Megint történt valami

Jevgenyij Kiszin 2010-es magyarországi koncertje után már azt gondolhatta az ember, hogy innen nincs hova fejlődni. A mostani koncerten azonban bebizonyosodott, hogy mindig megnyílhatnak újabb kapuk, amelyek létezését csak sejteni lehet. Nincs új a nap alatt, Kiszin nem arra tesz kísérletet, hogy hozzátegyen valamit a zenéhez, hanem mint Michelangelo, megtisztít a feleslegestől. Ha van a zenének platóni értelemben vett ideája, akkor Kiszin megtalálta azt. Olyan mélyre merészkedett le, hogy „felhozza” onnan a zene lényegét, ami csak pár kivételezettnek adatott meg, és pont így, mint a fiatal orosz zonograművésznek, talán senki másnak. Olyan mértékben vonta ki magát az előadásból, amennyire csak lehet, hogy csak a tiszta zene maradjon. Az alázat páratlan megnyilvánulása ez, mint amikor a legnagyobb tanítók adják át tudásukat.

Nagy öröm volt arra gondolni, hogy Kiszin tartja annyira a magyar közönséget ínyencnek és a zenében járatosnak, hogy nem elcsépelt, „zengzetes” repertoárdarabokat hozott el nekünk, hanem ritkábban hallható zenei csemegéket. Mondhatni, megtisztelte a magyar közönséget, a magyar közönség pedig szemmel láthatóan hálás volt ezért. Kiszin, azt hiszem, nyitott fülekre talált, a közönség különös intenzitással figyelt, abszolút partnere volt az előadónak a zenei áhítat átélésében. A valóság megnyilvánulásának ritka pillanatait élhettük át.

A koncert első felében Schubert 1825-ben írt D-dúr szonátáját hallhattuk. Az előadás, túl az akusztikai élményen, olyan volt, mint egy hangoskönyv a schuberti világhoz, mint amikor olvas az ember és nincs ott az interpretáció sokféleségének kérdésessége. Még a virtuóz részeknél sem csupán a klasszikus zongorajáték követelményét tartotta szem előtt. Mint ismeretes, Schubert maga is elmélyült műhelymunkának tekintette a szonátaírást. Még nem látványos – a későbbi romantikus értelemben –, de már rendkívüli technikai felkészültséget igénylő darabokról van szó. A nagy dalszerző énekszerűsége ezen a művön is érezhető, Schubert azonban itt nem annyira melódiával, mint akkordokkal „énekel”. A negyedik tételben hallható zseniális zenei közhely pont annyira kapott súlyt Kiszin kezei között, ami még nem tűnt túljátszásnak. Lenyűgözően egyesült erő és érzékenység a játékában. Tökéletes előadás volt, de nem olyan értelemben, hogy az első hangnál lehetett tudni, hogy milyen lesz az egész, és utána aztán minden a várakozásnak megfelelően „lemegy”. Minden hangba száz százalékosan belehelyezkedett a fiatal művész, minden hangba beleírta egész létét, mint egy felajánlást.

A szünet után Szkrjabin 2. gisz-moll szonátája és Op. 8-as etűdjei közül hét darab csendült fel. A Szkrjabin-szonáta előadása annak is teljes élvezetet nyújtott, aki nem ismerte a szerző programját. Szkrjabin ízig-vérig zongora szerző volt, mámorító, misztikus világát Kiszin híven tükrözte. Az etűdök nem a zongora kezeléséről szólnak a szerzőnél, hanem különböző hangulati karakterek megformálásáról. Kiszin zongoratechnikája egészen elementáris.

A tudatos és ösztönös művész összehasonlításában nehéz kategóriákba sorolni, hiszen mindkettőt ötvözi magában, és a tudatosságnak sem a tudálékos módját műveli, hanem az alázat és az adni vágyás készteti az újraértelmezésre és a megmunkálásra. A profizmus az előadás után egy kedves, megkönnyebbült mosolyban oldódott testközelivé. Kiszin örült a sikernek.

A ráadásokban a karakterek sokszínűségét hallhattuk. Bach Sicilianójának zongoraátirata olyan plasztikussággal volt kidolgozva, hogy az ember szinte három dimenzióban látta a zenét, mint egy korinthoszi oszlopfőt. Sőt, úgy érezte, mintha beléphetett volna a zenei motívumok közé. Ezután ismét Szkrjabinnal jutalmazta a közönséget, majd Chopin ismert Asz-dúr polonéze következett remek előadásban. Újraértelmeződött a „zongora poétája” kifejezés: Kiszin mesél, fest, de soha nem öncélúan, és mi ezért hálásak lehetünk neki.

Jevgenyij Kiszin zongoraestje

Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

2013. szeptember 16.