In memoriam Bujtor István

Bujtor István elment… Mindenki ötvös Csöpije vagy a „magyar pofonláda” – ahogyan neveztük. Egy korszak végét és egy rendszerváltozást örökített meg jókedéllyel és humorral. Fellélegeztünk és velünk lélegzett Csöpi, Kardos doki, BM-mel (művésznevén Bögyös Macával) együtt. S milyen is volt ez a lélegzetvétel? A német kollegáktól ajándékba kapott bemelegedős BMW, sok-sok Lada, elvarázsolt dollárok, pogány madonnák, a csak úgy magyarosan babába csomagolt drog. S ami a legfontosabb: mindezt megkoronázandó, megnyíltak előttünk a szabad határok. Valami kezdett végre rendben lenni, amit részben ötvös Csöpi rendőrködésének köszönhettünk.

Közönségét úgy volt képes annak idején megszólítani, mint a jancsiszeges kissrácot, aki jól megélt a defektesgumi-üzletből. S miért is volt erre képes? A válasz egyszerű. Képes volt megbocsátani nekünk. S a képein keresztül mi is megbocsáthattunk a rendszernek, amiben éltünk és éltettünk. Hiszen a karikatúraszerűen ábrázolt emberek mögött a mi jellemhibáink mozogtak. A mindebben lüktető fájdalmat a kedves gegek képesek voltak mosollyá és nevetéssé varázsolni. Kacagtunk magunkon és a világon, s vártuk a tuti üzletet.

Ehhez az örömöt hozó megszólításhoz azonban kellett némi tapasztalat, s nem kevés szomorúság. így talán érdemes megnézni, hogy miből táplálkozott ötvös Csöpi, alias Bujtor István karaktere – persze a teljesség igénye nélkül, hiszen a sor nem rövid.

A világot jelentő deszkákon volt lehetősége új életre kelteni Petrucchiot (Shakespeare: A makrancos hölgy), Stanley Kowalskit (T. Williams: A vágy villamosa), Bromdent, az indiánt (Kesey: Száll a kakukk fészkére), és Lenniet (Steinbeck: Egerek és emberek). Filmszínészként pedig nem kisebb művekben szerepelt, mint A kőszívű ember fiai (1964), a Csend és kiáltás (1967), a Szemüvegesek (1969), Az oroszlán ugrani készül (1969), az égi bárány (1970), a BUéK! (1978), a Sándor Mátyás(1979), a Ripacsok (1981), a Csak semmi pánik (1982). S ami még fontosabb – rendezett, s persze eközben is gyakran szerepelt. Ezen filmjei közé tartozik: A Pogány Madonna (1980), Az elvarázsolt dollár (1985),  Hamis a baba (1991), és végül A három testőr Afrikában (1996).

S persze szinkronszínészként is tevékenykedett, ami az ő esetében igencsak fontos. Nemcsak azért, mert az egyszeri néző számtalanszor hallhatta, hogy „…magyar hangja Bujtor István”, hanem azért is, mert e munkája során szembesülhetett azzal a személlyel, sőt talán műfajjal, melyből legendás ötvös Csöpi-filmjeihez oly sokat merített. Bud Spencer szinkronizálása során találkozhatott a Balaton melletti magyar rendőr előképével és a „modern burleszk” műfajával. Az olasz színész(páros) nevével fémjelzett filmek dramaturgiája, világszemlélete, vértelen, humoros büntetése számtalanszor tetten érhetőek filmjeiben.

Színész, rendező, filmrendező és producer, valamint forgatókönyvíró. Ezek közül elsősorban filmszínészként, Bud Spencer, vagy jobban mondva Piedone magyar hangjaként fogunk emlékezni rá. Soraink zárásával, egy burleszkes mókázót búcsúztatunk, akinek ott ül a szemében a magyar filmgyártás hőskorszaka, s egy különös negyven év tapasztalata.

A képek forrása: www.port.hu