A Mesélő visszatér

A most következő írás kicsit rendhagyó módon próbál szólni Tom Waits – az összetéveszthetetlen „Bourbon-whisky tartályban” áztatott, majd a „füstölőbe lógatott” hang zenei világát egy személyben képviselő kultikus zeneszerző – új albumáról. Egy veszélyes képzeletvilággal rendelkező mesélő, mint Waits, kusza asszociációkat és kacifántos gondolatokat ébreszthet bennünk. Íme, a hatás: gondolattöredékek és széljegyzetek Tom Waits 2011-es „útinaplójához”.

Mi ez? Eklektikus szürreál-romantika?

(Vad csörömpölés vagy borongós balladák, hangjátékok és költemények, megaphone és konfetti.)    

Tom Waits személyiségének eklektikussága hihetetlen magabiztossággal tartja egyben eddigi, már most hatalmas méretű életművének különböző darabjait. Figurájáról éppúgy eszünkbe juthat az otthonukat kereső ázott kutyák képe, mint a Törvénytől sújtva Zack-je, vagy Wilson Woycezk-darabjának őrült zenei játéka. „A szitáló homály pereg le az üveglapon, és egy neon-koktélszívószál kavarja az esti levegőt, ahogy  egy fehér biliárdgolyónyi kóborhold gurul az üveges obszidián égen, és a buszok nyögnek és gurguláznak a nyugtalan sugárút és éjféli utca sarkán, a sínen túl, a kirakat előtt bámészkodók róják az aszfaltot (…) Kóstoltam én szombat estéket, megvolt Detroit, St.Louis, Tuscaloosa, New Orleans, Atlanta, N.Y.C., Boston, Memphis” – írta Waits még 1974-ben, zenei utazásának indulásakor. Már ebben az egyetlen hosszú waits-i körmondatban benne van a Mester lényének változatlan változatossága: züllött éjszakai kóborlásai Amerika nagyvárosaiban, improvizációs költészete, részeges vallomásai, Bukowski-világával mélyen rokon szellemű világképe, és teljesen saját hangneme, egy kedves-zűrzavaros elme szürreál-romantikája. A waits-i világ tehát szavakkal nehezen megközelíthető jelenség: a legnagyobb varázslat, ami egy üveg whiskyvel és egy fazékkal történhet a csirkefarmon, olyan mese, amit ezekkel a karakterekkel, így még nem meséltek; ez a világ véletlen tévedés a kortárs zenei áramlatok között, Tom Waits ártatlan álma.

Továbbra is rosszalkodás

(Bad as me / 2011)

Waits pályafutásának tizenhetedik stúdió albumához érve kihagyható-e, hogy az előző lemezek kontextusában értékeljük és valamiképp elhelyezzük az új zenei termést? Nem érdemes mérőszalag pontossággal méricskélni, hogy mitől, mennyiben jobb vagy rosszabb a 2011-es Tom Waits, mint például a 2001-es, a '93-as, a '87-es, a '83-as vagy a '73-as. Minden egyes albummal újabb meghívót kapunk ebbe a különös (más)világba. Ugyanakkor kétségtelen, hogy Waits zenei pályafutását sokféle zenei átalakulás kísérte és a fent említett évszámok akár szimbolizálhatják is a jellegzetes zenei metamorfózisok állomásait. És végül az eddigi életműre reflektálva, a külföldi sajtó azon megállapítása is igaz, hogy ez a mostani lemez kicsit visszanyúl a kezdetekhez, megidézve rég elfeledett dallamokat és a lemezen található dalok fölidéznek Waits zenei korszakaiból, kísérleteiből jellegzetes pillanatokat. Waits nem evilági „kocsmájában” először csak egy zongora állt és egy whiskys üveg, de az évtizedek során a kis helyiség megtelt megannyi zenélésre alkalmas tárggyal. Az érzelmes kocsmadalokat féktelen kísérletezés váltotta fel, melyben főszereplő lehetett egy konyhai edény, fűrész vagy a nyitott ablakon beszűrődő varjúkárogás és kakaskukorékolás. A Bad as Me meghallgatásánál viszont rögtön feltűnik, hogy ez az album érzékelhetően kiszámíthatóbb és hagyományosabb, mint a 2004-es Real Gone volt. Ezúttal Waits experimentális kalandozásait egy, a saját műfajában hagyományosabb zenei formába sűrítette, ugyanakkor semmit nem veszített fantáziavilágából, lendületéből, érzelmességéből, és az évtizedek kísérletezésének esszenciája minden dallam mögött megbúvik, és olykor disszonánsan kikacsintgat. Szóval a jó öreg Tom még mindig rosszalkodik.

