkodást. Már kortársai esetében is vitatott volt például, hogy munkássága egységesnek tekinthető-e, vagy kései korszakában több gondolata ifjúkori írásaival ellentétesnek mondható. Farkas (úgy vélem helyesen) az egységesség mellett áll ki, kellően alá is támasztva azt. Szerinte az alapok (a mindenegység gondolata, az istenemberség, a teljes tudás, a tökéletes/teljes ember, a vallásos töltet, gyakorlati idealizmus, szeretet, Sophia-tan)[2] végigvonulnak a szolovjovi életművön, természetesen apróbb csiszolásokkal, kiegészítésekkel és változtatásokkal.

Mielőtt egy-egy pontra kitérve néznénk meg a könyv felépítését és így a szolovjovi alapgondolatokat, fontos kiemelnünk, hogy maga Szolovjov miért bír ilyen nagy jelentőséggel az orosz filozófiában, ezáltal világossá válik, miért is érdemes foglalkoznunk vele. Ahogy a cím is mutatja, ő az első orosz rendszeralkotó filozófus, aki nemcsak beemelte a nyugati filozófiát (és teológiát) elméleteibe, hanem azokat saját meggyőződései szerint, kreatív módon felhasználva egy új és sajátos filozófiát alakított ki, mely aztán mérföldkőnek számított az orosz gondolkodásban. A mindenegységről alkotott elképzelései filozófiai (pl. Szemjon Frank) és vallási téren (pl. Pavel Florenszkij) is számos későbbi gondolkodót inspiráltak, Sophia-tanának utóélete is jelentős nemcsak a filozófiában, hanem az irodalomban is,[3] az istenemberségről alkotott filozófiai elképzelései pedig vallásfilozófiák alapjává váltak.

Maga a vizsgálódás abból indul ki, hogy „hatni tud-e a szolovjovi bölcselet a (poszt)modern emberre, vagy egyfajta alaposan megkonstruált spekulatív rendszerként kénytelen véglegesen be/visszavonulni a filozófiatörténetbe” (7). Azon kívül, hogy ez a könyv összegző szerepét tekintve lényeges elméleti munkaként jellemezhető, valamiféle kultúrtörténeti jelentőség is körvonalazódik előttünk. Nem csak azért készült el ez a mű, hogy betöltsön egy hiányt a magyar szakirodalomban, hanem kísérletet tesz egy nagyszerű gondolkodó megismertetésére is, hátha ez a jövőben továbbgondolásra sarkall.

Könnyen meglehet, hogy az elkövetkező gondolat már a spekuláció határait súrolja, mégsem tartom feleslegesnek megemlíteni, hisz egy újabb nézőponttal bővítheti a könyv célját, megítélését. Farkas egy helyen azt írja: „Szolovjov abból indult ki, hogy az ember metafizikai szükséglete megkérdőjelezhetetlen emberi sajátosság” (172). Talán nem hiba azt feltételeznünk, hogy ezt a felvetést a monográfia írója is osztja. Mély tisztelettel íródott a könyv, valódi megértést lehet érezni benne. Így önmagunkra vonatkoztatva levonhatjuk a következetést: ez a metafizikai szükséglet és az erre vonatkozó kifejtések sem lehetnek feleslegesek, még korunk e témát érintő negatív hozzáállása ellenére sem.

„A filozófia igazi feladata tehát Szolovjov szerint egy olyan új, univerzális szintézis megteremtése, amely összhangba hozza az elméletet és a gyakorlatot, az alkotást és a megismerést, a filozófiát és a vallást, a tudományt és a művészetet, vagyis a teljes tudást.” (154.) Talán ez a fajta szintézis, egység, mindenegység lehetne a kulcsfogalom a szolovjovi rendszerben, melyre aztán a továbbiakban mindent fűzni lehet. Az egységet természetesen úgy kell elképzelnünk, hogy az egyedi sajátosságok is megmaradjanak, soha ne essünk az egyoldalúság csapdájába – maga az egység inkább csak gazdagítja a részeket. A szintetizálást, mint központi motívumot arra is alkalmazhatjuk, ha megvizsgáljuk, Szolovjov mennyi különféle hatást volt képes befogadni és saját arculatának megfelelően beolvasztani gondolkodásába, az ókortól kortársaiig, mint például Platónt, Órigenészt, Paracelsust, Spinozát, Kantot, Schopenhauert, Hartmannt, Schellinget,[4] Comte-ot, az orosz gondolkodás szlavofil[5] és nyugatos pártjait egyaránt. Láthatjuk, hogy mennyi különböző alkotóelem állt össze sajátos és egyedi egységgé Szolovjov személyében, hiszen „világszemléletének lényege a mindenegység elve volt, amely a teljes tudás jegyében szintetizálja a természeti és az isteni szférát az ember közvetítő szerepe által” (177).

