Meggyeskert

Azt hiszem, nem mondok újdonságot azzal, hogy Csehov nevét meglátva egy színházi műsorfüzetben kíváncsiak leszünk az előadásra. Sok rendező és színház nyúl vissza az ismert Csehov darabokhoz: Három nővér, Ványa bácsi, Cseresznyéskert. A Pécsi Nemzeti Színház Dömötör Tamás rendezésében kísérletet tett a Cseresznyéskert színrevitelére. Azonban a roppanós cseresznye elmaradt, helyette csak a fanyar, petyhüdt meggy maradt.

Az előadás nóvuma tágabb értelemben a szokatlan térkezelésben valósul meg, szűkebb értelemben a díszletezésben jelenik meg. A hatalmas bútorok mellett a perspektív térkezelés optikailag leszűkíti, összenyomja a teret, mindazonáltal a tér hosszában megnyúlik, így az előadás fókuszába a kertre nyíló ajtó kerül, mely a tér középpontjában található. Ez az ajtó a színen, amelyen keresztül mindenki jön, megy. Ezen lépnek be hosszú évek múltán először a hazaérkezők, és ezen távoznak Ljubov Andrejevnáék. Erre a térkompozícióra építkezve tekintetünk elveszik a faburkolatban, mely – mint például egy festményen – részekre osztja a teret. A faburkolat vöröses, kopott színével szimbolizálja a cseresznyéskertet, amely természetesen az ajtón kívül van, így mégis egy térbe kerül a szereplőkkel, jelezvén központi szerepét. Az ajtó többször is kinyílt az előadás alatt – kár, hogy ez a nyitottság nem mondható el magáról a darabról.

Az előadás egyik sajátossága, hogy két narratív síkon folyt: ugyanis a színészek dialógusai mellett megjelent egy narrátor is. Utóbbi ”elmesélte” a nézőknek a szereplők rövid történetét, leírta jellemüket, ezzel viszont megfosztotta a színészeket a színészi játék kibontakozásától. Ez a fajta erőszakos ”szétbontás” funkciótlannak bizonyult, bár tény, hogy az újszerűség gesztusa benne rejlett.

Tulajdonképpen a narrátor, avagy mesélő bevezetése megtöri az előadás lendületét (a csehovi dramaturgiára egyébként sem jellemző dinamizmust), ezzel nemcsak a színészeket, hanem a nézőket is cselekvésképtelenné teszi. Elveszi a nézőtől azt a lehetőséget, hogy maga ismerje fel a jellemeket, találja ki a történet előzményeit. Az előadásban így elveszik a játékosság, a rejtvényfejtés izgalma. A néző számára érdektelenné válik az előadás további követése, hiszen frusztrálja a rendező erőszakos megoldása. A narrátor veszi át a néző pozícióját, hiszen ő tud mindent, nem pedig a néző. Nincs mit tenni, ebben az előadásban nemcsak a szereplők, hanem a néző is kiszorult a darab világának megkonstruálásából.

Ahhoz, hogy egy ilyen alárendelt helyzetben a dráma – jelen esetben a komédia – ki tudjon bontakozni, ”erőteljesebb” színészi játékra lett volna szükség. Azonban így ez a komikus tehetetlenség a néző számára kínossá, vontatottá tette a darabot. Félreértés ne essék, a humor megjelent az előadásban, bár nagyon izzadságszagúnak bizonyult. Már-már ”birkóznak” a szereplők a humorral, ami az abszurditás felé vitte az előadást. Ez az abszurditás felé vitt humor, komikum – a végletekig fokozva – a második felvonás báljelenetében teljesedik ki, ám így sem emelte az előadás nívóját.

A színészek nemcsak a humorral, hanem a nekik szánt szereppel is birkóznak, mintha túl ”nagy falat” lenne eljátszani az adott karaktert. Hogy is van az, hogy a főszereplő Ljubov Andrejevnának – akit Stubendek Katalin alakít – nem hisszük el, hogy szenved a kert elvesztése miatt? Egyszer nevet, máskor már kínosan, és oda nem illően zokogásba kezd. Mikola Gergő Trofimova hol csirkecombot, hol kovászos uborkát markolva teli szájjal filozofál a munkáról, az életről, a szerelemről, ahogy a Piscsiket alakító Urbán Tibor is a dolgok mélységeiről, a vidéki gazdaságról beszél. És mindez milyen kisszerűen hat! És érthetetlen, hogy miért kerül az előadás középpontjába (többször is, valahonnan a színfalak mögül) Sarlotta Ivanovna, azaz Füsti Molnár Éva, Ánya és Várja, vagyis Ljubov Andrejevna lányai helyett. Utóbbi két szerepet Kulcsár Viktória és Darabont Mikold játszotta. Visszatérve Sarlotta Ivanovnára: miért ”csak” egy bűvész? Nem érthető Józsa Richárd Lopahinjának túlzott erőszakossága, máskor már-már megértés felé hajló karaktere. Bánky Gábor lassú öregembere nem kelt senkiben szánalmat, sajnálatot, inkább a nevetség tárgya lesz. A Dunyasát alakító Hekler Melinda szerelmi naivságával, szentimentalizmusával szemben Vidákovics Szválen rideg Jasája áll. A Jepihodovot alakító Köles Ferenc és a Gajevet játszó Lipics Zsolt mintha nem csak egy karaktert játszanának. Összességében tökéletes ellentétét láthattuk színpadon Diderot Színészparadoxonjának. Az izzadságszagú, néha túljátszott, néha meg ellaposodó jelenetekből egyáltalán nem érződött a komédia. A zene sem igyekszik mindezt kiegyenlíteni, hol sejtelmes klasszikusokat játszanak, máskor pedig a mulatós zene uralja a színpadot.

Az ismétlődő mozdulatok humor forrásaivá válnak a darabban, ennek ellenére az egészből hiányzott a dinamikusság. A darabban minden ennek van alárendelve. Például Ljubov Andrejevna hosszú fodros ruhája, melynek fodrai a kézfejénél kezdődtek – ezzel szimbolizálva a cselekvés képtelenségét, tehetetlenségét.

Összességében a darab a túlzott humorra, az abszurditásra építkezik. Nem azon előadások közé sorolható, melyek valahogyan hatnak a nézőre: nincs megbotránkozás, nincsenek érzelmek, nincsenek továbbgondolható asszociációk. Akkor mi marad? Hiába valósult meg nyomokban a ”szórakoztató jelleg”, a ”különleges” díszletek és térkompozíció, a sok akarásnak nyögés lett a vége – különösképpen a néző részéről.

Anton Pavlovics Csehov: Cseresznyéskert
Rendező: Dömötör Tamás
Pécsi Nemzeti Színház
Szereplők: Stubendek Katalin, Kulcsár Viktória, Darabont Mikold, Lipics Zsolt, Józsa Richárd, Mikola Gergő, Urbán Tibor, Füsti Molnár Éva, Köles Ferenc, Hekler Melinda, Vidákovics Szláven, Bánky Gábor, Németh János
Díszlettervező: Szili Péter
Jelmeztervező: Kiss Julcsi
Asszisztens: Czéh Dániel
Súgó: Juhász Piroska
Ügyelő: Rajnai Attila
Bemutató: 2013. május 4.

A képek forrása: 7ora7.hu és www.pnsz.hu