Molnár-C. Pál barátok közt

Február 21-én nyílt, és június 28-áig lehetett megtekinteni a Molnár-C. Pál Műterem-Múzeumban az Itáliában láttam, A Római Collegium Hungaricum emlékezete, 1928–1943 című kiállítást, melyet a MCP-műhely munkatársai hoztak létre (Berkes Lívia, Bizzer István, Csillag Éva, Csillag Nóra, Csillag Péter, Jenei Adrienn, Nagy András).

Az 1928-ban megnyílt és máig fennálló Római Magyar Akadémia, a Collegium Hungaricumok egyike, számos magyar festőnek jelentett továbbképzési lehetőséget és inspirációs forrást a XX. század első felében. Ez egyfelől az olasz–magyar kulturális kapcsolatok fejlődésének köszönhető, másfelől az alapítók intencióinak (jelesül Klebelsberg Kunó kultuszminiszternek), harmadrészt pedig a meghatározó szerepet játszó korabeli igazgatónak és kurátornak, Gerevich Tibor művészettörténésznek, aki művelődéspolitikusként igen jó kapcsolatokkal rendelkezett, és olyan művészeket támogatott, mint Molnár-C. Pál, Aba-Novák Vilmos, Jeges Ernő, Kontuly Béla, Medveczky Jenő vagy Patkó Károly, az úgynevezett római iskola tagjai. A római iskola ötven ösztöndíjasának munkáiból válogatták össze a kiállítás anyagát, amelyben 102 mű idézi meg azt a sajátos itáliai élményvilágot, amit ezek a művészek római tartózkodásuk alatt éltek meg.

Aki járt már a Molnár-C. Pál műterem-otthonából kialakított múzeumban, az pontosan tudja, hogy itt a kultúrát egy nagyon személyes, intim, családias légkör szövi át, amit már a hozzá vezető budai utcák is elővételeznek. A kapun belépve és a házban a lépcsőn felfele tartva az embernek nincs olyan érzése, hogy ő most múzeumba készül. A lakásba érkezve pedig végképp nyoma vész ennek az érzésnek minden halvány kis sejtelme is, és rögtön otthonosan érezheti magát a látogató. Különösen, ha volt egyetemi tanára, a kiállítás egyik szervezője, Bizzer István művészettörténész várja a belső szobában, mint ahogy minket is. Jobb kísérőt nem is kaphattunk volna. Bizzer tanár úr elmondta, hogy három szobában látható a jelenlegi kiállítás anyaga. A kiállítás első szobájában, a főhelyen található a programadó kép, Patkó Károly Életkép című 1931-es festménye, amely egy kávéházi jelenetet ábrázol. Körülötte mindenhol, szabályozott kuszaságban, a „horror vacui” szellemében elrendezve a megannyi festmény, rajz és metszet. A kiállítás egy kísérletnek is felfogható, az volt az MCP-műhely egyik célja, hogy egy tárlat keretében összegyűjtse és bemutassa a római iskolások hagyatékában fennmaradt – és még nem muzealizált – műveket.

A műfaji gazdagság igen jellemző volt a tárlatra, az első szobában nem volt jellemző egységes témavonulat. A programadó képpel szemben Molnár-C. Pál vallásos tárgyú festményeit láthattuk, a közvetlen közelében pedig rajzok, pompás itáliai tájképek, kizárólag Rómában készült alkotások. Mindez beillesztve a műterem-múzeum állandó enteriőrjébe. A látvány ugyan nem volt egységes, kevéssé volt áttekinthető, ám nagyon gazdag és bensőséges. Az ablakban régi és új keletű családi fotók, a terem közepén a mester festőállványa egy önarcképével, az ablakpárkányon a Corriere della Sera egyik példánya feküdt a programadó képen látható kávéházi újság ihletése nyomán. Ez az utalás a következő szobában is megjelent, egy kisasztalon, citrommal, borosüveggel és újsággal, pontosan azokkal az elemekkel, mint a fölötte látható csendéleten. Ebben a szobában főleg portrék voltak láthatóak, amelyek között olyan művek is helyet kaptak, mint Aba-Novák arcképe, Kákay Szabó György Női portréja, vagy Gáborjáni Szabó Kálmán Római nő című festménye 1929-ből. A portrékon kívül látható volt még két ragyogó színvilágú tájkép is, amely témáját tekintve átvezetett a harmadik szobába, ahol a jobb oldalon a főszerep a tájképeké és a Jeges Ernő-akvarelleké. Mivel azonban nem a múzeumi szigor jellemezte a kiállítást, így itt is találtunk portrét megfestve és szoborba öntve, valamint vallásos és profán jeleneteket ábrázoló alkotásokat egyaránt.

