Metalogikai újraalapozás, Kant-kritikával fűszerezve

A köztudatban Arthur Schopenhauer neve elválaszthatatlanul összekapcsolódik a pesszimizmussal. A cinikus német neve úgy vált a borúlátó világszemlélet szinonimájává a művelt elmékben, hogy mára nagyobbrészt szarkasztikus mondatai, vagy arculcsapással felérő aforizmái révén találkozhatunk nevével. Az állandó jelzők kellemetlen hatása ugyanakkor, hogy skatulyába kényszerítik viselőjüket, korlátozva annak esélyét, hogy az illető munkásságát alaposabb vizsgálat tárgyává tegyük. Szerencsénkre azonban előfordul, hogy egyes kiadók különböző tematikus projektek keretében leporolgatják a múlt nagyjait és újra kiadják műveiket, esetleg kevésbé ismert írásaikat tárják olvasóik elé.

Így történhetett, hogy Schopenhauer életművének magyarul eddig még kiadatlan két fejezete végre a nagyközönség rendelkezésére állhat, kiegészülve a Parerga és paralipomena egy részletével. Tehát egy „három az egyben" könyvről van szó; a szövegek az alkotó életművének három különböző szakaszából származnak, amelyek közül kettő friss fordításuknak köszönhetően a magyar szellemi import statisztikáit gyarapítják. Az első a filozófus egyik korai művének később önlektorált verziója, „Az alap tételéről” című értekezés, a második pedig „Kant filozófiájának kritikája”. Utóbbihoz aligha szükséges elöljáróban bármit is hozzáfűzni, hacsak nem annyit, hogy az Schopenhauer fő művének (A világ mint akarat és képzet) egyik függeléke. Előbbiről viszont fontos tudni, hogy a szerző doktori disszertációjához kapcsolódik, amelynek címét mindenképpen érdemes eredetijében, egy lélegzetvétellel kimondani: Über die vierfache Wurzel des Satzes vom zureichenden Grunde (Az elégséges alap törvényének négyféle gyökeréről). Ebben az írásában, amelyet élete alkonyán szépen kikerekített, a négy alapvető logikai törvény egyikét vizsgálja a lehető legnagyobb dioptriás filozófiai lencsén keresztül.

„Semmi nincs olyan alap nélkül, amely miatt inkább van, mint nincs” – idézi Christian Wolff megfogalmazását Schopenhauer (18). Lévén, hogy az egyik legalapvetőbb és legevidensebb igazság filozófiai magyarázatáról, elemzéséről szól az értekezés, senki se számítson könnyed bölcselkedésre. Igazi nehézsúlyú, német precizitású, hamisítatlanul a 19. század stílusjegyeit tükröző filozófiát kaphat az olvasó. A szerző azonban – mint egész életpályája során mindig – egyedi módon, többször megszólítva olvasóit, a tőle megszokott szarkasztikus megjegyzésekkel és szemléletes példákkal, utalásokkal tálalja nem éppen egyszerű gondolatmenetét. A pedáns módon fejezetekre és paragrafusokra tagolt értekezésében Schopenhauer először magáról a vizsgálódás értelméről, majd a tételről szól dióhéjban, rámutatva azokra a hiányosságokra, amelyek szerinte ebben a húsbavágó témában megmutatkoztak. A filozófus a tétel sokféle megfogalmazásának, illetve dilettáns használatának kíván véget vetni, egyszer s mindenkorra tisztázva minden zavart, amely az emberi gondolkodás eme a priori elemét ködös absztrakciók és metafizikai légvár-ostromok színtelen-szagtalan kellékévé tette. Sorra veszi a tétel múltját, a vele foglalkozó filozófusokat Platóntól Kantig, hogy a laikusabb bölcsességszeretők még véletlenül se gondolják azt, hogy a tétel Leibniztől származik: „Sok helyütt proklamálta Leibniz a műveiben kirívó ünnepélyességgel, szerfelett fontoskodóan, és úgy tett, mintha ő maga találta volna ki; jóllehet semmi egyéb mondanivalója nincs róla azon kívül, hogy mindennek elégséges alapja kell hogy legyen, amiért így és nem másképpen van; márpedig ezt alighanem azelőtt is tudta már a világ.” (30-31.)

Az értekezés további részeiben a tétel világos kifejtésére és megfelelő értelmezésére törekszik a szerző, mindvégig és bevallottan a kanti terminológiát használva, bőséggel merítve a transzcendentális kritika módszereiből. Bemutatja a tétel négy alakváltozatát, amely négyféle szükségszerűséget feltételez: a megismerés alapjának tétele logikai szükségszerűséget, a kauzalitás alaptétele fizikai szükségszerűséget, a létezés alaptétele matematikai szükségszerűséget, a motiváció alaptétele morális szükségszerűséget. Mindegyik alakváltozatnak hosszú paragrafusokat szentel a szerző, megemlítve a helytelen értelmezésük következtében kialakuló zavarokat, amelyek elsősorban téves metafizikai eredményekhez és bizonyos Schopenhauer által kevésbé tisztelt körök népszerűségéhez vezettek. Egyedi ízt kölcsönöznek a műnek a lépten-nyomon betoldott Hegel-kritikák, vagyis sokkal inkább szemtelenül frappáns szurkálódások, mint az alábbi: „Az utóbb említett pimaszságra persze csakis olyan gátlástalan, zavaros fejű firkász vetemedhetett, mint Hegel.” (127.)

