In memoriam Takáts Gyula

Átsugárzik és ragyogva
Nem középút! ... Vagy föld! Vagy ég!
Kellett nekem a teljesség!
S mit lent láttam, égből nézve,
nézek már én a jövőbe:
egyetlen határrá válva,
nézek onnan a hazámra.
Azon is túl a világra:
az egyetlen földi tájra.

November 20-án reggel életének 97. évében elhunyt  Takáts Gyula Kossuth-, valamint kétszeres József Attila-díjas író, költő, műfordító a Magyar Írószövetség elismert tagja. A költőt Kaposvár városa saját halottjának tekinti,  temetéséről a városi önkormányzat gondoskodik. Takáts Gyula 1911-ben született a somogyi Tabon. A költő Kaposvárott járt középiskolába, majd a pécsi egyetemen folytatta tanulmányait. 1934-ben tanári és bölcsészdoktori oklevelet szerzett földrajz, geológia és filozófia tárgyakból. 1939-től tanított a munkácsi és kaposvári középiskolákban, majd 1949-től Kaposvárott a Rippl-Rónai Múzeum igazgatója, később a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatóságának vezetője lett. A művészetek iránti fogékonysága korán kibontakozott, hiszen már egyetemi éveiben is festett, verseket írt. A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozott, első köteteit Weöres Sándor, Radnóti Miklós és Vas István méltatták. Szoros barátság fűzte Jékelyhez, Weöreshöz, Babitshoz, Áprilyhoz és Szabó Lőrinchez is. Első verseskötete 1935-ben jelent meg Kút címmel. Műveiben a klasszikus magyar irodalom hagyományait követi, érezhető a Nyugat szellemisége. Világirodalmi érdeklődésének középpontjában főként a reneszánsz irodalom állt. Műfordításai közül kiemelkedőek Janus Pannonius, Horatius és Petrarca egyes művei, valamint a Carmina Buranából és Taurinus Istvántól is fordított részleteket.  A humanista szépségeszmény különösen hatott rá. A hétköznapiban, a közönségesben is megtalálta az idillt, a varázslatot és a harmóniát: megteremtette a somogyi táj édenének mítoszát.

Életének legnagyobb részét Kaposvár környékén töltötte, alkotásai is ehhez a vidékhez kapcsolódnak. Költeményeire jellemző a somogyi táj élménye – idilli képeket, színes látomásokat jelenít meg valóság és képzelet határán. A költő nem szorítkozik a természet szépségének puszta leírására, hanem a valóságot értelmezte műveiben: belevetítette egész érzésvilágát. Költészetére ugyanúgy hatott Horatius, mint Berzsenyi és Csokonai. Ez számomra a tökéletesség és harmónia igényét jelenti, amelyre Takáts Gyula mindig törekedett. Az Átsugárzik és ragyogva című versében az „arany középszerrel” száll szembe, nem elégszik meg a biztos úttal: az egyetlen cél a teljesség, a tökéletesség. Erre ösztönöz minden költőt, művészt, embert. Embert, mert az emberi örömök, kínok, érzések kerülnek nála előtérbe. Költeményei  sokkal inkább a filozofikus líra irányába hajlanak: tanító szándékkal ír.  Az emberi megismerés korlátait próbálta kitágítani, sztoikus nyugalommal vizsgálta a természetet, az embert, az élet értelmét. Életét ugyanúgy meghatározta az egyensúly, harmónia és teljesség, mint műveit. Viharos évtizedeket élt át, mégis mindig azt vallotta, hogy a sok történelmi gond és baj közepette a harmóniára kell törekedni. Takáts Gyula olvasása közben az egyszerű dolgokban is felfedezzük a szépséget: nem kell óceánokat átszelni a Paradicsom megtalálásának reményében, mert talán épp a szemünk előtt van.

1985-től a Berzsenyi Irodalmi és Művészeti Társaság elnökeként dolgozott, 1992-től tagja volt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának, 1994-től a Magyar Pen Club alelnöki tisztségét töltötte be. Takáts Gyula művészetének jelentőségéről számtalan díj és elismerés tanúskodik.