A meztelenség mögötti emberi csupaszság

A montreáli Dave St-Pierre és társulata másodszor járt Magyarországon a Kortárs Drámafesztiválon. Az idei darabot kétszer játszották a Trafóban, mindkét alkalommal a játék végén vastapssal vörösre ütött tenyereink feleseltek a lelkünkre mért pofonokkal.

A tizenöt fős, színpadra felvonuló színészgárda hét tagja férfi, hét nő, a tizenötödik pedig a darab értelmi ívét meghúzó Sabrina, a konferancié. A férfiak és nők vadászmezejévé vált színpadon a darab üzenete táncban tematizálódott előttünk, példaként hozva számunkra azokat a tipikus határhelyzeteket, ahol elsodródnak, és sebessé surlódnak egymás mellett a prédák, és a vadászok, kibékíthetetlen természetük miatt. Az ember „bonyolult képletű becsületét” állati, és emberi szintjének esetleges váltakozása illesztette két ismeretlenes egyenletbe, ahol a megoldás legtöbb esetben megrekedt a két ismeretlen síkján. A nyelvezet viszont ismerős volt, szólhatott akár a mozgásművészet, akár a tánc, akár a zene nyelvén, akár a műsorvezető megmondó hangján, érthetően artikulálódott.

A színészekkel farkasszemet néző közönség „valódi farkasokkal”nézhetett szembe, és rajta múlt, hogy mechanikusan, bárányként reagál, vagy élővé téve a negyedik falat, organikusan fogadja be a rá mért erőszakot. A darab kezdetén egy színész ült a színpad hátulján elhelyezett széksorban egyedül, csupán egyetlen loknis parókában. Rajzfilmfigurához hasonló, csipogó, értelmetlenül megformált szavakkal szólt, megpróbálva a közönséghez „beszélni”. Hamarosan hat társával „falkába” verődve, teljesen meztelenül beszabadultak a közönség soraiba, és vállukon át, lábaikon keresztül, vékony, feminizált hangon szólítgatták meg tagjait. A hirtelenség, váratlanság, és eszementség dzsungelében ezek a „kismajom”-szerű lények sikítoztak közöttünk. A lelkünkre mért pofon arcunkon vált pirossá, és az abszurditás rácsodálkozásával a legmélyebbről jövő kacajt pengette legalább öt percen keresztül.

Ez volt a darab első húsz percében. A konferancié gratulált, hogy túléltük a darab első negyedét, és figyelmeztetett, hogy ne gondoljuk azt, hogy ezek után bármivel jobb dolgunk lesz, a gyenge szívűeknek pedig ajánlotta a távozást, nem vállalva a felelősséget az infarktusért. Erre két tag távozott a közönség soraiból. Szokatlan ez a fajta kacérkodás a közönség türelmével. Tekintetünk további csodálkozásba merült bizakodva. Indulataink elvezetése megtörtént. Állati keretek közt nyert értelmet az emberi, barbár hangok között az értelem, és durva közeg vette közre azt, ami a gyengédség megejtő hangján szól. Az erőszak dinamikáját emberi sebzettségünk kimerevített pillanatai, halvány, alig érzékelhető színei váltogatták, figyelmünket két órán át vezetve az őserejű nevetés, és a szemet melegítő nedvesség kiválóan ütemezett útján. Gondolatbeli kezünket hol megragadta, hol kedvesen símogatta. A darab legszokatlanabb jelenete a befejezésben vezette kielégülésre szemünket. Egyenlő távolságra egymástól a tizenöt színész belakta a teret, és két ásványvizes flakont vett a kezébe. A lenyugtató zenét vízcsobogással dúsították, maguk mögé emelve, és öntve a flakonok tartalmát. Ezek után lassú, finom mozdulatokkal hemperegtek meg a vízben, vetették le vizes ruháikat, és a meztelen testek úgy csúsztak a színpadon, mint vizes szappan a padlón. Egymásba ütközve tették meg útjukat felemás vonzások és taszítások között, hosszan próbálgatva világító testük mágneses töltetét, majd megnyugodva egymás mellett hét párban ragadtak meg. Társa csak annak nem akadt, akinek nem volt elég bátorsága háborgatni és provokálni a szükségszerűt, így maradt a konferancié, Sabrina egyedül, saját makacsságát beteljesítve, a francba is!

A kérdés szüntelenül lüktet tovább, igazolható-e a meztelenség természetessége olyan közegben, ahol nem öncélú, mert csakis ebben a természetében fejezhető ki emberi működésünk lecsupaszított testessége. Nem csak testünk retorikáját, de testünk testességét, tárgyi mivoltát fejti ki, és fejti le, hagyná egyedül meztelenségében, még akkor is, ha elemi mondandója, hogy az „egymáshoz simuló testeken is olykor láthatatlan páncél csikorog.”* A világító testek mégis a lélek vásznai. Ezt a fajta kicsiséget, védtelenséget, kiszolgáltatottságot, melyet emberlétünknek köszönhetünk, ezen a csupasz nyelven lehet elbeszélni, mert testi meztelenségünkre vetül nemi mivoltunk lelki meztelensége.

* Somlyó György: Csak a béke című verse

Egy kis gyöngédséget a francba is!
(Un peu de tendresse bordel de merde!)
Trafó Kortárs Művészetek Háza, 7. Kortárs Drámafesztivál

Koreográfus: Dave St-Pierre
Szöveg : Enrica Boucher
Zene: Pierre Lapointe, Emmanuel Schwartz, Dave St-Pierre, Cat Power, Arvö Part

Közreműködnek: Enrica Boucher, Eugénie Beaudry, Camille Loiselle-D’Aragon, Julie Carrier, Julie Perron, Karina Champoux, Sarah Lefebvre, Aude Rioland, Emmanuelle Bourassa-Beaudoin, Eve Pressault-Chalifoux, Geneviève Bélanger, Silke Grabinger, Sophie Dalès, Marie-Eve Quilicot, Alexis Lefebvre, Luc Boissonneault, Éric Robidoux, Renaud Lacelle-Bourdon, Simon-Xavier Lefebvre, Francis Ducharme, Gabriel Lessard, Gaétan Viau, David Laurin, Aladino Rivera Blanca, Anne Thériault, Josianne Latreille, Émilie Gilbert, Micheal Watts, Frédéric Tavernini, Emmanuel Schwartz, Alexandre Pilon-Guay, Benoit Bisaillon

Előadás időpontja: 2008. november 24-25.

Fotó: Dave St-Pierre