Mary és Max

Az ausztrál kisvárosban, Mount Waverley-ben unatkozó nyolcéves Maryt sok minden foglalkoztatja. Nincsenek azonban testvérei, barátai, nincsenek körülötte segítőkész felnőttek, akiknek feltehetné kérdéseit. Jobb megoldás híján csukott szemmel rábök egy névre a New York-i telefonkönyvben és úgy dönt, a kiválasztott amerikaitól fogja megtudakolni levélben, ami éppen nyugtalanítja: azt, hogy a világ túlsó felén valóban a kólás dobozokból születnek-e a gyerekek. A véletlenen múlik tehát, hogy éppen Max nevét írja a borítékra és így olyasvalakivel lép kapcsolatba, akinek éppen olyan problémái vannak, mint neki. Leveleket kezdenek váltani, amelyekben megosztják egymással gondjaikat és gondolataikat, elhalmozzák a másikat jó tanácsokkal, szokatlan formájú édességekkel és postafordultával újabb és újabb szálak kötik őket egymáshoz. A 70-es években azonban még nem volt olyan egyszerű összekötni a világ két végét, mint napjainkban.

Az elektronikus korszak előszobájából Adam Elliot animációs rendező még egyszer visszanéz, és emlékművet állít a bélyegek és levélpapírok korának, felidézi annak minden bonyodalmát és báját. Hőseinknek nincs egyszerű dolga, ha üzenni szeretnének egymásnak: Mary húscsomagoló papírt csen a hűtőszekrényből, hogy legyen mire írnia, megküzd a nyolcévesek örök-visszatérő ellenségével, az S betű ide-oda kanyargó kígyójával (mert melyik is a helyes irány?), Max írógépéből kifogy a tinta, és bizony előfordul az is, hogy a levelet nem a címzett bontja fel először – ilyenkor a szigorú szülő összeráncolja homlokát, és a várva várt levél a szemetesben landol. Ugyanakkor lehet jó utat kívánni a levélnek, izgatottan számlálni a napokat, míg a válasz megérkezik, sőt: gyűjteménybe rendezni a válaszokat.

Bemutatkozó levelezés ürügyén bizarr élettörténeteket mesél a film, és igyekszik egységes történetté kovácsolni a különálló epizódokat – a rendező kedvelt stratégiájára ismerünk. Korábbi rövidfilmjei, amelyek címéül gyakran szolgáltak családtagok nevei: Nagybácsi (1996), Unokatestvér (1998), Báty (1999) ill. a közülük talán legismertebb Harvie Krumpet (2003) egytől-egyig különc karakterek furcsa szokásait, meglepő életútját és morbid halálát tárják elénk. A bennük megjelenő jellegzetes figurák: az ügyetlen, ugyanakkor szerethető főhősök, a dülledt szemű kutyák és más, kissé defektes háziállatok, a kor divatját idéző, csepp alakú vastag keretes szemüveget viselő nőalakok, a megváltozott képességű szereplők ugyanúgy visszatérnek a Mary és Maxben, mint a tipikus helyszínek: buszmegállók, temetők, kórtermek és gyógyszeres dobozkákkal zsúfolt lakásbelsők. A jellegzetes külső narrátorhang azonban az egész estés filmben már kiegészül dialógusokkal, és hangsúlyosan megjelenik benne a zene is. Találkozunk olyan gesztusokkal, mint a Hitchcock Az ember, aki túl sokat tudott (1956) újraforgatott verziójában debütált Que Sera Sera című dal beillesztése (ráadásul a történet érzelmileg nem kevésbé felfokozott pontján), illetve Mary görög szerelmének felbukkanásakor mindig felcsendül a Zorba, a görög (Michael Cacoyannis 1964-es műve) híressé vált főcímdala.

Ahogy a rendező többi alkotása, a Mary és Max is gyurmaanimáció, ez azonban helyenként kiegészül grafikus animációval is: a levelekhez mellékelt rajzok időnként életre kelnek. A korábbi Adam Elliot-filmekhez képest a Mary és Maxben jóval részletesebb, kidolgozottabb háttereket látunk, amelyek azonban mindig statikusak. A tér mélységének kihasználása, az átélezések, a pazar svenkek és általában a hangsúlyos “kameramozgás”, valamint a rövid snittek alkalmazása miatt alig tűnik fel, hogy kifejezetten takarékosan bántak a stop motion animációval.

További ügyesen kialakított vizuális lelemény az a színkód, amely az amerikai és az ausztrál várost jellemzi. Amíg Mary környezetében minden barna tónusú, addig a Maxet körülvevő tárgyak szürke árnyalatúak. Látványos megoldás, hogy a csomagban megérkező ajándékok színe az új környezetben is egyértelműen jelzi, honnan származnak. A színekkel való játék akkor lesz igazán feltűnő, amikor egy képzeletbeli térben végre egy képre kerül a két levelezőtárs és az egymás mellé passzított szürke és barna világ határán elszürcsölnek együtt egy doboz sűrített tejet (érdemes közben megfigyelni a tubus színét!).