Amikor azonban nem a katedra távoli bástyáit bombázza szólövedékeivel, akkor Schopenhauer szívesen kalandozik el, tárgyát nem hagyván látótávolságon kívül, a matematika, orvostudomány és vallás témakörében is, így a szöveg egy percig sem tűnik olyan száraznak, mint amilyennek a fejezetcímek alapján elsőre gondolnánk (például: „A kauzalitás fogalmának aprioritása, Az empirikus szemlélet, Intellektualitás az értelem”). Az értekezés konklúziója, hogy az alap tétele négy egymástól különböző a priori törvényen nyugszik és összeadódva eredményeznek egy a priori szintetikus tételt, mindezt pedig megnyugtató következetességgel és pontossággal mutatja be a szerző bő 150 oldalon.

A könyv második része Kant filozófiájának kritikája. Arthur Schopenhauer egész életművét Kant munkájának továbbgondolásával, illetve korrigálásával építette fel. Számos alkalommal hivatkozik munkáira, és bár terminológiáját saját képére formálta ugyan, de szinte teljes egészében átvette azt Kanttól. Ebben a munkájában sem feledkezik meg a nagy előd munkája előtti tiszteletadásról. Amellett azonban, hogy hangsúlyozza: a königsbergi filozófus azon kevesek egyike, akik valódi metafizikai felfedezést tettek, hangot ad erőteljes nemtetszésének is, hagyatékának továbbvitelét illetően: „Lassanként általánosan teret nyer az a felismerés, hogy a valódi és komoly filozófia még mindig ugyanott áll, ahol Kant abbahagyta. A magam részéről legalábbis nem látom be, hogy közte és köztem bármi is történt volna ezen a téren; ezért is kapcsolódom közvetlenül hozzá.” (183.)

Természetesen ebben az értekezésben is minden lehetőséget megragad, hogy rálépjen a tyúkszemére az idealista irányzat valamennyi képviselőjének, de mindezt általában olyan szórakoztató stílusban teszi, hogy az csupán a legradikálisabb hegeliánusok arcára nem csal mosolyt. Schopenhauert nem abból a fából faragták, hogy valaki más szellemi érdemein keresztül törekedne felfelé a ranglétrán. Néhol kifejezetten kíméletlen kritikát fogalmaz meg nagyra becsült elődjével szemben. Ezek közül talán az egyik legérdekesebb, amikor azt rója fel Kantnak, hogy A tiszta ész kritikájának első változatát átírta, annak érdekében, hogy nehogy szembesülnie kelljen néhány kellemetlenkedő kérdéssel. A szerző szemében az efféle intellektuális becstelenség, jelesül, hogy a népszerűség megtartása érdekében az igazság leplezetlen feltárását feláldozza valaki, nem hagyható szó nélkül. Részletes elemzésével Schopenhauer sorra veszi Kant tanait a transzcendentális esztétikától az antinómiák tanáig, kiemelve a következetlenségeket, ellentmondásokat, fogalomzavarokat és mindezeket igyekszik megfelelően helyreigazítani. Kritikai tevékenységének célja leginkább az, hogy magyarázatul szolgáljon A világ mint akarat és képzet című művének Kant tanaitól eltérő, azokból elágazó motívumaira.

A kötetet Schopenhauer Parerga és paralipomena című művének egyik Kanthoz kapcsolódó részlete zárja, amelynek nem túlzottan titokzatos címe „Néhány további magyarázat Kant filozófiájához”, kiválóan kiegészíti az addig elhangzott bírálatokat. Ebben a részben szó esik a transzcendentális filozófia eredetéről, a magában való dolog létének feltételezéséről, illetve a spekulatív teológiával kapcsolatos problémákról, tökéletesen illeszkedve a mű eddigi tartalmához.

Ez a könyv hamisítatlan, nagybetűs filozófia, nem egy könnyed délutáni olvasmány, viszont elsőrangú agytorna és remek gondolatébresztő. Aki eddig a német filozófust egy legyintéssel száműzte a megkeseredett pesszimista skatulyájába, mindenképp vegye kézbe ezt a kötetet és próbálja megemészteni a benne olvasottakat. Most megjelent művei alapján is joggal tekinthető Arthur Schopenhauer Kant szellemi utódjának, akit annyiban mindenképpen meg is halad, hogy írói stílusa olyannyira kiforrott, szuggesztív és szellemes, hogy még a néhol kifejezetten elvont filozófiai fejtegetéseket is képes érdekfeszítővé, sőt olykor szórakoztatóvá tenni. Schopenhauer nem csupán éleslátó filozófus és kíméletlen kritikus, de nagyon jó tollforgató, művei pedig tükrözik a könyv első felében kifejtett ars poeticáját is, amelyhez egész életében makacsul ragaszkodott: „Az igazi filozófus mindig is a világosságra és az érthetőségre törekszik, és nem a zavaros, esővíztől megáradt patakra akar hasonlítani, hanem inkább a nyugodt svájci tavakra; ezek a tavak mélységesek ugyan, mégis olyan tiszták, hogy éppen tisztaságuk teszi láthatóvá valódi mélységüket.” (17.)                                                                                                                                          

Arthur Schopenhauer: Az alap tételéről. Kant filozófiájának kritikája. Fordította: Kurdi Imre. Budapest, L’Harmattan, 2013.

Ajánlott cikkünk:

Zakariás Péter: Nietzsche az oktatásról (Friedrich Nietzsche: Művelődési intézményeink jövőjéről)