A megismerés talánya

A megismerés talányát forgatva az olvasó a Magyar Tudományos Akadémia Filozófia Intézetének élére frissen kinevezett igazgató, Boros János legújabb kötetét tarthatja kezében. Noha a címe alapján természetszerűleg leginkább ismeretelméleti tanulmányokra számítunk, mégis ezek mellé felsorakozik jó néhány elmefilozófiai, filozófiatörténeti, sőt, történetfilozófiai jellegű írás is.  Található továbbá két nemzetközi hírű filozófussal (Daniel Dennett és Hilary Putnam) készített interjú, egy Dennett-cikk a mémekről, és Peter Sloterdijk egy előadása is, utóbbiakat a szerző készítette és fordította. Valamennyire megkönnyítendő az eligazodást, a számtalan írás tematikus részekbe lett csoportosítva, és ezek közül csakugyan az ismeretelmélet a legterjedelmesebb.

Az első tanulmány (A látás talánya) az érzéki tapasztalat elméleteit taglalja, míg a következő több rövid fejezet közös témája a valóság fogalmi megragadását lehetővé tevő képesség elemzése. Sellarst azzal vádolja Boros, hogy nem figyelt fel arra: Kant már őelőtte megfogalmazta az érzéki tapasztalat fogalmakkal áthatottságát; McDowellt pedig azzal, hogy az érzékelés ilyetén fogalmiságát magának a világnak tulajdonította, és így filozófiája végső soron az idealizmusba torkollott. Davidson filozófiáját viszont Rortyéhoz hasonlónak találja, és egy koherens naturalista felfogás kidolgozójaként méltatja. Különösen amiatt, hogy a szubjektum és a világ kapcsolatát olyan újszerű módon magyarázta, amiben az alapvető, tovább nem magyarázható elvek az okság és az igazság, valamint a szemantikai tartalom – jelen esetben különösen a hitek és kijelentések – valóságra vonatkozása a beszélők általi igaznak tartásból és oksági összefüggéseikből vezethető le. Így amolyan középutat sikerül kiépíteni a relativizmus (amiben a valóság semmiképpen nem tudja korrigálni a hiteinket) és az olyan realizmus között, ahol, ha komolyan vesszük a szubjektum-objektum dichotómiát, a szubjektív látszatok világától nem tudunk eljutni a valós dolgokig.

Kritikus írásokat találunk továbbá Hilary Putnam “agyak a tartályban”-gondolatkísérletéről illetve a gondolkodás Nyíri Kristóf-féle képelméletéről. Az ismeretelmélet szekciót az analitikus filozófia korai korszakáról szóló, néhány központi probléma (legfőképp ismét a gondolkodás és a világ kapcsolata) történeti fejlődését összefoglaló tanulmány zárja.

A Tudatfilozófia című rész főleg a kognitív tudomány létjogosultságában kételkedő írásokat tartalmaz. Boros a leginkább leküzdhetetlen nehézségnek a szubjektív perspektíva az objektív tudomány által megmagyarázhatatlan természetét tekinti, ám találkozunk az agy bonyolultságára utaló, egyszerűen az agyi idegsejt-kapcsolatok nagy számából messzemenő következtetéseket levonó – kicsit már közhelyszerű – felvetéssel is.

A harmadik tudatfilozófiai tanulmányból, kiderül, hogy miért is nem a sokkal bevettebb “elmefilozófia” terminust találtuk e tematikus egység elején. Boros szerint az angol “mind” szónak nem az “elme” a legmegfelelőbb magyar a fordítása, hanem sokkal inkább a “tudat”.

Az utolsó nagy, a szerző tanulmányait tartalmazó egység a történelemfilozófia, amit a tartalomjegyzék ugyan jelez, de a könyvön belül semmilyen cím nem választja el az előbbiektől. Az itt olvasható két szöveg egyrészt a történelemtudomány módszertanáról, másrészt a jelenbéli történelmi tett aktuális interpretációjáról szól. Felveti azt a problémát, hogy ha volna is módszertani egység, az megtörik az aktuális történelemalakító cselekvéshez fűződő sajátos viszonyunkon. Példaként a génmódosításhoz való etikai hozzáállásunkat és a törvényi szabályozás kialakításának sok vita közt jelenleg is alakuló folyamatát hozza.         A könyv hátramaradó részeiben találhatóak az interjúk és a két külföldi szerző tanulmánya.