Az interkulturális közeledés kedves gesztusa a frizbi definiálása, amely Max szerint éppen olyan, mint egy bumeráng, kivéve, hogy nem jön vissza. A film több ponton bolond lexikonná válik, katalógussá a világról gyermekek számára, megtudjuk belőle többek között azt, hogy a piranha nem más, mint aranyhal, csak fogakkal, a sherry pedig egyfajta tea felnőtteknek, amelyet folyamatosan kóstolgatni kell. Mary gyermeki nézőpontja a narrációban is tükröződik: visszaköszön benne az összes olyan eufemizmus, amellyel a felnőttek élnek, hogy megkíméljék a kislányt: kölcsönzésnek hívja Mary anyjának tolvajlását, és így tovább. A levelezés tartalmilag és szóhasználat szempontjából egyaránt következetes: az idő múlásával szereplőink érdeklődési köre megváltozik, szókincse bővül. Max egyre kevésbé rágódik az elbaltázott szerelmi kapcsolatokon, és ahogy idősebb lesz, már Mary is jól használja az idegen szavakat. Az ilyen apró részleteiben is kidolgozott, jól felépített karakterek a film legnagyobb erényei.

Kár, hogy a cselekményvezetésen már nem érződik ilyen tudatosság. Persze nem egyszerű a feladat, ha a történet párhuzamosan játszódik két helyszínen, és ugrál a levélírás jelene és az emlékezés múltja között. A követhetetlenség veszélyét a két tér elkülönítésével és a megalapozó beállításként használt városképek gyakori szerepeltetésével sikerült ugyan elkerülni, azonban az emlékmozaikok időnként túlságosan kilógnak a levél szövetéből és nem állnak össze egységes egésszé. A két főhős találkozásának késleltetése pedig többször visszatérő fordulat és egy idő után túl soknak bizonyul. A Mary lecsúszását és Max tépelődéseit bemutató időszak túl hosszú, ezért a nézőnek olyan érzése támad, mintha útközben valahol észrevétlenül eltűnt volna a cselekmény. Szerencsére a folytatás ellensúlyozza ezt a dramaturgiai döccenőt.

A történet előrehaladtával hőseink egyre több közös vonást találnak: kiderül, hogy érdeklődési körük nagyban fedi egymást és ugyanazok a problémák foglalkoztatják őket: magányosak, kirekesztettek, nem tudják helyén kezelni a szerelem érzését, az életük céltalan, és nehezen tartanak mértéket (ki ételben, ki alkoholban). Ez utóbbi nagyban összefügg problematikus családi hátterükkel. A film a rokoni kapcsolatokkal szemben, a barátság mellett teszi le a voksot: hiába a zűrös családtagok, az általunk választott barátok egyensúlyba hozhatják az életünket. Ez az optimista felhang jót tesz a filmnek, mégsem válik tőle naivvá vagy hamissá.

Az optimizmus és a gyermeki öröm mellett a tragédia is rendre felüti a fejét: a rendező Tim Burton-i sötét humorához illően a külső körülmények morbid halálesetekhez, Mary vagy Max baklövései szomorú epizódokhoz vezetnek. A film ügyesen mozog játékosság és tragikum között, de újra és újra visszatér az átmeneti keserédes tartományba. Bár ez az állandó hangulati ingadozás a vegytiszta műfajok kedvelőinek tetszését nem nyeri majd el, mindenképpen hozzájárul ahhoz, hogy a film sokszínű és igazán élvezetes legyen. A rendező megérdemelten kapta meg a Kristály Medvét a 2009-es Berlinalé-n és reméljük, hogy az Ottawai- és a Stuttgarti Animációs Fesztivál nagydíjának és a zágrábi Animafest közönségdíjának elnyerése után szerte a világon megismerik eredeti látásmódját és szokatlan történeteit.

Utóirat: érdemes nyitva tartani a szemünket és megfigyelni minden feliratot, amely a vásznon feltűnik. A filmélmény ugyanis fokozható az elrejtett kis üzenetek megkeresésével és dekódolásával. Ki tudja, talán még a maga a rendező is felbukkan valahol. Feltehetőleg valamilyen morbid szituációban. 

Mary and Max
(színes, fekete-fehér, feliratos, ausztrál animációs film, 92 perc, 2009)

Rendező: Adam Elliot
Forgatókönyvíró: Adam Elliot
Zene: Dale Cornelius
Narrátor: Barry Humphries
Vágó: Bill Murphy

Szereplők: Toni Collette (Mary Daisy Dinkle eredeti hangja), Philip Seymour Hoffman (Max Jerry Horovitz eredeti hangja), Eric Bana (Damien eredeti hangja), Bethany Whitmore (fiatal Mary eredeti hangja), Renée Geyer (Vera eredeti hangja), Ian 'Molly' Meldrum (hajléktalan eredeti hangja), Michael Ienna (Lincoln eredeti hangja)