Mások vagyunk

Talán a német új film tendenciáihoz igazodva, talán kevésbé tudatos döntés eredményeképp, Maren Ade rendező legújabb filmjében realista eszközökhöz nyúl, de éppen csak olyan mértékben alkalmazza őket, hogy jelenetei nem válnak ettől szokatlanná, esetleg újszerűvé, csupán megnehezíti a néző dolgát, aki igyekszik megtartani a figyelmét. A film mégiscsak kiemelkedő pillanatai az örök gyereknek megmaradó női főszereplő következetesen végigvitt karakteréből fakadnak - megállíthatatlan nevetőgörcsök és többé-kevésbé sikerült kiugrási kísérletek címkézik meg mindazt, ami megjegyzésre érdemes -, az igazi csúcspontok azonban kizárólag domborzati szempontból értelmezhetőek: egy epizód erejéig elkísérjük főhőseinket egy hegymászótúrára, de számukra a szédítő magasságokban sem változik semmi.

A Mások vagyunkban egy fiatal német pár, Gitti és Chris szardíniai nyaralását követhetjük nyomon, a hétköznapokból való kiszakadás lehetőségét, ami azonban szereplőinknek mégsem hoz újat. A látszattörténéseket hőseink pótcselekvésekkel szakítják meg, időnként ügyetlen kísérleteket tesznek arra, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, kirándulni mennek, táncolnak, szeretkeznek, de ez a kapcsolat - akár a film - nem tart sehová. A filmbeli epizódok lazán szerkesztettek, sorrendiségük felcserélhető, nem rajzolnak fel semmilyen ívet, sem a kettőjük közti viszony ellehetetlenülését, sem a szenvedélyek újjáéledését nem jelzik. Valószínűleg ennek a kapcsolatnak bármely véletlenszerűen kiválasztott állomásai is lehetnének: szemelvények egy elhibázott életből - amit látunk, az nem más, mint kétórányi vergődés, úgy a mozivásznon, mint a körülöttünk lévő székekben.

Szó, mi szó, a Mások vagyunk a kelleténél jóval hosszabbra sikeredett: a ciklikus időkezelés kezdetben izgalmas lehet a néző számára, ám hamar felismeri az alkotói szándékot és az egy helyben toporgás érzékeltetésével megbízott epizódok hamar önismétlővé válnak, ezáltal lehetetlenné teszik a szereplőkkel való azonosulást. Mire felbukkanna végre némi fordulat, már túl későinek és ráadásul soványkának bizonyul ahhoz, hogy visszaszerezze a félúton valahol elveszített nézői érdeklődést.

Bár a helyszínek a szigeten belül többször változnak, ez a megoldás kizárólag a látványvilághoz ad némi pluszt. Dramaturgiai szempontból teljesen közömbös, hogy Chris és Gitti körkörös napjai tengerparton, az autópálya melletti leállósávban, egy kopár hegytetőn, vagy éppen egy berendezés nélküli üres szobában zajlanak-e. Az üdülőövezet helyszínei puszta díszletként működnek, legfeljebb hátteret szolgáltatnak a meg nem élt pillanatokhoz, nincs történetformáló erejük. A minimális filmes eszközhasználat, az időnként rosszul bevilágított terek, a kameramozgás vágással történő kiváltása az esetek nagy részében az amatőr filmek stílusát idézi és összhangban van a film narratívájával, ami szintén a tudatos megszerkesztettség hiányát imitálja.