Nemcsak a műfaji változatosság eredményezte a látványbeli gazdagságot. Mint ahogy Bizzer István elmondta, a római iskola nem jelentett szigorú értelemben vett iskolát, a művészek nem egy stílusban és nem azonos szellemben alkottak, hanem mindenki a maga módján aknázta ki az ösztöndíj lehetőségét, egyéni módon gazdagította Itália klasszikus és modern adottságaival saját művészetét. Az alkotásokat szemlélve könnyen felfedezhettük a klasszikus és neoklasszikus formavilágot, a gótizáló vonulatot, a primitivizáló inspirációkat éppen úgy, mint a novecento jegyeit.

A három szoba anyagában volt még valami közös, túl az egy iskolába való tartozáson, mégpedig a tájképek jelenléte. A pompás itáliai táj számtalan feldolgozásban került a látogató szeme elé, ragyogóan tiszta, derűs forma- és színvilágok idézik fel ennek a napos mediterrán tájnak a vibrálását, melegségét.

És amíg szemünk a gazdag vizuális élményen kalandozott, a szoba közepén két gyermeknek tartottak művészi foglakozást, Rubik-kockákkal. Ez a jelenet is a műterem-múzeum sajátos hangulatához tartozik, amint a sok egyéb program is, amely a kiállítást kísérte, például az ösztöndíjasok családjaival, utódaival szervezett beszélgetések, tárlatvezetések.

Szinte az előbbivel egy időben, február 28-án nyílt meg a székesfehérvári Szent Korona Galériában az azóta szintén bezárt Molnár-C. Pál-emlékkiállítás, ami nem csak a művész személye miatt állítható párhuzamba a budapesti tárlattal. Az 1938-as Szent István-év volt a római iskola programjának egyik csúcspontja, amelynek alkalmából Székesfehérvárott nagyszabású ünnepségsorozatot tartottak, számos új műalkotást megrendelve, és számos, a római iskolához tartozó művészt foglakoztatva. Ohmann Béla az Országalmát alkotta, Pátzay Pál a 10-es huszárok emlékművét készítette el a jeles évfordulóra, Aba-Novák Vilmos pedig egy seccót festett Szent István városában.

Az említett két tárlat között muzeológiai szempontból volt egy lényeges különbség. A fehérvári kiállítás az átlagos múzeumlátogató számára megszokott közegben mutatta be a festményeket, fehér falakon, szinte steril környezetben, két helyiségben elosztva egyfelől a szakrális, másfelől a profán tárgyú portrékat, tájképeket. A múzeumba járók általában ehhez a miliőhöz szoktak, mivel ez felel meg a hagyományos felfogásnak. A képek megfelelő távolságra egymástól, szellősen elhelyezve, a terem középtere teljességgel üres, csak a falakon láthatók festmények, homogén háttér előtt, kiszámítva, megtervezve, rendben. Ehhez képest a Molnár-C. Pál műterem-galéria úgyszólván kaotikus. Mindemellett azonban bensőséges, otthonos hangulat jellemzi a galériát, a műalkotásokat nem a kötelező, hideg és elidegenítő távolságtartással nézhetjük, hanem mintegy feloldódva a gazdag vizuális élményt nyújtó környezetben, már-már megérintve a képeket, szobrokat, teljes önátadással fordulhatunk feléjük. Mintha egy rokon házaspárhoz ugrottunk volna fel, és amíg a nagybácsi megkeresi, amiért jöttünk, addig megcsodálhatnánk a gyűjteményét, amire méltán lehet büszke. Ha a lépcsőn felfelé olyan érzésünk volt, hogy nem is egy múzeumba tartunk, akkor ez a benyomás látogatásunk után, kifelé jövet csak erősödik bennünk. Múzeumban jártunk, és – tulajdonképpen, a szó hagyományos értelmében – nem is. Műalkotásokat láttunk, jól érzékelhető tematika mentén elrendezve őket, de a „kapd-össze-magad-kulturális-helyen-vagyunk” érzés nem kerülgetett bennünket. Helyette Molnár-C. Pál vendégül látott az otthonában, ahova meghívta a barátait is, a római iskolásokat.

Itáliában láttam, A Római Collegium Hungaricum emlékezete, 1928–1943

Helyszín: Molnár-C. Pál Műterem-Múzeum

2014. 02. 21-2014. 06. 28.