Az, hogy ennyire sokrétű Boros János gondolkodása, a könyv egyik nagy erénye. Számos önálló gondolatot találunk, tekintsük akár, a sok tanulmányban visszatérő Kant-értelmezést, akár a történelemalakítás problémáját, avagy azt a kérdést, hogy a demokratikus államforma – és egyáltalán a társadalmi berendezkedés – milyen hatással van az ismeretelmélet irányvonalára. Sajnos azonban elképesztően nehéz követni a tanulmányok gondolatmenetét. Azazhogy azt éppen lehet látni, hogy mikor miről van szó, és az egyes mondatok sem kibogozhatatlan, vagy szakkifejezésektől túlterhelt szerkezetek. A gondolatok egymásra építése szenved csorbát a nehezen megfejthető utalásoktól és a nagy hézagoktól. A kritikai tanulmányokban a szerző alig-alig rekonstruálja ellenfele álláspontját, egy-két felvezető mondatban jelzi, hogy miről van szó, de az avatatlanabb olvasó, aki, mondjuk, még nem találkozott az említett szerzők nézeteivel, úgy érzi, mintha két vitatkozó fél között ülne, akik már jól ismerik egymás nézeteit, és néhány rövid utalásból már tudják is mire céloz a másik, de hallgatóként ebből aligha ért meg valamit.

Még ha a felkészültebb olvasók számára íródtak is a tanulmányok (kérdéses azonban, hogy akadna-e, aki bátran kezébe vehetné a könyvet azzal a biztos tudattal, hogy őt semmilyen kínos feszengés nem érheti; hiszen Fregetől Carnapon, Putnamen, Davidsonon, Dennetten, Rortyn, McDowellen, Bergsonon, Deleuze-ön, Derridán át Heideggerig mindenféle szerző előfordul a kötetben), akkor is, mielőtt megbírálunk valakit, azt hiszem, az a tisztességes, ha nézeteit előbb annak lehető legerősebb formájában rekonstruáljuk, nem pedig magának a kritikának a kifejlődése során derül ki, hogy mit is mondott és milyen kontextusban, milyen célokra törve a vitapartner. Azért szükséges ez, mert egyáltalán nem mindegy, hogy maga a kritikus hogyan értelmezi ellenfele álláspontját.

Másfelől a bevezető jellegű írásokban egyáltalán nem tételezhetjük fel, hogy az olvasó ismeri az éppen tárgyalt fogalmakat, és ezért nem lehet megelégedni célzásokkal. A Donald Davidson filozófiájához bevezetésnek szánt Igazság, Megértés, Kommunikáció című cikkből megtudjuk, hogy Davidson a megértés kérdésére a „radikális interpretáció elméletével válaszol”, és sok mindent meg is tudunk ezen elmélettel kapcsolatban (például, hogy az igazságot veszi definiálatlan alapfogalomként). Épp csak maga a radikális interpretáció nincs külön bemutatva, és igazából a szövegösszefüggésből sem derül ki pontosan, hogy micsoda – pusztán a megértés elmélete, avagy a hit-tulajdonításé, netán jelentéselmélet? Mire eljutunk addig a lényeges pontig, hogy egy olyan nyelv megértésének kísérletéről van szó, amelynek egyetlen szavát sem értjük, már túl vagyunk olyan messze ható következmények bemutatásán, mint hogy „Tarski igazságfogalma segítségével próbálja meghatározni mondatok jelentését, melynek sikere esetén elbúcsúzhatunk a jelentéseknek megfelelő ontológiai lényegiségek kérdésétől, másrészt elkerülhetjük, hogy olyan fogalmak kerüljenek be a jelentésekbe, mint »gondolni«, »hinni«.” 

Boros János hatalmas műveltségről tesz tanúbizonyságot, számos szakterület vitáiba kapcsolódik be saját érveivel, és emellett olyan kérdéseket is felvet, amelyek túlmutatnak részproblémákon, illetve a merev szakfilozófia akkurátus fejtegetésein. Lehetséges, hogy éppen ebből fakad, hogy időnként elengedi a gyeplőt és fejtegetései csapongóak, a kritikus pontokon kevéssé kifejtettek lesznek; de végső soron számos eredeti gondolattal járul hozzá a kortárs filozófiai törekvésekhez.

Boros János: A megismerés talánya. Áron kiadó, Budapest, 2009.