Mire megy ki a játék, kedves Potozky?

Potozky László, huszonhárom éves csíkszeredai novellista első kötetében egy olyan közlésformát választott, amellyel nem annyira az olvasó intellektusát célozza meg, hanem inkább az érzékeire, az érzékenységére próbál hatni. Ez fiatal alkotó lévén pozitívum, mert hiteles tud maradni, miközben a könyv szélesebb olvasóréteget tud megszólítani. Miben is áll ez a közlésforma? A szerző szándéka az olvasót minél érzékletesebben beavatni szereplői bensőséges világába. A stíluseszközökkel is csínján bánik, épp annyit használ, hogy érezhető legyen a leírás, a jelzők például nem hívják fel önmagukra a figyelmet, így egy az érzékekre állandóan ható, de gördülékeny – mondhatni filmszerű – elbeszélésmóddal találkozunk.

A Tea keddre kötetnyitó novellában az egyes szám első személyű, a részletekről készségesen beszámoló elbeszélővel együtt tudunk utazni a buszon, az emlékeiről olvasva könnyedén azonosulunk a helyzetével. Ez a helyzet, néha közhelyesnek tűnik, és régmúlt világokat idéz: az árván maradt átlagos férfi heti rendszerességgel meglátogatja nénikéjét délutáni teára. De pontosan Potozky stílusának köszönhetően érezzük mégis másképp magunkat ebben a szinte giccsesen megható, de életszerű, érzékeny, tragikus és ijesztően ismerős helyzetben, és mire elkezdenénk azon gondolkodni olvasóként, hogy Mire megy ki a játék, kedves elbeszélő? – el akarván távolodni ettől a meglepően együttérzést-keltő elbeszélésmódtól – máris ott fekszik előttünk a halott nagynéni. Aztán lapozunk.

Romániai kommunista-terror témájú filmet vagy irodalmi művet nehéz úgy megalkotni a rendszerváltás után alkotó fiataloknak, hogy az hatásvadászattól mentes legyen. Az ilyen témában alkotók gyakran abba a tévhitbe esnek, hogy a feldolgozott téma már magában elég erős ahhoz, hogy felmentse őket bizonyos követelmények teljesítése alól, egyszóval megfeledkeznek az elvárható kreativitásról. Ennek a korszaknak az életérzését, eseményeit feldolgozó alkotóknak úgy kellene dolgozni, mint tapasztalt séfeknek, és nem úgy, mint kezdő szakácsoknak – a currys csirke elkészítéséhez is csak három kávéskanál curry-fűszer szükséges... Potozky három novellájában (Hulló lapok közt az ember, Drót a pofán, Hús(v)íz, avagy egy kényszerböjt története) is használja az említett téma szokásos allegóriáit, és pont a módszer miatt, ahogyan ezt teszi, épp a fogyasztható és a fogyasztani érdemes közötti borotvaélen táncol mindhárom elbeszélés. A Hulló lapok közt az ember című novellájának főszereplője Jonuc, aki hiteles karaktere a Potozky által leírt világnak. Az elbeszélés szüzséje úgy vezeti az olvasót, mint a vakvezető kutya a gazdáját a megszokott boltba vezető úton, és amikor számításai szerint a gazda már azt hinné, hogy hamarosan beérnek a megszokott boltba, meglepetésére nem a boltban van… – hanem víz alá merül, és fel kell úsznia a felszínre. A novella elején a vidéki elbeszélő és a fővárosi Jonuc között kialakuló kebelbarátság a besúgóktól való félelemtől, az elbeszélés fordulópontjaként, radikálisan megváltozik – „Úgy szólt hozzám, mint megértő báty az öccséhez. Hírből ismertem ezt a beszédmodort – ezzel ugratják be a spiclik az embereket. Sose gondoltam volna, hogy Jonuc is közülük való, de abban a pillanatban minden jel arra mutatott: a látszólag szabadelvű apa, a közvetlenség.” A novella végére az elbeszélőben részletes hitelességgel megszülető szorongás, korábbi barátja meggyilkolására készteti. Az olvasó mégsem meglepetten úszik Potozky történetalakításában, mert a szerző olyannak teremtette az elbeszélőt, hogy a valószínűség alapján könnyedén elfogadjuk megoldását a történetbeli problémára. A novellák időben és térben meghatározatlanul történnek, ezzel mintegy kitágítva a történetek érvényességének a lehetőségét.  