A címben sejtetett probléma, a hasonlítás kérdésköre végigvonul a filmen. Nem Chris és Gitti egymáshoz való hasonlóságáról, vagy különbözőségéről van szó, hanem arról a megfeleléskényszerről, amelyet a szereplők önként mérnek saját magukra. Minden külső elvárás nélkül mindketten a fejükbe veszik, hogy valaki másnak kell lenniük, mint akik valójában; Chris sikeresebb és férfiasabb szeretne lenni, Gitti nőiesebb külsőről és családról álmodik. Már a nyaralás kezdetétől fogva tisztában vannak vele, hogy a szigeten tartózkodik Chris volt évfolyamtársa, a szintén építész, szakmai szempontból révbe ért Hans és a felesége, a csinos és éppen várandós Sana. Amikor minden igyekezetük ellenére mégis összefutnak az ismerős párral, óhatatlanul összehasonlítási alapként kezelik őket. A szereplők megkettőzésének ötlete izgalmas lehetőségeket hordoz magában, de ezek ugyanúgy elúsznak, mint az érdekesnek induló, de hamar tét nélkülivé váló párbeszédek. Az egyetlen valós változás, amit a sikeres, ám rendkívüli módon ellenszenves házaspár megjelenése eredményez, az, hogy a sokadik megaláztatás után Gitti végre a sarkára áll és legalább egy-két ’mikrolázadás’ erejéig, de megpróbál változtatni alárendelt helyzetén. Amikor úgy dönt, elrepül innen (egy Németországba tartó menetrendszerinti járatra gondol, de eszünkbe juthat róla a Moulin Rouge-ban is elhangzó One day I'll fly away című nyolcvanas évekbeli klasszikus is), Chris végre megtörik és egy kis időre ugyan, de átlépi saját önzőségét és visszanyeri gyermeki mivoltát. Sejthető, hogy nemcsak magát győzte le, hanem Gitti ellenállását is megtörte, a dolgok valószínűleg folynak tovább a megszokott mederben.

A két pár közti párhuzam a férfi-nő alá-fölérendeltségére is érvényes, mindkét nő elfogadja és elő is idézi azokat a helyzeteket, amelyekben elveszítik döntési lehetőségüket és egyéniségüket. Gitti egy alkalommal erős önmegalázó gesztust tesz: az őt éppen cserben hagyó Chris lábát öleli át, aki laza mozdulattal rúgja arrébb a lányt. A képsor egy az egyben megidéz egy német új filmet: A vendégmunkás című korai Fassbinder-alkotásban a férfi részéről még erősebb fizikai ellenállással, de ugyanezt a képsort láthatjuk.

A kapcsolat, amely valami érthetetlen okból kifolyólag nem működik, vándortéma az irodalomban, színházban, filmben - gondolhatunk Kunderára, Albeera, Bergmanra, hogy csak a legismertebb szerzőket említsük. Nem lehet annyiszor elővenni, hogy kicsit leporolva, korszerűsítve ne válna újra érdekessé a néző szemében. Ehhez azonban szükség van egy alapos átalakításra. Maren Ade nem tett hozzá új elemeket a jól ismert történethez, nem tette egyénivé, ezért a néző nehezen lép túl azon az érzésen, hogy mindezt már látta valahol (akár a saját életében?). Hiányzik az igazi drámai feszültség, vagy a váratlan fordulat, amelyet Cukor vagy Haneke bizonyára nagyvonalúan adagolt volna. A szardíniai családi nyaraló rejt egy titkos szobát, ahol Chris anyjának legféltettebb kincsei, többnyire giccses üvegtárgyak sorakoznak egyfajta bizarr kiállítást alkotva. A film két jelenete is ebben a helyiségben játszódik, mindkettő zenehallgatással és tánccal végződik. A szereplők többször szóba hozzák a tárgyak törékenységét, kialakítják a várakozást a nézőben, hogy itt hamarosan valami pusztítás történik, egyikük véletlenül lesodor valamit a polcról, vagy elszabadulnak az indulatok, de a szereplők egyszerűen csak kisétálnak a szobából. Adott a lehetőség, hogy valami változzon, de nem élnek vele.

A Mások vagyunkért a saját forgatókönyvéből dolgozó és filmje produceri feladatait is magára vállaló Maren Ada megkapta a 2009-es Berlinale nagydíját, a Gittit alakító Birgit Minichmayr pedig a legjobb női alakításért járó elismerést. A szakmabeliek tetszését valószínűleg a realitásközeliség váltotta ki, mind a választott téma, mind a filmes eszközkészlet terén. Ez a film valóban olyan, mint egy hús-vér házaspár hétköznapjai: nincs tét, sem fordulat. A kérdés már csak az, hogy a moziba beülve ezzel akarunk-e szembesülni.

színes, feliratos, német romantikus dráma, 119 perc, 2009
Dolby Digital

Rendező: Maren Ade
Forgatókönyvíró: Maren Ade
Operatőr: Bernhard Keller
Producer: Maren Ade
Vágó: Heike Parplies
Szereplő(k):
Birgit Minichmayr (Gitti)
Lars Eidinger (Chris)
Hans-Jochen Wagner (Hans)
Nicole Marischka (Sana)