Boszorkánykonyha a csirkefarm-stúdióban

A Bad as Me készítésében két régi alkotótársat is meg kell említeni. Waits felesége, Kathleen Brennan állandó szerzőtárasa a '80-as évek óta. A közös alkotás olykor egészen absztrakt eredményekhez vezet: „Kathleennel találtuk ki a csűrreális zenélést – szürreális és csűrdöngölősen vidéki... Csűrreális” (Waits, 1999). A munkamódszer pedig: „Te mosod, én szárítom.” (Waits, 2002). A másik öreg róka Waits oldalán, Marc Ribot avantgarde, free jazz gitáros, aki a Rain Dogs című legendás Waits-lemeztől kezdve nemcsak az albumokon, de sokszor koncertjein is kíséri a Mestert. Nagyon sokoldalú zenész (Waits mellett a másik legtermékenyebb zenei együttműködését, John Zorn különböző projektjeiben nyújtja), aki Waits szavaival élve: „gitárjából kalandot csinál” és fülledt kubai bárhangulatot csempész zenéjébe. Végül, egy harmadik személy, a Bad as Me sztárvendége, Keith Richards, aki nemcsak gitározik (Satisfied, Hell Broke Luce), de énekel is (Last Leaf) az albumon. Richards jelenlétében a Satisfied című dal pedig nem lehet más, mint gunyoros utalás a Rolling Stones Satisfaction című örök-slágerére.

Az utazás motívumai – „gone away songs”         

Az állandóan változó utak, a felvillanó városok, eltűnő tájak mindig is ott mozogtak Waits költeményeiben. Régebbi albumain az utazások kíváncsisággal, játékossággal és extravagáns függetlenséggel telítődtek meg, míg az utóbbi dalokban az utazás motívuma átalakult, és innen el-hangulatú „gone away”-dalok születtek belőle. Az utazás most sokkal inkább intimitással töltődik és benne van a kacérkodás a világvégével, a magánnyal, a halállal (Face To The Highway, Chicago, Pay Me, Last Leaf, New Year's Eve). A kemény fedelű, könyv alakú szövegkönyvet lapozgatva pedig feltűnik több fotó is, melyeket Tom Waits készített, amelyek rendkívül színesek, a dalszövegek mellett mégis szívszorítóan bizarr képekként hatnak. A legtöbb felvétel éjszakai, vagy demerung-közeli; bemozdult, elmosódott fényjátékok az üres tájban/utcán/városban.

Csámborgó költészet – „illuminációs útinapló”

Tom Waits nem szereti, ha költőnek titulálják, kalandjait a szavakkal inkább illuminációs útinaplókként emlegeti. „Elég ha fogsz egy taxit, körbefurikázod a várost és leírod a szavakat,  amiket útközben látsz. Csak azokat, amelyek a szemedbe villannak: lízing, bróker, kiárusítás...” (Waits, 1985). Az összkép akár a zenében, a dalszövegekben is rendkívül eklektikus, a beat generáció „üvöltése”, a „spoken poetry” elevensége, a groteszk képek, utalások és szabad asszociációk mind körbefogják Waits költészetét.  A Bad as Me dalai ezúttal a szerelem-idő-elmúlás hármasságát tartalmazzák a leghangsúlyosabban (Kiss Me, Back In The Crowd, She Stole The Blush, Tell Me). E hármas főmotívumon kívül helyet kap még az új albumon egy kis politika is, amolyan beates társadalomkritika. Ezek közül is a legprovokatívabb a Hell Broke Luce, mely erősen sokkoló eszközökkel (avantgarde káosz-hangszerelés, fegyverropogás, filmes hangeffektek) a mindenkori háborúk borzalmait hihetetlen érzékletesen hívja elő bennünk.  A három bónusz dal (She Stole The Blush, Tell Me, After You Die) visszakanyarodik a szerelem-idő-elmúlás témájához és nemcsak értékes, méltó lezárása az albumnak, de általuk az egész lemez sokkal személyesebb, intimebb, nosztalgikusabb árnyalatot kap. Az After You Die nem csak a szürreális hasonlatai miatt, de zeneileg is egy kísérteties túlvilágot idéz. Megrendítő és megmosolyogtató variációk a másvilág témájára, amit meghallgatva és a szövegkönyvet becsukva, a címlapon újra megpillanthatjuk, ahogy ránk vigyorog az örök Mesélő, Tom Waits.

Tom Waits: Bad as me, ANTI – Records, 2011

Idézetek: Tom Waits, Álmodban ártatlan. (szerk.: Mac Montandon), (ford.: Dányi Dániel), Cartaphilus, Budapest, 2006.

video