Megtört ölelések

Mostanában több olyan írást is olvasni, melyben egy rendező épp aktuális filmjét korábbi munkáinak fényében veszik górcső alá. Talán ezért is ültem be úgy megnézni a Megtört öleléseket, hogy előtte nem foglalkoztam különösebben Pedro Almodóvar munkásságával. A moziból kiérve azonban nem értettem (és még most sem értem): mitől lett Almodóvar az egyik legismertebb kortárs rendező?

A film azt a kérdést boncolgatja, hogyan (nem) lehet feldolgozni egy tragédiát: szerelmünk elvesztését, illetve milyen egyszerű szőnyeg alá söpörni a problémákat. A főszereplő 14 éven át képtelen elfogadni, hogy kedvese balesetben meghalt, ő pedig életben maradt. Persze ennél összetettebb a dolog, ráadásul a problémát a sok évvel ezelőtt történtek elhallgatása súlyosbítja. Végül a film végén a főszereplőnek sikerül valamiképp továbblépni. Ehhez pedig az kell, hogy mint történet a történetben elmesélje az előzményeket. Akinek meséli, nem más, mint saját fia, Diego, csak erről eleinte egyikük sem tud. A néző érzi ezt a kapcsolatot kezdetektől fogva, egyrészt a két karakter hasonlóságából, másrészt Diego anyja, Judit (Blanca Portillo) viselkedésén. Nagyon kár, hogy ezt a kérdést nem hagyja nyitva Almodóvar, hanem már-már szájbarágósan felszínre hozza - ezzel végleg elrontja a történetet.

Pedig az előzetest olvasva érdekes történetre számítunk, ami bár hasonlóan bonyolult a dél-amerikai szappanoperák alaptörténetéhez, két órában nem várható sok(k)nak. A baj csak az, hogy mégis sok. Mindez úgy, hogy közben unatkozunk és várjuk, mikor derül ki valami a néző számára. Sebaj, így legalább elkezdhetünk figyelni a vágásra, a színészi játékra, egyszóval a részletekre. ám akkor azzal szembesülünk, hogy ott is kevés az említésre méltó motívum. A vágásban vannak ötletes megoldások, mint ahogyan a kamerakezelésben is, például ahogyan a balesetet mutatja be. ám ezek nem elegendőek ahhoz, hogy a film kilépjen a középszerűségből. Merthogy képtelen rá, s ennek fő oka talán az a távolság, ami a film és a nézők között húzódik. Az az érzésünk támad, mintha Almodóvar egy áthatolhatatlan falat állított volna fel, így nem csoda, ha a szereplők - Mateo és Judit - katarzisa mérsékelt hatással van a nézőkre. Még Blanca Portillo tökéletes alakítása is kevés ahhoz, hogy az általa alakított szereplő katarzisa eljusson hozzánk. S mivel a többi szereplő csak az elvártat teljesíti, így ez a magányos fecske nem tud nyarat varázsolni.

érdekes, ám napjainkban egyáltalán nem meglepő, hogy Pedro Almodóvar a szerelem témakörét a szexualitás erőteljes kiemelésével jeleníti meg. Már-már állatias, ahogyan szereplőin eluralkodik a szenvedély. Egyrészről jó, hogy nem áltatja nézőit romantikus klisékkel, azonban nem kell prűdnek lenni ahhoz, hogy túlzónak érzékeljük a szexualitás ilyen mértékű középpontba állítását.

Végül semleges gondolatokkal, fáradtan jön ki a néző a moziból. Csak sajnos nem a megrendültségtől fáradunk el, hanem egyszerűen az unalomtól és a folyamatos várakozástól, hogy történjen már valami. Ráadásul még csak nem is közvetít semmi újat a film. Csak amit már innen-onnan ismerünk: ne dugjuk homokba a fejünket a problémák elől, nézzünk szembe velük, és kerekedjünk felül rajtuk.

Megtört ölelések (los abrazos rotos)
színes feliratos spanyol dráma, 128 perc, 2009
12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott
Dolby Digital

rendező: Pedro Almodóvar
forgatókönyvíró: Pedro Almodóvar
zeneszerző: Alberto Iglesias
operatőr: Rodrigo Prieto
producer: Esther García
executive producer: Agustín Almodóvar
vágó: José Salcedo
szereplő(k):
Penélope Cruz (Lena)
Lluís Homar (Mateo Blanco)
Blanca Portillo (Judit García)
José Luis Gómez (Ernesto Martel)
Rubén Ochandiano (Ray X)
Marta Aledo (Maribel)
Agustín Almodóvar
Enrique Aparicio

A képek forrása: www.port.hu