Megkésett impressziók

A Magyar Nemzeti Galéria Manet, Gauguin, Szinyei Merse, Rippl-Rónai című tárlata merész feladatot vállalt magára: a magyar impresszionizmust egy teremben állítja ki a franciákkal. Ezzel nemcsak a hazai törekvéseket helyezi nemzetközi kontextusba, hanem ki is emeli az itthoni és külföldi mesterek azonos szemléletét. A tárlat üzenete szerint egy „egyetemes európai irányzat” kibontakozásának lehetünk szemtanúi: nyilvánvalóvá válik, hogy a magyar és francia piktúra számos párhuzamot, összefüggést és kölcsönös inspirációs forrást foglal magában.

A Galéria és a Szépművészeti Múzeum közös együttműködésének során nem új keletű a magyar és francia művészek párhuzamba állítása (gondoljunk csak a Faragó József – Honoré Daumier testvérkiállításra). A mostani tárlat alapkoncepciója mégis szinte vakmerőnek mondható: ez alkalommal ugyanis az irányzat szülőatyjainak képei mellett közvetlenül kerülnek bemutatásra a magyar művek, ez az installálás pedig egy olyan kvalitásos festészetet feltételez, mely még a franciák mellett sem tűnik szerényebbnek.

A kiállítás elején – bár az impresszionizmust ismertető szöveg két oldalán, de ugyanazon a falon – egymás mellett láthatjuk Monet Virágzó szilvafák (1897) és Szinyei Merse Pál Virágzó almafák (1902) című képét. Szembetűnő, hogy ugyanazt a motívumot mennyire másként jelenítette meg a két művész: míg Monet magabiztos, merész és szabad, addig Szinyei képe óvatosabb és visszafogottabb.

A két festmény párhuzamba állítása nagyon jó megoldás – hiszen a látogató akaratlanul is keresi a hasonlóságokat és a különbségeket. A két alkotás egyidejű szemlélése felfedi azokat a nehezen megfogalmazható, de érezhető, festői magatartásban megmutatkozó eltéréseket, amelyek révén a magyar impresszionizmus sajátos jegyei feltárulkoznak. Jó lett volna, ha ez az installálási mód határozza meg a kiállítás egészét, a tárlat további részein azonban csorbulni látszik az alapkoncepció. A hazai nagymesterek és a világhírű külhoniak egymástól kínosan elválasztva jelennek meg (talán mégsem olyan erős a magyar impresszionizmus?): jobbra, szürke falon a magyarok; balra, feketén a franciák.

A tárlaton a hazai és francia impresszionizmus története egymástól függetlenül bontakozik ki. Külön-külön a két anyag egyébként példaértékűen dolgozza fel a maga témáját. A külső falon gazdag kollekciót láthatunk az Izraeli Múzeum és a Szépművészeti Múzeum francia impresszionista és posztimpresszionista anyagából. Az összeállítás érdeme, hogy nemcsak az irányzatokat mutatja be kronologikusan, hanem egy-egy alkotó egyéni fejlődését is: Gauguin-től például összesen öt képet láthatunk, korai és kései műveket egyaránt.

A magyar festmények szintén időrendben vannak kiállítva, ám itt inkább az iskolák és különböző csoportosulások (a Szolnoki művésztelep, Nagybánya, a neósok, a Nyolcak) ismertetése volt a fő szempont. A többi művészhez képest részletesebben kerül bemutatásra Rippl-Rónai József és Szinyei Merse Pál művészete. A hazai alkotások installálása a terem végén megszakad, a Nyolcak térrésze elé beékelődik néhány Cézanne-festmény – ami elég szerencsétlen döntésnek tűnik, hiszen a látogató azt hiszi, ezzel véget ért a magyar blokk. Cézanne-nal szemben pedig a francia oldalra került Rippl-Rónai: ezzel azonban csak azt sikerül elérni, hogy némi zavart keltsenek a látogatóban, a képek pedig ezáltal sem lesznek jobban összehasonlíthatóak, ugyanis a hazai térrészen belül elszeparálva kerültek kiállításra a külhoni képek.

A művek szétválasztásától (és az imént említett összekeverésétől) eltekintve a tárlat meggyőzően utal a magyar és a francia impresszionizmus kapcsolatára – személyes kötődések, helyszínek, vagy akár színhasználatbeli azonosságok révén. A párhuzamokat nemcsak szövegesen, hanem vizuálisan is megjelenítik: a kiállítás több pontján is egymással szemben helyezkednek el az azonos témájú alkotások. Koszta József Csónak című képe és Monet Etretati bárkák című festménye mintha ugyanazon alkotói körből származna – az egyetlen zavarba ejtő tényező az évszám: a magyar impresszionizmus ugyanis húszéves késésben volt a franciákhoz képest. Ezt a tényt pedig szó nélkül hagyja a kiállítás, ami így egy kicsit kínosan hat. A magyar művészeknél, Szinyei Merse Pállal kapcsolatban ugyan megemlítik, hogy az első impresszionisztikus képét felháborodás fogadta, – ami miatt egy időre fel is hagyott a festészettel – ez azonban nem tűnik kielégítő magyarázatnak, hiszen kezdetben az első francia impresszionisták is gúnyolódás és megvetés tárgyai voltak. Míg azonban a magyar művészeket a meg nem értés megtörte és visszavonulásra kényszerítette, addig a franciák erőt merítettek belőle. Ez pedig mégiscsak említésre méltó különbségnek tűnik.

A tárlat magyar részének nagy hiányossága, hogy ezt a szellemi vívódást és útkeresést teljességgel negligálja. Pedig így kaphatna a látogató teljes képet a hazai festészeti fejlődésről, és érthetné meg, miért volt olyan göröngyös a magyar impresszionizmus útja, miért alakult ki olyan lassan és óvatosan, miért kellett több festőgenerációnak előkészítenie azt az átalakulást, ami a franciáknál forradalmi gyorsasággal következett be.

A festői kételyek, a Párizs és München közötti vergődés, a régi festészet lezárása és az új piktúra melletti elköteleződés nehézségeinek kitűnő példája lehetett volna a kiállításon a „magyar Renoir”, Csók István bemutatása, aki az 1890-es éveket követő három évtized egyik legjelentősebb magyar festője volt. Impresszionisztikus könnyedségéért Münchenben elmarasztalták, a párizsi Julian Akadémián pedig ”idejétmúlt” festészeti stílusán csodálkoztak. Egyik festőórán mestere, Fleur a Csók vásznán lévő fekete színre bökött, és megkérdezte: „Mi ez a szín?”. A francia festőtársak gúnyosan mosolyogtak, majd Fleur, látva Csók szégyenkezését, így szólt: „Mais voyons! ez nem hiba. A régi mesterek is használták. Maga magyar?” ^[1]

A kiállítás tematikailag és installálását tekintve kicsit iskolaszagúra sikerült, de a főbb összefüggéseket és irányzatokat pontosan mutatja be, képanyagának gazdagsága pedig példaértékű.

Manet, Gauguin, Szinyei Merse, Rippl-Rónai
Magyar Nemzeti Galéria
2013. június 28. – október 13.
Kurátorok: Gergely Mariann és Plesznivy Edit

A képek forrása: http://index.hu/kultur/2013/06/27/megnyilt_az_impresszionistak_tarlata_a...