A kötet négy egymást követő novellája (Elkésett virágok, Családterápia, Vendégszeretet, Galambok őre) egy háború utáni, illetve háború alatti világot idéz. E novellák esetében is, Potozky a történetet – esetleg a történelmet – ürügyként használja, mint szélsőséges helyzetet, ami alkalmas megmutatni valami esszenciálisat az emberből. Az autoriter elbeszélő – aki nemcsak a szereplőkkel, hanem az olvasóval is tekintélyelvű – a Családterápia történetében, csak azt mondja el, ami épp elégséges ahhoz, hogy elhiggyük: „Hiába, háborúban az jár jól, aki csúnya nőt vett feleségül”.

Másik négy novella (Apu szeme fénye, Szomszédok, Kigyomlálni a jégvirágot, Aluljáró) csoportosítható bizonyos szempontok szerint, például e történetek helyszínéül Potozky városi környezetet választott, és a történetek túlságosan szembetűnően hajaznak a társadalmi közép- és alsórétegek problémáinak „rövid ismertetésére”. Balázs Béla esztéta szerint a giccs legfőbb jellemzője a sűrű érzelmesség. Az Aluljáró című novella szereplője Pamela, a kétgyerekes anya, aki az aluljáró közvécéje melletti kis lyukban lakik gyerekeivel egy matracon; létfenntartását az aluljárói kocsma mellékhelyiségeként működő vécé használati díjából, illetve az általa felkínált szolgáltatások árából nyeri. Egy fiatal idegen ajánlata készteti a főszereplőt a hétköznapjait megváltoztató döntésre. A szituáció és akció életszerűen igazodik egymáshoz, azért tudja vezetni az olvasót a szintén mindentudó narrátor, mert a feszültség és az egyensúly megfelelően adagolva van, a befogadó nem fárad el, sőt kíváncsi Pamela sorsának alakulására. A novellák befejezése erős, hirtelen zárulnak le; Potozky nem mindig fejezi be a történetbeli vonalakat, az olvasóra bízza, hogy miként záródjon a novella. A Halálösztön és a Jelenetek téli erdőben novellák esetében főleg, de az egész kötetet illetően, az olvasó részesül a szereplők legtitkosabb pillanataiban. A választott címek sűrítik a novellák történéseit, és olyan elvárást keltve az olvasóban, amelyet a novellák teljesíteni is tudnak.

Potozky kötetét olvasva olyan történetekkel találkozunk, amelyek a kilencvenes évek előtti romániai történelmi, társadalmi helyzetre támaszkodnak. A novellák érdekessége abban áll, hogy tudjuk, a szerző érzékelhette – már csak életkoránál fogva sem – a korszak sava-borsát, és ettől függetlenül személyes élményekről ír, egyedi elbeszélőket szólaltat meg, hogy visszaadja az általános életérzést. Potozky első novellás kötete egy függöny mögötti leskelődésnek tűnik a szélsőséges élethelyzeteket megélő alakok magánéletébe, amiben néha az elbeszélő mutat be egy-egy szituációt, néha pedig maga a szereplő avat be. Nem tudom eldönteni, hogy érdemes-e egy ’88-ban született szerzőnek ehhez a témához nyúlnia, hogy ez a szemszög, amiből dolgozik hiteles-e, de első kötetként arról meggyőződhetünk, hogy Potozky nagyon ember- és testközeli íráskészséggel rendelkezik. A következő kötetben talán érdemes volna más témákban is kipróbálni tehetségét.

Potozky László: Áradás, Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség
Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2011.

Az írás a "Lant és parittya" kritika-pályázatunkra érkezett