Az, hogy az emberre ilyen hangsúlyosan hárul ez a közvetítő szerep, azt bizonyítja, hogy Szolovjov nemcsak szigorúan elméleti filozófusnak tekinthető, de nagy hangsúlyt helyezett a gyakorlatra is, többek között ezért szerette a „gyakorlati idealizmus” megnevezés alá sorolni filozófiáját. A gyakorlati idealizmus röviden azt jelenti, hogy a jelenben, a megismerés és gondolkodás által jobbá kell tennünk a jövőt, az embert folyamatos alkotói tevékenység kell, hogy jellemezze. „Szolovjov kezdettől fogva arra törekedett, hogy az embert önnön intuitív misztikus tudása, illetve a hit révén ruházza fel azzal a képességgel, hogy empirikus személyes életét az eidetikus állapot szintjére emelje, hogy ezáltal a mindenegység megvalósításában aktívan, Isten (alkotó) társaként léphessen fel.” (235.) Így láthatjuk, hogy mint lesz elválaszthatatlan egymástól empíria, ismeretelmélet és metafizika. A cél mindezek által a világ újjáteremtése, jobbá tétele. Ebbe a küldetésbe kapcsolódik be az etika is, mely segít a jót érvényre juttatni az emberben, illetve a különböző művészetek is, melyeknek szintén közvetítő erőt tulajdonít Szolovjov: szerinte az empíria és az Abszolútum között teremtenek kapcsolatot, céljuk a világ újjáteremtésének előmozdítása. Így írható le a filozófia, a gondolkodás, az egész emberi tevékenység egysége Szolovjovnál: minden egy célt szolgál. Ezért is nehéz néhol a különböző területeket egymástól elhatároltan vizsgálnunk.

Mivel az ember időben létezik, a megújítási folyamatot Szolovjov a történelemben képzelte el, kései, negatívabb hangvételű írásaiban pedig már a történelem eszkatológiai szemléletet kap. Történelemszemlélete, társadalomfilozófiája és metafizikája szorosan összefügg. Alapvetően mindig a szabad és tiszta közösségiség eszméje lebegett előtte, ám a személyt sem tette zárójelbe, ugyanúgy kitüntetett szerepet kapott (hiszen a közösség az egyén meghosszabbítása). Korai írásaiban a szabad teokrácia[6] megvalósítását még történelmen belüli elérhető célként írta le, mely által újra létrejöhet az egység Isten és ember között. Kései írásaiban (Az Antikrisztus története) már ez a cél a történelmen kívülre helyeződik. Történelem- és társadalomfilozófiájára a kritika jellemző: elsősorban nyugat- és egyházkritika, később azonban Oroszország kritikája is előkerül (hiszen nem tudta beteljesíteni feladatát, az összemberi megújulást).

Szolovjov antropológiáját, vallásról alkotott nézeteit, történelemszemléletét és metafizikáját kiegészíti még az Istenember tézise is. Az Istenember maga Krisztus, Isten és ember elszakíthatatlan kapcsolatát jelképezi. Az istenemberség azonban már egy sokkal összetettebb folyamat, a vallási megújulás fogalmává válik.[7] Az istenemberség „Krisztus igazsága”, folyamat és eredmény, melyben egyszerre van jelen az egység és összesség – olyan irányadó lesz tulajdonképpen az egyes ember számára, melynek elérése által felemelkedhet Isten oldalára. Így a korábban már említett tökéletes/teljes ember, alkotó ember fogalmai mellé sorolhatjuk.

Farkas a kezdetektől időrendben veszi elő és vizsgálja meg tüzetesen a szolovjovi műveket, kitérve azok hatástörténetére is. Fontos még kiemelnünk, hogy ugyanúgy foglalkozik gondolkodásának hézagaival is, mint érdemeivel, nem szeretne eltekinteni a problémás részek vizsgálatától sem. Ilyen például a panteizmus megjelenése, melyet Szolovjov nem tisztázott rendesen, de a szabadság legitimitásának problémája is ide sorolandó.[8] (Magát a szabadságot Szolovjov elhanyagolhatatlannak tartotta, fontos összetevője a rendszernek, hiszen az ember szabadon dönt a jó, az Isten mellett. Mégis gyakran úgy tűnik, mintha nem is lenne valódi választási lehetőségünk: az ember valamilyen módon determinálva van arra, hogy a jót válassza.) De ide sorolhatók a terminológiai nehézségek (sok fogalmat nem tisztázottan, saját keretei között használ), valamint művészetre vonatkozó meglátásainak néhol indokolatlan radikalitása. Mégis, Szolovjov hatása tagadhatatlan, elsősorban hazájában, az orosz vallásfilozófiában és irodalomban. De sok gondolatát – tudatosan vagy csak a véletlen folytán – olyan XX. századi filozófusoknál is megtalálhatjuk, mint Husserl vagy Heidegger. Valódi, élő eszmékkel van dolgunk, melyeket érdemes visszaemelnünk a kortárs diskurzusba – Farkas Zoltán könyve pedig tökéletes kezdetét jelentheti ennek a folyamatnak.

Farkas Zoltán: Vlagyimir Szolovjov. Budapest, Attraktor, 2012.

A könyv korábbi változata itt olvasható.

Ajánlott cikkünk:

Veres Katalin: A metafizika valósága (Weissmahr Béla: Az emberi lét értelme)