Meszesedő emlékezet

Az Európai Uniós elnökséghez kapcsolódó Prési-danses elnevezésű sorozat keretén belül, a kultúrák közötti kapcsolat erősítése jegyében mutatták be a Trafó szervezésében a spanyol Olga de Soto rendezőnő Jean Cocteau A fiatalember és a Halál című előadásáról készült 2004-es dokumentumfilmjét, rendhagyó módon. Az 1946-ban, Párizsban bemutatott legendás táncelőadást ezúttal nem az alkotók oldaláról közelítették meg, hanem az egykori „szemtanúk”, a nézők beszámolója alapján tettek próbát a rekonstruálásra.

A filmben nyolc idős ember (négy nő és négy férfi) meséli el saját emlékeit majd hatvan év távlatából. Az általuk visszaidézett előadás története röviden összefoglalható: egy párizsi, padlástéri műteremben egy fiatal festő van jelen múzsájával, ám szerelmi bánatában öngyilkos lesz. Ezután a háztetőkön folytatódik a játék, ahol a múzsa a Halál képében jön vissza a halott fiatalemberhez. A híressé vált szerepeket azóta a legnagyobb táncosok adták elő világszerte, ám a ’46-os előadás különlegességét megszületésének pillanata is adja. Ahogy az egyik néző visszaemlékezik, a II. világháború utáni Párizsban az előadás több volt puszta esti programnál: lehetőséget adott kiszakadni a mindennapi borzalomból, ami régen nem tapasztalt varázslatként hatott a szellemileg kiéhezett párizsiakra.

A filmet hol kisebb, hol nagyobb vászonra vetítették, melyeket időnként az előadás szereplői (Cyril Accorsi és maga a rendezőnő, Olga de Soto) mozgásba is hoztak. Ahogy az alkotók a fehér ruhájukban szenvtelenül ide-oda sétáltak a színpadon, hogy beindítsák valamelyik vetítőt, azt a benyomást keltették, mintha valamelyik francia idősek otthonának ápolói lennének, akik a bentlakók mindennapjait hivatottak segíteni.

Az elbeszélők francia nyelven szólaltak meg, a magyar felirat hol a kép alján, hol a színpad felső részén kialakított sík felületre vetítve volt olvasható. Így aki nem ismerte a nyelvet, annak ide-oda kellett cikáznia tekintetével, ami nagyban nehezítette a követhetőséget, hasonlóan a vásznakkal való játék okozta zavarhoz, például mikor az egyik alkotó kezében tartott kisebb vászonra vetítették a filmet, miközben ő hátrált vele. A megértés vált nehézzé ezáltal, éppúgy, ahogy egy múltbéli előadás megértése, megismerése is nehézkes, már-már reménytelen vállalkozás.

A ’46-os előadás alatt Bach zenéje szólt. Ebből játszottak be részleteket az alkotók egy-egy vetítés között, illetve egy jelenetben a film alatt volt hallható az egyre erősödő zene, ami magát a visszaemlékezés aktusát változtatta különlegessé oly módon, hogy kiemelte annak jelentőségét, miszerint a lehetőség kulcsa, hogy eljussunk ebbe a korba, ennek a nyolc idős embernek a kezében van, és mi a maga valódiságában csak az ő meszesedő agyuk által őrzött emlékeken keresztül nyerhetünk bebocsátást a múlt ezen szegletébe.

A nyolc megszólaló a konkrét előadáshoz kapcsolódó emlékképein túl saját élete alakulásáról is mesélt, valamint a Cocteau-előadás jelentőségéről, életszemléletükre gyakorolt hatásáról. Ki-ki mást tartott érdemesnek kiemelni, így például a szereplőket és mozgásukat, a mindennapokat idéző jelmezt, valamint a térelemek elrendezését. A szcenikai megoldások különböző elemei ragadtak meg emlékezetükben, de akadt olyan szemtanú is, akinek úgy rémlett, boldogan zárult az előadás. A filmnek ezen a pontján a riporter is hallhatóvá vált, mikor elárulta, hogy a fiatalember valójában öngyilkos lett a mű végén. A nyilatkozó néni arcára kiült a döbbenet. „Szörnyűség.” – mondta. Szörnyűség – gondoltam magam is, hiszen saját szemünkkel lehettünk tanúi, hogyan íródik át a múlt.

A dokumentumfilm végén az emlékezés csődjére helyeződik a hangsúly. A szereplőket egymás után hagyta cserben a memóriája. Az ebből készített montázs eleinte inkább szórakoztató volt, ahogy az idős emberek szótlanul meredtek maguk elé, és gondolatban a hatvan éve látottakat pörgették végig, majd ahogy lassan mosoly ült ki az elbeszélők arcára, úgy váltak a képsorok széppé és megindítóvá. Miközben ezek az emberek visszaemlékeztek Cocteau legendás előadására, újraélhették a fiatalságukat, újra ott ülhettek abban a párizsi színházteremben, fiatalon, mellettük a már szintén csak emlékükben élő kedvesükkel, és egyszerűen csak örültek.

A most bemutatott dokumentumfilm nemcsak a párizsi előadásnak állít emléket, de ennek a nyolc embernek is, akik emlékeik elvitathatatlan értékével váltak élő rekvizitumaivá a műnek és a múltnak. Az utolsó jelenetben kép nélkül hallhattuk a nyilatkozók saját magukról legfontosabbnak tartott gondolatait, miközben a fehér vásznon csak a magyar feliratot jelenítették meg. Izgalmas élmény volt a már ismerősen csengő francia hangokat hallgatva ráismerni egy-egy hanglejtésből vagy gyakran használt jelzőből, szófordulatból a nyolc megszólaló valamelyikére. Így működik az emlékezet – ami, ha kicsit csal is, mégiscsak a miénk.

Historie(s)

A Presi-danses programsorozat keretében a Trafó szervezésében a Merlin Színházban

Koncepció, rendezés, koreográfia: Olga de Soto

Szereplők: Cyril Accorsi és Olga de Soto

Videó, kép és hang: Olga de Soto

Vágó: Montxo de Soto és Olga de Soto

A dokumentumfilmben nyilatkoznak (a megjelenés sorrendjében): Micheline Hesse, Suzanne Batbedat, Robert Genin, Brigitte Evellin, Julien Pley, Françoise Olivaux, Olivier Merlin és Frédéric Stern

Díszlet: Thibault Vancraenenbroeck

Világítás: Henri-Emmanuel Doublier

Fénytechnika: Geni Diez / Sarah Scouarnec

Hang: Pierre Gufflet

Műszaki vezető: Christophe Gualde

Prési-danses programsorozat, 2011. január 26.

A képek forrása a Trafó honlapja.